Marcus Terentius Varro (ejtsd: ’Markusz Terenciusz Varro’ [hagyományos (erazmista) kiejtés], ’Markusz Terentiusz Varro’ [helyreállított (restituált) kiejtés]), gyakran csak Varro (Rieti, Kr. e. 116 – Róma, Kr. e. 27) római költő, író, az ókori Róma egyik legnagyobb tudósa volt.

Életútja

Varro művei

Varro az ókor legnagyobb polihisztora és legtermékenyebb írója volt. Cicero az Academica posteriorban így méltatja tudományos és irodalmi munkásságát: „Mert minket, akik saját városunkban idegenként tévelygünk, mint vendégek, a te könyveid hazahoztak, hogy végre felismerjük, kik és hol vagyunk. Te tártad föl hazánk életkorát, az idők korszakait, a szent rítusok és papok rendjét, a polgári és a hadi tudományt, tájékok és vidékek székhelyeit, minden isteni és emberi dolgok neveit, nemeit, szerepét és okait; de ugyanígy te vagy az, aki a legtöbb fényt árasztotta költőinkre, egyáltalán a latin tudományokra és szavakra; de ugyancsak te írtál mindenféle versmértékben változatos és választékos verseket, te tetted meg az első lépéseket a filozófia több területén, hogy felbuzdíts bennünket a továbbhaladásra” (1, 3, 9). Óriási tekintélyét mutatja, hogy ő volt az egyetlen élő római, akinek szobrát az Asinius Pollio által létrehozott közkönyvtárban felállították (Idősebb Plinius, Naturalis historia 7, 115). Tudományos tekintélye az idők folyamán töretlen maradt. Quintilianus a „legműveltebb rómainak” nevezi ( 10, 1, 95), Szent Ágoston pedig így fejezi ki csodálatát: „oly sokat olvasott, hogy csodáljuk, hogy egyáltalán jutott ideje valamit is írni; oly sokat írt, hogy alig hihető, hogy ennyit bárki végigolvasott volna” (De civitate Dei 6, 2).

Ez a mindenkit ámulatba ejtő életmű 75 munkát foglalt magában, 620 könyvben. Az idő azonban nem volt kegyes hozzá. Egyetlen műve maradt fenn teljesen: Rerum rusticarum libri tres (A mezőgazdaságról három könyvben), továbbá egy másik művéből egy hosszabb összefüggő rész: De lingua Latina (A latin nyelvről). Többi művéből csak címeket és hosszabb-rövidebb töredékeket ismerünk. Az alábbiakban elveszett műveit témakörök szerint csoportosítva ismertetjük.

a) Az akkori tudományok szintézisét nyújtja a 33-ban megjelent Disciplinarum libri IX (A tudományok kilenc könyvben) c. munkájában. A hellenisztikus görög tudományban kialakult műveltségi eszmény hét tudományágát (enkyklios paideia), enciklopédiáját ismertette hét könyvben, a grammatikát, a dialektikát, a retorikát, a geometriát, az aritmetikát, az asztrológiát és a zenét. Ám e hét tudományt, amelyet később a hét szabad művészetnek neveztek el, kiegészítette két szaktudománnyal, az orvostudománnyal és az építészettel. E munkájával nagy hatást gyakorolt az európai művelődésre, azonban a későbbi szerzők e két utóbbi szaktudományt nem vették be a szabad tudományok (artes liberales) rendszerébe, például Augustinus, Martianus Capella.

b) A régiségtani és történeti munkái közül legfontosabb két műve: az Antiquitates rerum humanarum (Az emberi dolgokkal kapcsolatos régiségek) és az Antiquitates rerum divinarum (A vallásos dolgokkal kapcsolatos régiségek). E munkák nem folyamatos művelődéstörténetet tartalmaztak, hanem tárgyukat címszavakra felosztva fejtették ki kézikönyvszerűen. Az Antiquitates rerum humanarum egy bevezető könyv után négyszer hat könyvben tárgyalta a következő témákat: az emberek (2-7. könyv), a helyek (8-13. könyv), az idők ( 14-19. könyv) és a dolgok (20-25. könyv). Az Antiquitates rerum divinarum ugyanilyen módszer alapján ismertette a papok (2-4. könyv), a kultuszhelyek (5-7. könyv), az ünnepek (8-10. könyv), a rítusok (11-13. könyv) és az istenek (14-16. könyv) világát. A De gente populi Romani (A római népről) a római nép mitikus őstörténetét tárgyalta négy könyvben, és ezt folytatta a királyok elűzésétől Pompeius és Caesar polgárháborújáig a De vita populi Romani (A római nép életéről) című műve, szintén négy könyvben.

E művek ugyanúgy, mint a De familiis Troianis (A trójai családokról) hatással lehettek Vergilius Aeneisének koncepciójára, Horatius római ódáira ugyanúgy, mint Augustus valláspolitikájára, amelynek keretében a princeps sok feledésbe merült régi kultuszt felújított és helyreállíttatta szentélyeiket.

c) Filozófiai írásai között jelentős lehetett a Liber de philosophia (A filozófiáról egy könyvben) című, amelynek tartalmát Augustinus ismertetéséből tudjuk elképzelni (De civitate Dei 19, 1-3.); eszerint Varro összesen 288 filozófiai irányzatot különített el. A felosztás alapját a négy célnak (gyönyör, nyugalom, e kettő együtt és a természetes javak) az erényhez való viszonya alkotja. Mindegyik cél esetében három lehetőség van, például a gyönyörre lehet törekedni az erény végett, vagy az erényre önmagáért, vagy mindkettőre önmagáért. Ha mind a négy célt figyelembe vesszük, így már 12 irányzatot kapunk. E számot meg lehet kettőzni aszerint, hogy a szóban forgó értékre önmagunk vagy mások miatt törekszünk. Ilyen sokszorozásokkal jutott el Varro a 288-as számhoz.

A De principiis numerorum (A számok elveiről) c. írásában, amely 9 könyvből állt, a pythagoreus számelméletet fejtette ki. A Logistorici c. munkája 76 könyvet foglalt magában, amelyben a populáris filozófia tanításait fejtette ki különféle formákban, például előadások, dialógusok stb. keretében. E filozófiai művekben az olvasó sok furcsaságot találhatott mind a művek struktúrája, mind tematikája tekintetében, például Gellius idéz belőle egy hosszabb részletet, amelyben Varro a 7-es szám fontosságáról értekezik, vö. 3, 10.

d) Irodalomtörténeti írásai között nagy hatású volt a De comoediis Plautinis (A plautusi komédiákról) c. munkája, amelyben megállapította 21 plautusi darab hitelességét. A De poematis (A költeményekről) c. három könyvből álló művében dialógusformában a római költészet műfajait, versformáit és témáit ismertette. A De poetis (A költőkről) címűben viszont a római költők életrajzát írta meg, az alexandriai biográfia alapelveit alkalmazva a római irodalomra. Eredményeit Suetonius felhasználta De poetis c. munkájában. Nagyszerű ismeretterjesztő munkája lehetett a Hebdomades vel De imaginibus (A hetek vagy a képekről) c. irodalom- és kultúrtörténete, amely 15 könyvből állt és 700 arcképpel volt illusztrálva. Görög és római alkotók sorakoztak egymás után e műben. Minden alkotót egy epigramma és rövid életrajz ismertetett. Ez az első római könyv, amely a tárgyalt alkotók arcképeit is közölte.

Utóbbi könyv volt ihletője Castiglione László: Az ókor nagyjai című könyvének.

Nyelvtudományi munkái jobbra|bélyegkép|220px|Varro mezőgazdaságról írott műve (15. századi kézirat)

Varro behatóan foglalkozott nyelvészeti kérdésekkel, az e témával foglalkozó művei azonban jórészt szintén elvesztek, csak címeiket ismerjük. Epitome de lingua Latina (Epitomé a latin nyelvről) 9 könyvben, De antiquitate litterarum (A betűk régiségéről) két könyvben, De generibus dicendi (A stílusnemekről) három könyvben (vö. Gellius 6, 14), Quaestiones Plautinae (Plautusi kérdések) öt könyvben (Plautus ritka szavainak magyarázata), De similitudine verborum (A szavak hasonlóságáról) három könyvben az analogiáról. De utilitate sermonis (A beszéd hasznosságáról) négy könyvben az anomaliáról, De sermone Latino (A latin beszédről) öt könyvben a latinos nyelvhasználatról, a helyesírásról és a verselésről.

A legjelentősebb nyelvtudományi munkája a De lingua Latina volt 25 könyvben, amelyből csak az 5-10. könyv maradt fenn; 45-44-ben Cicerónak ajánlotta. Az első könyv a bevezetést tárgyalta, a 2-7. az etimológiát (impositio verborum), mégpedig pro és contra (2-4. könyv), majd az egyes szófajokra alkalmazva (5-7. könyv). A 8-13. könyv a ragozást (declinatio verborum), mégpedig itt is in utramque partem, pro és contra az anomalia és analogia tükrében (8-10. könyv), majd az egyes szavakra alkalmazva. A 14-25. könyv a mondattant (coniunctio verborum) vizsgálta.

Az 5. könyv előszavában kifejti, hogy minden egyes szóval kapcsolatban két kérdést lehet feltenni: milyen dologról mire helyeztünk nevet (a qua re et in qua re vocabulum sit impositum). Az elsőt, azaz hogy honnan vannak a szavak az etymologia vizsgálja, a másodikat a peri sémainomenón, más szóval, hogy milyen dologra vannak ráhelyezve a szavak, a szemantika (2. c.).

Ezután kijelenti, hogy egyes szavak etimológiáját nehéz megállapítani, mert sok szó kiment a használatból, sokat hibásan használnak, sok pedig mást jelent ma, mint régen. Az etimológiák megállapításánál a ragozott alakokat is figyelembe kell venni, például az ilyen jellegű szavaknál, mint impos, amelynek tárgyesete impotem. Továbbá, arra is ügyelni kell, hogy a szóalakban változások következhetnek be, mégpedig négyféleképpen: elvétellel (demptione), hozzáadással (additione), hasonulással (adtractione) és hangcserével (commutatione).

Varro szerint az etimologizálásnak négy fokozata van. A legalacsonyabb az, amelyhez az egyszerű ember is eljut, mert az is felismeri az ilyen összetett szavak részeit, mint arenifodinae (homokbánya), viocurus (útfelügyelő). A második fokozat az, amelyre a régi grammatika is feljutott, kimutatva, hogy egy-egy költő hogyan képzett új szavakat, például Pacuvius az incurvicervicum (görbe nyakú) szót. A harmadik fokozatot a filozófia érte el, amely az olyan közhasználatú szavak esetében is vizsgálja, hogy honnan kapták a nevüket, mint oppidum, via, vicus. A negyedik fokozat pedig az, amely eljut a dolgok eredetéig, s ha ide nem jutunk el, akkor csak sötétben tapogatódzunk, mint olykor az orvos, amikor nem tudja megmondani, mi a bajunk (9. c.).

Varro kedveli az efféle négyes (quadripartita) felosztásokat, s a De lingua Latinában azt is elárulja, honnan vette az ötletet. A 11. fejezetben elmondja, hogy a samosi Pythagoras szerint minden dolog kezdete kettős: határozott és határozatlan, jó és rossz, halál és élet, nap és éjszaka. Ezért van az, hogy van állapot és mozgás, azaz ami áll és mozog, az a test; ahol mozog, az a hely; amíg mozog, az az idő; s miközben mozgásban van, az a cselekvés. Még jobban feltűnik ez a négyes felosztás, ha így jelenik meg: test a futó; a hely a pálya, ahol fut; az idő az az óra, amíg fut; a cselekvés a futás. Ez az oka annak, hogy szinte minden ilyen négyes felosztás szerint történik, a test (corpus), a hely (locus), az idő (tempus) és a cselekvés (actio). Ahogyan a dolgoknak ez a négyféle neme van, ugyanígy a szavaknak is, ezért az ötödik könyvben a hellyel és a testtel kapcsolatos etimológiáit adja elő, a hetedikben pedig az idővel és a cselekvéssel kapcsolatosakat. E rendszernek megfelelően az 5. könyv 14. fejezetében a locus eredetével kezdi etimológiai fejtegetéseit, s szemléltető példáit az archaikus római irodalomból veszi, s ennek megfelelően sok olyan irodalmi műből őrzött meg töredékeket, amelyek nem maradtak ránk, például: „Hely az, ahová valamit el lehet helyezni.” Erre vezethető vissza a conlocare (férjhez ad) ige, illetve a régi költők által használt inlocabilis melléknév (férjnél elhelyezhetetlen, férjhez adhatatlan, ti. a leány hozomány nélkül) és a locare (férjhez ad) ige:

Filiam habeo grandem cassam dote atque inlocabilem, Neque eam queo locare cuiquam;

„Felnőtt lányom van. de semmi hozománya nincs, ezért férjhez adni nem tudom”

(Plautus, Aulularia 190-191, fordította Devecseri G.)

Rerum rusticarum libri tres (A mezőgazdaságról)