{| style="float:right; width:360px;" class="infobox" |+ Ukijo-e
alt=Painting of a finely dressed Japanese woman in 16th-century style.|150px alt=Colour print of a busy theatre|214px alt=Colour print of a colourfully made-up Japanese actor making a bold expression with his fingers extended, facing right.|107px alt=Colour print of a closeup of a heavily made-up mediaeval Japanese woman peering through a translucent comb.|105px alt=Colour landscape print of a group of three walking to the left, forests and a tall mountain in the background.|243px alt=Colour print of a bird flying near some flowers|121px alt=A set of three colour prints of a samurai being menaced by a gigantic skeleton|367px |- | Bal felsőtől: A visszanéző szépség, Moronobu, 17. század második fele Sibai Uki-e, Maszanobu, ~1741–44 Onidzsi Ótani Edobei szolga szerepében, Tósúszai, 1794 Fésű, Kitagava Utamaro, 1798 Hara, a Tókaidó ötvenhárom postaállomása sorozat 13-ik képe, Utagava Hirosige, 1833–34 Kakukk és azáleák, Kacusika Hokuszai, 1828 Takijasa boszorkány és a csontvázkísértet, Kunijosi, ~1844
Az ukijo-e (浮世絵) egy , a 17. és 19. század között felvirágzó japán művészeti stílus. Mesterei fametszeteket és festményeket készítettek különböző témákban, megörökítve a női szépséget; a kabuki színészeket és szumó birkózókat; történelmi eseményeket illetve regéket; tájképeket, különböző helyszíneket; az állat- és növényvilágot; az erotikát. Az ukijo-e kifejezés önmagában azt jelenti: „a lebegő világ képei”. Ezek az alkotások még napjainkban is gyűjtőcsemegék, noha nagyon sok függ az állapotuktól (restaurálni gyakorlatilag lehetetlenség őket, és a nyugati keretezési szokások sem tettek jót nekik). A régiségkereskedők sokszor modern albumokból kimetszett és berámázott fényképmásolatokat adnak el gyanútlan laikusoknak..
A 17. század elején Edo (a mai Tokió) vált a katonai diktatúra központjává. A társadalom alsóbb rétegeit képviselő kereskedők profitáltak a legjobban a gyors gazdasági növekedésből. Emellett sokan éltek a kabuki színházak, kurtizánok, gésák által kínált kikapcsolódással a szórakoztató negyedekben. Az „ukijo” (lebegő világ) szó ezt a hedonista életstílust hivatott leírni. A nyomott vagy festett ukijo-e képek a 17. században, ebben a környezetben tűntek fel, és váltak népszerűvé a kereskedő réteg körében, mivel ők váltak kellően vagyonossá ahhoz, hogy megengedhessék maguknak azt, hogy otthonukat ilyen képekkel dekorálják.
Először Hisikava Moronobu gyönyörű nőket ábrázoló festményei és fekete-fehér nyomatai arattak sikert az 1670-es években. A színes nyomatok fokozatosan jelentek meg, először csak kézzel színezve, és kizárólag speciális megrendelésekre. Az 1740-es évekre a Maszanobu-féle művészek körében általánossá vált, hogy több dúcot használtak egyes területek megszínezésére. Majd az 1760-as években Szuzuki Harunobu sikere a nisiki-e nyomatokkal (más néven brokátképekkel) vezetett el ahhoz, hogy a teljesen színes alkotások általánossá váltak, így mindegyik nyomatot tíz vagy több dúccal készítettek el. A műértők nagyra értékelték a női szépségek illetve színészek portréit, melyeket a 18. század végén, olyan művészek alkottak, mint Kijonaga, Utamaru és Saraku. A 19. században egy leginkább tájképeiről híres páros vált meghatározóvá: a merész formalista Kacusika Hokuszai, akinek A nagy hullám Kanagavánál című fametszete máig a japán művészet egyik legismertebb alkotása; és leginkább a Tókaidó ötvenhárom postaállomása (Tókaidó godzsúszancugi) című sorozatáról ismert Utagava Hirosige, művésznevén Icsijúszai Hirosige. A két mester halálát követően, és az 1868-as Meidzsi-restauráció utáni technológiai és társadalmi modernizációt követően az ukijo-e készítése gyors hanyatlásnak indult.
Egyes ukijo-e művészek festményekre specializálódtak, de a munkák nagy része fametszet volt. Az alkotók ritkán faragták maguknak az általuk használt fadúcokat, jellemzőbb volt, hogy felosztották a munkafázisokat. A művész megtervezte a nyomatot, a képfaragó készítette el a dúcokat, a nyomdász vonta be festékkel, illetve nyomta rá a kézzel készített papírlapokra azokat, valamint a kiadó finanszírozta, népszerűsítette és értékesítette a kész alkotásokat. Mivel a nyomatot kézzel készítették, a nyomdászok képesek voltak olyan effektusokat létrehozni, melyeket gépekkel nem érhettek volna el. Ezek olyan technikák voltak, mint például a színek kikeverése, vagy azok átmenetes festése a dúcokon.
Az ukijo-e központi szerepet játszott a japán művészet megítélésében. Főleg a 19. század vége felé erőteljes, formáló hatással volt a nyugati látásmódra, legfőképpen Hokuszai és Hirosige tájképeivel. Az 1870-es évektől a japonizmus kiemelkedően népszerű irányzattá vált, és nagy hatást gyakorolt olyan korai impresszionista művészekre, mint Edgar Degas, Édouard Manet és Claude Monet, illetve posztimpresszionalistákra, mint Vincent van Gogh, illetve az szecesszió olyan művészeire, mint Henri de Toulouse-Lautrec. A 20. századot tartjuk a japán fametszetek reneszánszának: A sin-hanga („új nyomatok”) műfaja kihasználta a nyugat érdeklődését az olyan nyomatok iránt, amelyek a tradicionális japán témákat, életképeket ábrázolták. Illetve a szószaku-hanga („kreatív nyomatok”) mozgalom is népszerűvé vált, ami garantálta az individualista alkotásokat, melyeket egyetlen személy tervezett, faragott ki, illetve nyomtatott.
Történet A Heian-kor óta a japán művészet két fő vonalat követett: a japán témákra fókuszáló nativista Jamato-e hagyományt, amely a Tosza-iskola munkáival vált ismertté; és a kínai ihletésű kara-e-t olyan stílusokban, mint például a Sessú Tójó monokróm tusfestése.Akárcsak az építészetben és az iparművészetben, a festészetben is a Momojama-kor stílusát folytatták tovább az Edo-kor első évtizedeiben. Eredeti nagyvonalúságát, merészségét és erejét azonban hamar elvesztette. A Momojama-korban vezérszerepet betöltő Kanó-iskola Kanó Eitoku halála után csoportokra bomlott, társadalmi pozícióját megtartva a Edo sógunok udvarának hivatalos festészeti iskolája lett. A hagyományokban gazdag, közkedvelt zsánerfestészet egyre inkább az úgynevezett macsi-esi-k, a nép köréből származó festők kezébe került. A zsánerfestészet elvesztve sokoldalúságát, kizárólag a szórakozást, mulatságokat ábrázolta. bélyegkép|középre|600px|alt=A painted screen of six panels depicting a park-like setting in which visiters enjoy the scenery.|Kanó Hidejori Takao felülnézetből (16. század első fele) c. műve az egyik legkorábbi japán festmény, amely átlagemberek életét illusztrálja. A 16. századig az átlagemberek élete nem szolgált a festészet tárgyául, ha pedig mégis, akkor a munkák a vezető szamuráj és a gazdag kereskedő osztály számára készített luxuscikknek számítottak. Később megjelentek városi polgárokról vagy által készített munkák is, beleértve a szép nőkről, színházjelenetekről és kurtizánokról készült olcsó egyszínű festményeket is. A kézzel készített volta miatt alacsony számú festményeket hamarosan a tömegesen előállított fadúcos nyomtatással készült metszetek váltották fel. Hangzásbeli azonosság állt fenn az ukijo „lebegő világ” „lebegő világ”, és az egyik buddhai kifejezés között, amelynek jelentése „a bánat és gyötrődés világa”. „bánat és gyötrelem világa” Később a többi jelentés mellett, az ukijo kifejezés, kifejezetten erotikus jelentéssel bírt, és az alacsonyabb társadalmi rangú emberek hedonista életszemléletét hivatott kifejezni. Ez az életszemlélet Aszai Rjói Ukijo Monogatari'' című regényében is említésre kerül.
Stílus bélyegkép|170px|Eisószai Csóki - A Macubaja ház kurtizánja, Szomejama Az ukijo-e korai művelői magukkal hozták azt a kifinomult tudást, mellyel a kompozíció összeállításának alapelveit alkalmazni tudták, illetve amely a klasszikus kínai festményeket jellemezte. Ezek a művészek fokozatosan elhagyták a nyilvánvalóan kínai hatást, hogy kifejleszthessenek egy eredeti, japánra jellemző művészeti stílust. A stílus korai művészeiről azt tartották, hogy „primitívek” abban az értelemben, hogy a nyomdai közeg kihívást jelentett, mivel egy több-száz éves technikát kíséreltek meg alkalmazni, ám képeik dizájnját nem tartották „primitívnek”. Számos művész tanult olyan híres japán festészetet oktató iskolákban mint a kanó iskola.
Az ukijo-e metszetek legszembetűnőbb tulajdonsága, a határozott, merész és egyenletes vonalvezetés. A legelső nyomatok egyszínűek voltak, és ezek a vonalak voltak az egyetlen elemek, melyeket nyomtattak; a színek megjelenése után is ezek a vonalak uralkodtak a képeken. Az ukijo-e kompozíciójára jellemző a formák sík téren való elhelyezése. Ez megfigyelhető a rajtuk szereplő alakok esetében is, ők is egy síkban voltak elrendezve. A figyelem megragadására a vertikális és horizontális vonalak közötti kapcsolat, a kisebb dekoratív elemek, vonalak, formák alkalmazása, illetve a ruhákon megjelenő mintázat szolgált. A képek elrendezésére gyakran jellemző volt az aszimmetria, továbbá megfigyelhető, hogy a szögek, amelyekből a jeleneteket, szereplőket látjuk szokatlanok, mintha felülről látnánk őket. Gyakran kivágták egy-egy kép elemeit, így spontán benyomást keltettek a kompozícióval. A színes nyomatok esetén, a színezett területeket körülölelő kontúr határozott, jellemzően az alapot képező vonalmunka miatt. Az esztétikumot, amelyet a síkon elhelyezkedő kontrasztos, módosított színek jellemeztek, nagyra értékelték a nyugaton, és mint sok más kiemelkedő kortárs japán művészeti stílust, a társadalom felsőbb rétegei patronálták.
A színes, hivalkodó és komplex mintázat kapcsolatban állt a folyamatosan változó divattal, ám az ukijo-e képeken megfigyelhető dinamikus pózok és kompozíciók kirívó kontrasztban állnak sok hagyományos japán esztétikai koncepcióval. Kifejezetten a vabi-szabi esetén, mivel az a szépséget az egyszerűségben, az aszimmetriában, tökéletlenségben és a múló idő evidenciájában véli felfedezni. Valamint a sibui finom, alázatos, mérsékelt képével is kontrasztot alkot. Azonban kevésbé áll ellentétben az iki ízes, urbánus stílusával.
1744 körül a fekete-fehér nyomtatásról áttértek a halványpiros és zöld két-színnyomtatásra, majd két évtizeddel később Szuzuki Harunobu előállította az első sokszínű nisiki-e, vagyis „brokátkép” nyomatokat több nyomódúc alkalmazásával. A régebbi ukijo-e képek általában egy vagy két alakot ábrázoltak semleges háttér előtt, megelégedve a lendületes vonalvezetésű kompozícióval. Harunobu nagyobb valószerűségre törekedve alakjait olyan környezetbe állította, mely összhangban állt az ábrázolt személyek lényével.