A Magyar utca Kolozsvár egyik legjelentősebb, a középkori város egyik legrégebbi utcája. A Fő tér északkeleti sarkából indul kelet felé, keresztezi a Bocskai teret (ma Avram Iancu nevét viseli), és nyílegyenesen továbbhalad a keleti lakótelepek irányába.
Első írásos említése 1372-ből származik, Platea Magier néven. A 15. század elején megépült várfalak az utcát két részre szakították, egy belső és egy külső részre. Ahol a várfalak az utcát keresztezték, állt a Magyar utcai kapu. 1899-ben választották szét hivatalosan a két részt, a Bel-Magyar utca ekkor vette fel Kossuth Lajos nevét, a külső rész pedig megmaradt Kül-Magyar utcának. Az utcák neve és számozása ezt követően többször is változott, legutóbb az 1990-es évek elején, amikor a két utcát ismét eggyé alakították, és az 1989-es romániai forradalom emlékére 1989. december 21. sugárútnak nevezték át (román nyelven Bulevardul 21 Decembrie 1989).
Az utca belső részének nevezetessége, hogy itt alakult ki a város unitárius központja a 18–19. században. Itt épültek fel a kollégiumok, a templom, valamint az egyéb egyházi épületek. A Bel-Magyar utcában székel a lutheránus egyház is: itt található mind a templom, mind a püspökség. A Kül-Magyar utca egy hóstátiak által lakott utca volt, itt épült fel templomuk is, a református kétágú templom. Az utca már a 15. századra elérte a Szentpéter nevű kicsiny falut, amelynek létezésére ma mindössze az utca közepén, egy szigeten álló római katolikus templom emlékeztet. Keleti végén épült ki az 1970-es–80-as években a Mărăști-lakótelep tömbházrengetege, teljesen megváltoztatva az utca addigi falusias jellegét. Ez a város egyik legforgalmasabb útja; a városon áthaladó kelet-nyugati, egyirányú személyforgalmat bonyolítja le.
Története Az utca kialakulása 250px|bélyegkép|Az egykori Magyar utcai városkapu A településtörténeti tanulmányok kimutatták, hogy a középkori Magyar utca egy igen régi kereskedelmi útvonalon haladt a város keleti-északkeleti széle felé, Szamosfalva irányába. Egy 1361-es oklevél tanúsága szerint az út – miként napjainkban is – Apahidánál elágazott: egyik ága Kályánon át Szászrégen, illetve Marosvásárhely felé fordult (per viam Kalyan versus villas Buza, Teke, Regun, Sarpatak, Monyorow et Forum Siculorum), a másik a Szamos mellett Bonchida, majd Beszterce felé vezetett (uersus Byztriciam […] per Banchyda). A Magyar utca, a Híd, Közép, Király és Farkas utcákkal együtt egyike volt az Óváron kívüli Kolozsvár főutcáinak.
A kolozsvári Magyar utcát először 1372-ben említették dokumentumok a latinos Platea Magier néven, illetve annak fordításaképpen pedig Platea Ungaricali[s]nak. Elnevezése valószínűleg onnan származik, hogy a város többi utcájához képest itt lakott a legtöbb magyar nemzetiségű család. Benkő Elek szerint, mivel a Magyar utca belső szakaszát vegyesen népesítették be magyar és szász polgárok, az itteni magyaroktól aligha kaphatta nevét. Sokkal inkább az utca külső szakaszán fekvő szentpéteri templom körül megtelepült, jelentős lélekszámú magyarság lehetett a névadó.
Az 1453-as népességi összeírásban Platea Longa, azaz Hosszú utca néven szerepel, tehát a város leghosszabb utcája lehetett. Herepei János kolozsvári helytörténész azonban rámutatott arra, hogy az egykori Hosszú utcát (Szappany utca, ma Brassai Sámuel nevét viseli) a késői századokbeli hivatalos használat tévesztette össze a Magyar utcával (16–17. századi dokumentumok), ennek pedig az a magyarázata, hogy amíg az igazi Hosszú utca a forgalomból egészen kikapcsolódott, elvesztette jelentőségét, sőt egykori nevét is, addig a vele párhuzamos Magyar utca lett a város ezen fertályának főutcája. Az 1453-as összeírásban már elkülönül belső, várfalakon belüli (intra muros) és külső, várfalakon kívüli (extra muros) része az utcának. Ez annak tudható be, hogy Kolozsvár városfalait a 15. század elején építették meg. A Magyar utca belső és külső szakaszát a 16. században „kis ajtó” kötötte össze; a fölé emelendő toronyról csak 1580-ban határoztak. A városfal elkészülte után a Magyar utca külső szakasza az itt álló szentpéteri templommal, külváros lett. A Magyar utca lett Kolozsvár öt középkori fertályának főutcája és egyben névadója is. Az összeírásból az is kiderül, hogy a belső részen 25, míg a külső részen 82 család lakott.
A középkori Magyar utca épületeiről nagyon kevés adat maradt fenn. Giovanandrea Gromo, János Zsigmond fejedelem firenzei bizalmasa 1564−65-ben Kolozsvár külvárosaiban faházakat látott. Ezek – tekintettel arra, hogy a 16−17. század folyamán a cserépfedés a falakkal övezett belvárosban is ritkaságszámba ment – zsindely-, illetve zsúpfedél alatt állhattak. Ellentétben a Belső-Magyar utcával, ahol a késő középkorban már számos kőház állt.
Az 1660-as évektől kezdődően már rendszerint Külső Magyar és Belső Magyar utcaként említették az iratok. Az utcának a külső szakaszát az itt álló templom nyomán Szent Péter utcának is nevezték, amely a Magyar utcai városkapun keresztül vezetett a belső városba. A Külső Magyar utca létrejöttére két hipotézis létezik, az egyik szerint az egykori Szentpéter falu (a várostól keletre) a város felé terjeszkedett, s a két település összeépült. A másik hipotézis szerint Kolozsvár külvárosai (hóstát) bővültek Szentpéter irányába. Kolozsvár és Szentpéter összeolvadásáról pontos adatok nincsenek. Ez a folyamat a 15. század végére lezajlott. A Magyar utca és Szentpéter valószínűleg már a városfal építése előtt összeért. A 15. századi források már egységes magyar külvárosról tesznek említést, amelynek a határa ekkor már messze túlnyúlt Szentpéteren.
Felvinczi György 1706-ból származó feljegyzésében arról írt, hogy a Belső Magyar utcában több szász lakott mint magyar, de az 1744-es adókönyv erre rácáfolt: a 203 adózóból mindössze 15 volt német ajkú. A magyar lakosság zöme kézműves mesterember volt, de álltak itt nemesi házak is (Wesselényi, Kemény, Bánffy családok). A sokkal hosszabb Külső Magyar utcában 220 adózót számoltak össze. Az adókönyv jelentése szerint a Külső Magyar utcában tehetősebb polgárok kertjei, majorjai álltak, illetve néhány mesterember háza. Az adókönyv említést tett még a minoriták vendégházáról és templomáról, valamint a város vendégfogadójáról is, amelyik valószínűleg az utolsó házak egyike lehetett.
Az 1751-es adókönyv szerint a legtöbb adót az utcában Bánffy Dénes gróf fizette. A mesteremberek között volt prémszövő‚ rézműves‚ gyertyamártó‚ órás‚ lakatos‚ kovács‚ kerekes‚ takács‚ szabó és egy „olá harangöntő” is. A Külső Magyar utcában tizennégy „úri” kertet vett számba, valamint pallér‚ cserfőző‚ német mészáros‚ kötélverő mesterek műhelyeit is. Az utca lakosai között egy „olá Miháj” és egy szász is volt.
Az 1830-as évek adókimutatásai (Tabella Rectificationis) sokkal részletesebben taglalták az utca lakosait és osztályozták is őket: főrangú családok (Bánffy György gróf‚ Wesselényi Farkas báró‚ Kun Károly gróf, Bethlen Farkasné bonyhai grófnő‚ Bánffy Ferencné bárónő), papok és tanárok (mind unitáriusok), kereskedők (közöttük németek, románok és szlávos nevűek). A jegyzékbe vett 36 polgárból többnek második‚ sőt harmadik házaként iktatták a birtokolt épületet. A jegyzékekben ekkor már feltűntek az egyházi és középületek is. Az 1839-es táblázatban már a zsidókat is feltüntették: a Külső Magyar utcában tizenhét zsidó család élt, többek között a rabbi és a családja. Tehát az izraelitáknak itt volt a központjuk. Mivel ezek a táblázatok nem közlik a házszámokat, az egykori házak, majorok fekvését, csak kevés esetben sikerül beazonosítani.
1845-ben megjelent a Kolozsvári Naptár, amelyben a lakosok neve mellett a házszámokat is megadták (nem az összeset). Ebből tudni, hogy a legtöbb Magyar utcai lakos a csizmadiák céhéhez tartozott, majd a szabók és bognárok következtek. A lakatos–pléhes–puskaműves–zabolacsináló és késcsináló céh első mestere a Külső Magyar utcában lakott. Főleg a lakosság mindennapi igényeit‚ ruházkodását kiszolgálók telepedtek itt le. A nagyobb felszerelést‚ területet igénylő műhelyekből néhány a Külső Magyar utcában működött.
Az 1854-es naptár az „iparűzők” számának csökkenését mutatta ki, de arányuk a Magyar utcában alig változott. Ebben a nyilvántartásban öt gyár is megjelent. A Császári és Királyi Dohány- és Szivargyár csak később költözött a Külső Magyar utcába‚ Csiki és Sigmond Szeszgyára viszont már a „Külső Magyar utca végén” megjelöléssel szerepel.
Az utcakép alakulása a 19. században bélyegkép|250px|Kolozsvár térképe 1897-ből A 19. század elején a Belső Magyar utca épületei többnyire földszintes, kapubejáratos családi házak voltak. Az utca elején a lutheránusok központja alakult ki, s itt épült fel templomuk is. A Belső Magyar utca középtájékán épült fel az unitárius templom a 18. század végén, majd 1806-ra elkészült az unitárius kollégium impozáns iskolája, amelyik kiemelkedett a környék egyszintes fa- és kőházai közül. A Belső Magyar utca a Magyar utcai városkapu előtt összeszűkült. Közepén vizesárok futott végig‚ ebbe minden háztól egy-egy kisebb árok szaladt. Ezek a szennyvizet és az esővizet vezették le. A városkapu szomszédságában kocsmák és pecsenyesütők működtek. A házfalak mentén keskeny járda volt‚ egyik-másik házon utóbb lámpás biztosította az éjjeli világítást. Vásár idején a piac a Fő térről az unitárius templomig terjedt.
A Magyar utcai városkapun kívül, a várfalnak építve fricsi Fekete Ferenc táblabíró‚ mecénás, színigazgató emeletes háza állt. A kapu előtt egy poros-sáros tér volt (Trencsini tér), amelyet vásárok idején piactérként használtak. A Magyar utca bal oldalán házsor húzódott a református templomig, azontúl pedig egy sáros, falusias jellegű utca indult a szentpéteri templomig. A templom szomszédságában a Szent Erzsébet aggház állt, illetve a minorita rend fogadója. A templomtól a város végéig már csak a kertek közti házak‚ kerítések szegélyezték az utat. Az utolsó házak egyikében a város rossz hírű fogadója működött.
A Magyar utca képét a 19. század első felében három nagyszabású egyházi építkezés alakította át. A legjelentősebb az unitárius kollégium megépítése volt a templomuk mellett. A tanárok, a lelkészek, sőt a püspök is a kollégium meg a templom környéki házakban laktak, amelyek egy részét az addigi tulajdonosoktól megvették, és átépítették. Ezáltal kialakult a város unitárius központja. A Külső Magyar utcában, a Trencsini tér sarkán 1851-re készült el a hóstátiak közbenjárásának köszönhetően a reformátusok temploma, az úgynevezett kétágú templom. Ez volt a város első jelentős, várfalon kívüli temploma. Noha a szomszédságában felépült a papilak, és egy-két kollégiumi tanár is itt lakott, a reformátusok szellemi központja továbbra is a Farkas utcai templom és környéke maradt. 1846-ra elkészült a szentpéteri kis katolikus templom‚ amelynek neogótikus tornya hatásosan uralta a hóstáti házak vidékét. Mivel itt állt az aggház is, ennek köszönhetően itt alakult ki Kolozsvár első külvárosi központja. Gazdasági szempontból jelentős‚ hogy az 1850-es évektől a szentpéteri templom előtti térség északi oldalán alakult ki a város első ipartelepe. 1853-ban indult a Sigmond Elek-féle szeszgyár, és 1858–60-ban ide költözött a Dohánygyár.
Az utcában 1704-ben pusztított utoljára nagyobb tűzvész, emiatt nem volt szükséges új épületek felhúzása, így az utca hosszú ideig megőrizte falusias jellegét. A Magyar utcai kaput 1872-ben bontották le, és ekkor az utca kinézete is jelentősen megváltozott, hiszen így a Belső és Külső részek „összenövésével” az utca egy végtelenbe nyúló sugárút képét nyújtotta. Jelentősebb átépítések a 19. század végén zajlottak le: a Bel-Magyar utca épületeire ekkor egy-két emelet rákerült.
A 19. század utolsó negyedében már Bel- és Kül-Magyar utcaként szerepel az iratokban, 1899-ben pedig a belső részt, a Fő tértől a Trencsini térig átkeresztelték Kossuth Lajos utcára. A tértől keletre eső részt egyszerűen Magyar utcának nevezték, bár a tervek szerint Apafi fejedelemről nevezték volna el. A Trencsini teret előbb EMKE, majd Bocskai térnek nevezték át.