bélyeg|260px|A bazilika alaprajza A Szent Márk-székesegyház vagy Szent Márk-bazilika (olaszul Basilica di San Marco) az olaszországi Velencében, a város központjában, a Szent Márk téren áll. A Velencei patriarkátus főszékesegyháza.

Ez Velence város főtemploma, emellett a bizánci építészet legeredetibb formában megőrzött emléke. A bazilika nem egyetlen kor építménye, a 11. századtól a köztársaság 1797-ben bekövetkezett bukásáig fejlődött, és az évszázadok alatt minden kor rajta hagyta a nyomát. Elrendezése a konstantinápolyi Szent Apostolok- és a Hagia Szophia-templomot vette mintául. A bazilika egyszerre három alaprajzi sémát egyesít magában: a bizánci eredetű görög kereszt formát, a mellékhajókkal ellátott ókeresztény bazilikát és egy kettőskereszt alakú harmadikat, amely a pátriárkai szimbólum felidézésével Velence függetlenségét és Szent Márk evangélista rangját jelképezte. Az épület jellegét a burkolás módszere határozza meg. Az európai építészettel szemben, a bizánci burkolatos épületeknél a szerkezeti elemek tömbszerűen tagolatlanok, a formákat a burkolóanyagok, a berakások, a mozaikdíszítések emelik ki. A boltívek, a kupolák alakja, a mozaikdíszítés és a márványburkolat bizánci eredetűek, de a homlokzat kialakításakor sok nyugati, román és gótikus elemet is felhasználtak. A jelenlegi épület már a harmadik ezen a helyen.

A 9. században a város vezetése bizánci építészeket hívott az első templom építéséhez, amely 916-ban leégett, majd két év múlva újjáépítették. Ebből a második épületből csak néhány fal maradt meg, amelyek nehezen azonosíthatók a jelenlegi templom mozaik- és márványburkolata alatt. Alaprajza háromhajós, bazilikaelrendezésű volt, a hajókat kétszer tizenkét oszlop választotta el egymástól. 1063-ban kezdték kibővíteni, új hajókat és kereszthajót építettek hozzá, majd előcsarnokát kétoldalt, az új kereszthajóig meghosszabbították. Eltávolították az oszlopokat, de később, a galéria kialakításakor újra felhasználták őket. Öt kupolát építettek, a középső lényegesen magasabb a többinél, így alátámasztásához erős pillérekre volt szükség. Így kialakult a ma is látható templom szerkezete, majd hozzáfogtak a díszítéséhez. Az ekkor uralkodó dózse, Domenico Selvo utasította a külföldre utazó követeket, kereskedőket és azokat a gazdag velenceieket, akik külföldön éltek, hogy ehhez gyűjtsenek össze értékes anyagokat. Ezenkívül kihasználták, hogy a meggyengült Bizánci Birodalomban számos épületet elhanyagoltak és onnan is ellopták az értékes márványokat és szobrokat.

A templombelső mozaikborítását Bizáncból hívott mesterek kezdték el a 12. században. A megszokott témákat ábrázolták: ótestamentumi jeleneteket, Szűz Mária és Jézus élettörténetét, Ábrahám áldozatát, József történetét stb. A templom belsejét a mozaikokon kívül is gazdagon díszítették: a változatos oszlopfők mellett, a mennyezetről antik csillárok függnek, a szentélyrekesztő oszlopait ritka kövekből faragták, a szószék értékes márványból készült, ezenkívül a szentélyben, a főoltáron látható a Pala d'oro tulajdonképpen egy ikonosztáz, a középkori ötvösművészet egyik legkiemelkedőbb alkotása.

A Szent Márk-bazilika csak 1807-ben lett hivatalosan a város katedrálisa, korábban a San Pietro di Castello-templom töltötte be ezt a funkciót. Addig az egyházi hierarchiába betagozódó püspök székhelye a város szélén álló, nem túl jelentős épület volt, a dózsék temploma viszont a város központjában álló, az evangélista ereklyéit őrző műremek, papját a dózse maga nevezte ki. A Szent Márk-bazilika híven tükrözi a város színes egyéniségét, és összekötő szerepét a keleti és nyugati kultúra között.

Építéstörténete 260px|bélyegkép|Jacopo Tintoretto: Szent Márk holttestének elrablásaTintoretto: Szent Márk holttestének elrablása, irodalmiradio.hu 829: Giustiniano Participazio dózse idejében Velencébe szállították Szent Márk testét, amelyet a hagyomány szerint két velencei hajós – Rustico da Torcello és Buono Tribuno da Malamocco – csempészett ki Egyiptomból, egy alexandriai kolostorból. A néhány évvel korábban emelt dózse-vár oldaltornyában egy ideiglenes kápolnát alakítottak ki az ereklye számára, amely biztosította a város fölényét a két régi egyházi központtal a gradói és az aquileiai pátriárkátussal szemben. Ezután nekiláttak a templom építésének. 832: az első Szent Márk-templom felszentelése I. Giovanni Participazio dózse idejében történt. Erről az épületről nem sokat tudunk, valószínűleg a korai háromhajós keresztény bazilikákhoz hasonlított apszissal, kriptával és előcsarnokkal. Díszítéséhez felhasználták a város környékén álló elhanyagolt épületek elemeit is. bélyeg|260px|A bazilika 11. századi állapota 976–978: egy IV. Pietro Candiano dózse elleni lázadás során tűzvész elpusztította a templomot, majd I. Pietro Orseolo dózse parancsára haladéktalanul elkezdték újjáépítését. Felszentelésére 978-ban került sor. Később a köztársaság hatalma folyamatosan növekedett, egyre nagyobb területekre terjedt ki a befolyása, például Dalmáciára, az Adriai-tenger keleti részén, így szükségessé vált a város hatalmát jobban kifejező új főtemplom építése. 1063–1204: A harmadik, jelenleg is látható székesegyházat 1063-ban kezdték el építeni, Domenico Contarini uralkodása alatt. 1071-ben Domenico Selvo idejében elkészült az épület szerkezete, ezután elkezdődött a kupolák, az oldalfalak és a homlokzat mozaikokkal való díszítése. A bazilika alaprajza görög kereszt alakú, tetejét öt kupola borítja. Szerkezete tipikusan bizánci eredetű, egyik mintája a konstantinápolyi Hagia Sophia, a másik, a szintén konstantinápolyi Szent-Apostolok-templom. Az építész nevét nem ismerjük, valószínűleg görög származású lehetett. Az épület viszonylag kis méretű, de kitűnő arányai és ötletes fogásokkal megnövelt perspektívája miatt nagyobbnak tűnik, mint a valóságban. Például a kereszthajó két kupolája és az apszis fölötti kupola kisebb, mint a másik kettő, így azt a látszatot keltik, hogy távolabb vannak. A San Marco 604 márványoszlopa közül néhány már ekkor a helyére került, egyes darabok a római korból vagy még korábbi templomokból származnak. 1094. október 8-án Vital Faliero de’Doni dózse idejében a bazilikát felszentelték és Szent Márk ereklyéit márványszarkofágba helyezték a kripta középpontjában, a mai főoltár alatt. 1204-től a 13. század végéig: Az Enrico Dandolo dózse által vezetett negyedik keresztes hadjárat alatt nagy számú műkincs (a négy bronzló, a Nikopeia Madonna-ikon, néhány a Pala d'Oro zománcképei közül, ereklyetartók, keresztek, értékes márványlapok, és -oszlopok stb.) érkezett a városba Konstantinápoly kifosztása után, amelynek legnagyobb részét a San Marco díszítésére használtak fel. A 13. század első felében elkészült a narthex, az épület előcsarnoka, majd 1265-ben a Szent Alipio-kapu, rajta a templomot ábrázoló mozaikkal. A 13. század végén a külső kupolák megépítésével a bazilika szerkezete teljesen elkészült. 14. század: 1343–1354 között Andrea Dandolo dózse uralkodása alatt megépítették a keresztelőkápolnát és a régi Szent Tódor-templom köveiből a Szent Izidor-kápolnát. 1384-ben hozzákezdtek a homlokzat gótikus oromzatának kifaragásához, amelyet a 15. század elején fejeztek be. 1394-ben Antonio Venier dózse idejében elkészül a főoltár előtti ikonosztáz, Jacobello és Pier Paolo dalle Masegne munkája. bélyeg|260px|A templom Gentile Bellini 1496-ban készült festményén 15. és 16. század: 1419-ben a tető főhomlokzat felőli része károsodott egy tűzvészben. 1430 és 1450 között alakították ki a Mascoli-kápolnát majd 1486 és 1523 között a sekrestyét. 1504-1521 között készült el a Zen-kápolna, amellyel lezárták a tenger felőli ünnepélyes bejáratot, a Porta da Màrt. 1529-től az épületen - statikai problémák miatt - kisebb javításokat végeztek, Jacopo Sansovino felügyelete alatt. 1617-ben a bal oldali kereszthajóban felállították a már korábban is a templomban őrzött Nikopeia Madonna ikon oltárát. a 17. századtól 1877-ig : a 18. századig kisebb változtatásokat végeztek az épületen, kijavítottak néhány károsodott mozaikot és kicserélték az eredeti márványborítás egyes elemeit. 1807-ben Napóleon rendeletére a bazilika a Velencei Patriarchátus székhelye lett, addig ezt a szerepet a San Pietro di Castello templom töltötte be. 1836 és 1877 között Giovanni Battista Meduna irányításával nagyszabású restaurálási munkákat folytattak az épületen, ami komoly károkat okozott.

Jelentősége a város életében bélyeg|260px|IV. Alvise Mocenigo dózse megjelenik a San Marcóban, Francesco Guardi festménye, 1775–77 A San Marco volt évszázadokon keresztül a Velencei Köztársaság szimbolikus, reprezentatív építménye, a lakosság legfontosabb találkozó- és imahelye. A város vezetése nagy figyelmet fordított díszítésére és állagmegóvására, ezért mindig a legnevesebb művészekre bízta a munkálatok felügyeletét; például a 16. században Jacopo Sansovinóra, a 17. században Baldassare Longhenára. Ezenkívül Velence zenei központja is volt, ahova a kor elismert művészeit hívták, akik közül a leghíresebbek Adriano Willaert, Giuseppe Zarlino, Claudio Merulo, Andrea és Giovanni Gabrieli, Giovanni Croce, Claudio Monteverdi, Francesco Cavalli, Giovanni Legrenzi, Antonio Lotti és Lorenzo Perosi voltak. A velencei zene fejlődéséhez nagymértékben hozzájárult a főoltár két oldalán lévő orgona is. A város vezetése a templomi kórusra, a zenészekre, a templom állagmegóvására és díszítésére, valamint az építészek, szobrászok, mozaikkészítők bérére összesen évi 12 000 dukátot költött.

A templomban mutatták be a lakosságnak a megválasztott dózsét, itt fogadták a pápákat, a külföldi követeket és uralkodókat. III. Sándor pápa és Barbarossa Frigyes császár 1177-ben ezt a helyet választotta a békekötésre. A hajóskapitányok indulás előtt a templomban tettek esküt, és idehozták a hajójuk zászlaját, hogy áldást kérjenek rá. A templomban állították ki az ellenségtől zsákmányolt zászlókat is. Itt gyülekeztek indulás előtt a negyedik keresztes hadjárat résztvevői, Enrico Dandolo dózse vezetésével. 1377-ben nagyszabású hálaima helyszíne volt, miután Chioggiánál sikerült feltartóztatni a genovai hajóhadat. A templomban tettek fogadalmat az 1576-os pestisjárvány idején, hogy felépítik az Il Redentore-templomot, később szintén itt határozták el a Santa Maria della Salute-templom építését is, az 1630-as járvány idején. 1797-ben itt gyűlt össze a lakosság, amikor a Velencei Köztársaság elvesztette függetlenségét (francia megszállás).

A mozaikdíszítés bélyeg|260px|A Mennybemenetel-kupola A templom mozaikjai több mint négyezer négyzetméteres területet borítanak be. Különböző korokból származnak, a legkorábbiak a 11. század végén, a legkésőbbiek a 19. század közepén készültek. Az évszázadok során a mozaikok egy része a nedvesség, kisebb tűzvészek és földrengések miatt levált a falról, ezeket pótolták. A legkorábbi képek elkészítéséhez Bizáncból hívtak művészeket. Az akkor készült mozaikokon hibás latin szövegek keverednek görög feliratokkal, ami valószínűsíti, hogy nem velencei mesterek munkái. A későbbi mozaikokon felismerhető a bizánci stílustól való fokozatos eltávolodás folyamata, majd először a román később a gótikus stílus hatása. Készítésükkor először freskótechnikával a falra vitték a képet, majd színes kövekkel vagy egyes részeit átlátszó üvegdarabkákkal borították be. A 15. század vége és a 19. század közepe között készült mozaikpótlások az eredeti jeleneteket ábrázolják, a kor stílusában. A 16. században, a legnevesebb művészek, (Lorenzo Lotto, Tiziano, Paolo Veronese, Jacopo Tintoretto, Jacopo Bassano) készítették a rajzokat, amelyek alapján a mozaikkészítő mesterek dolgoztak. A templom mozaikjai hét csoportra oszthatók: a bizánci stílushoz legjobban köthető, legkorábbi mozaikok a 12. és 13. században készült mozaikok, amelyek már tartalmaznak helyi jellegzetességeket és fokozatosan eltávolodnak a bizánci sémáktól a 13. században készült mozaikok egy része a román kori művészet hatását mutatja, például az előcsarnok egyes mozaikjai