Wulfila

Wulfila, más névalakokban Ulfila, Ulfilas, Urphilas vagy ritkábban Vulfila (kb. 310/311 – kb. 382/383) 4. századi gót keresztény püspök, misszionárius és bibliafordító volt. A hagyomány szerint nevéhez kapcsolódik a gót ábécé megalkotása és a Biblia jelentős részének gót nyelvre fordítása. A gót Biblia a legkorábbi fennmaradt nagyobb terjedelmű germán nyelvű irodalmi emlékek közé tartozik, és a gót nyelv ismeretének legfontosabb forrása.

Teológiai irányultságát a régebbi szakirodalom gyakran „ariánusként” írta le; az újabb kutatás azonban többnyire pontosabbnak tartja a homoián megjelölést, mivel a gót kereszténység nem Arius tanításának közvetlen és változatlan átvétele volt. A homoián irányzat a Fiút az Atyához hasonlónak vallotta, de kerülte vagy elutasította a nikaiai hitvallás homoousios („egylényegű”) terminológiáját.

Wulfila jelentősége egyszerre egyháztörténeti, nyelvtörténeti és kultúrtörténeti. A gót Biblia a keresztény térítés, a római–gót kapcsolatok, a késő antik írásbeliség, a bibliafordítás és a germán nyelvek történetének egyik legfontosabb emléke. A fennmaradt gót bibliai kéziratok töredékesek, de ezek nélkül a keleti germán nyelvek közül a gót nyelv is csak igen korlátozottan volna ismert.

Neve

A püspök neve a forrásokban több alakban fordul elő: Ulfila, Ulfilas, Wulfila, Urphilas és görögös átírások is ismertek. A név gót alakját a modern szakirodalom rendszerint Wulfila formában adja meg, amelynek jelentése valószínűleg „kis farkas” vagy „farkasocska”. A magyar szakirodalomban és régebbi enciklopédiákban az Ulfilas alak is gyakori.

A névalakok eltérése részben abból adódik, hogy Wulfiláról görög, latin és későbbi egyháztörténeti források számolnak be. Philosztorgiosz, Szókratész Szkholasztikosz, Szozomenosz, Theodorétosz, Auxentius és Jordanes eltérő névalakokat használnak, ezért a modern kutatás a nevet nem pusztán nyelvészeti, hanem forrástörténeti kérdésként is kezeli.

Forrásai és életrajzi bizonytalanságok

Wulfila életéről kevés, részben ellentmondó késő antik forrás maradt fenn. A legfontosabbak közé tartozik Auxentius, Durostorum püspökének Wulfiláról írt levele, Philosztorgiosz egyháztörténetének Phótiosz által készített kivonata, valamint Szókratész, Szozomenosz és Theodorétosz egyháztörténeti művei.

Auxentius Wulfila tanítványának és lelki fiának nevezi magát, ezért beszámolója különösen fontos, de a szöveg nem önállóan, hanem későbbi latin teológiai vitairatban maradt fenn. Emiatt a kutatás számol azzal a lehetőséggel, hogy a szöveg közvetítése során szerkesztés vagy módosítás történhetett.

A források eltérően értékelik Wulfila teológiáját és szerepét. Auxentius és Philosztorgiosz egyértelműen homoián hagyományba helyezik, míg a nikaiai irányultságú későbbi egyháztörténetírók egyes helyeken úgy mutatják be, mintha korábban nikaiai közegben nevelkedett volna, és csak később csatlakozott volna a homoián irányhoz. Emiatt Wulfila életrajzának több részlete — származása, születési helye, püspökké szentelésének pontos dátuma és teológiai fejlődése — vitatott.

A kutatásban Wulfila jelentőségét is eltérően értékelték. Egyes értelmezések háttérbe szorítják, mások pedig szinte a gótok teljes történeti átalakulását egyetlen személy működésére vezetik vissza. A kiegyensúlyozottabb álláspont szerint Wulfila nem egyedül „térítette meg” a gótokat, de kiemelkedő szerepet játszott a gót kereszténység, a gót írásbeliség és a homoián gót egyházi hagyomány kialakulásában.

Történeti háttér

Wulfila működése a 4. századi római–gót kapcsolatok és a nikaiai viták összefüggésében érthető meg. A gót csoportok a 3–4. században a Duna alsó folyásától északra, a Római Birodalom határvidékének közelében éltek. A gótok és a birodalom között egyszerre volt jelen kereskedelem, hadviselés, fogolycsere, diplomáciai kapcsolat és vallási érintkezés.

A kereszténység a gótok között nem kizárólag Wulfila tevékenységével kezdődött. A késő antik források szerint már a 3. századi gót portyák során Kis-Ázsiából elhurcolt keresztény foglyok is közvetítették hitüket fogvatartóik között. A 325-ös nikaiai zsinaton egy Theophilus nevű „gót püspök” is részt vett, ami arra utal, hogy a gótok között már Wulfila előtt is létezhettek keresztény közösségek.

A 4. században a Római Birodalomban a kereszténység jogi és politikai helyzete gyorsan változott. Nagy Konstantin uralkodása után a kereszténység fokozatosan birodalmi támogatást nyert, ugyanakkor a Krisztus istenségéről és az Atyához való viszonyáról szóló viták az egész egyházat megosztották. A nikaiai hitvallás a Fiút az Atyával egylényegűnek vallotta, míg több nem nikaiai irányzat — köztük a homoiánok — más megfogalmazást használt.

A gót missziót a modern kutatás nemcsak vallási, hanem politikai és kulturális folyamatként is vizsgálja. A kereszténység felvétele a gótok számára kapcsolatot teremtett a késő római keresztény intézményrendszerrel, írásbeliséggel és könyvkultúrával. Wulfila fordítása és írásrendszere ezért nem pusztán hittérítői segédeszköz volt, hanem a gót közösségek késő antik kulturális átalakulásának egyik eszköze is.

Egyes kutatók szerint a homoián teológia bizonyos vonásai — különösen az Atya, a Fiú és a Szentlélek hierarchikusabb megkülönböztetése — könnyebben kapcsolódhattak a gót társadalom és vallás hierarchikus gondolkodásmódjához. Ez az értelmezés azonban hipotetikus, és nem jelenti azt, hogy a gótok kereszténnyé válása pusztán teológiai „alkalmazkodás” eredménye lett volna.

Élete

Származása és ifjúkora

Wulfila születését általában 310 vagy 311 körülre teszik. Philosztorgiosz szerint családja kappadókiai eredetű keresztény foglyoktól származott, akiket a gótok a 3. században hurcoltak el Kis-Ázsiából. A forrás egy Sadagolthina nevű falut említ Parnasszosz közelében. A pontos családi háttér azonban nem állapítható meg biztosan: Wulfilát egyes kutatók kappadókiai eredetű, mások vegyes gót–kappadókiai hátterű személyként írják le.

Bár származásának részletei bizonytalanok, Wulfila nyilvánvalóan kétnyelvű vagy többnyelvű közegben élt. A gót Biblia fordítása, a görög forrásszöveghez való viszonya és a késő antik források tanúsága alapján is valószínű, hogy jól ismerte a gót és a görög nyelvet, valamint kapcsolatban állt a római keresztény műveltséggel.

A hagyomány szerint Wulfila előbb lektor volt, majd püspökké szentelték. A püspökké szentelés pontos ideje vitatott: a szakirodalomban 336, 337, 338 és 341 körüli dátumok is előfordulnak. A hagyományos álláspont szerint Euszebiosz nikomédiai, később konstantinápolyi püspök szentelte püspökké a gótok számára, de ennek pontos éve nem dönthető el teljes bizonyossággal.

Missziója a gótok között

Wulfila püspökként a gótok közötti keresztény közösségek vezetője és térítője lett. Működését nem célszerű úgy leírni, hogy „a gótok nagy részét” személyesen megtérítette, mert a gótok kereszténnyé válása hosszú, több szereplős és politikailag is összetett folyamat volt. Wulfila inkább a gótok körében terjedő homoián kereszténység egyik legfontosabb szervezője, tanítója és fordítója volt.

Auxentius beszámolója szerint Wulfila missziója a Duna északi oldalán fekvő gót területeken kezdődött. A kereszténység egyes gót vezetők szemében politikai kockázatot is jelenthetett, mert a római világhoz és a birodalmi kereszténységhez való kötődést erősítette. A források keresztényüldözésekről is tudósítanak, de ezek időrendje és pontos összefüggései vitatottak.

A hagyomány szerint Wulfila és hívei a 340-es évek végén, valószínűleg 347 vagy 348 körül a gót területekről a Római Birodalom területére, Moesiába költöztek. A források ezt egy gót vezető által kezdeményezett keresztényellenes fellépéssel hozzák összefüggésbe. A későbbi hagyomány ezt gyakran Athanarikhoz kapcsolta, de a korai üldözést több kutató Aoric, Athanarik apjának idejére teszi.

A Moesiába áttelepült közösséget a szakirodalom gyakran Gothi minores, azaz „kisebb gótok” néven említi. Wulfila itt nemcsak püspöki és missziós, hanem közösségszervező szerepet is betölthetett. A közösség valószínűleg a mai Észak-Bulgária területén, Nikopolisz ad Isztrum környékén élt.

Kapcsolata a birodalmi politikával

Wulfila működése nem választható el a késő római császárok gót politikájától. II. Constantius és Valens uralkodása idején a homoián kereszténység birodalmi támogatást élvezett. A gótok körében terjedő kereszténység így egyszerre volt vallási, kulturális és politikai jelenség.

A 360-as konstantinápolyi zsinat biztosan fontos pont Wulfila életében, mert részvétele arra utal, hogy ekkor már elismert püspök volt. Ez a zsinat homoián hitvallási formulát fogadott el, amely a Fiút az Atyához hasonlónak vallotta, de elkerülte a nikaiai homoousios terminológiáját.

A 370-es években a gótok helyzete újra válságossá vált. A hunok nyomása, Athanarik és Fritigern rivalizálása, a 376-os dunai átkelés, majd a 378-as hadrianapoliszi csata alapvetően átalakította a gót–római viszonyt. A későbbi források Wulfila személyét ezekhez az eseményekhez is hozzákapcsolják, de a részletekben nagy a bizonytalanság.

Athanarikot a modern szakirodalomban nem szerencsés egyszerűen „nyugati gót királynak” nevezni. A források inkább gót vezetőként, illetve iudex-ként, azaz bíróként vagy törzsi vezetőként mutatják be. Ez fontos, mert a gót társadalom politikai szerkezete nem feleltethető meg közvetlenül a későbbi középkori királyságfogalomnak.

Halála

Wulfila halálát általában 382 vagy 383 körülre datálják. A hagyomány szerint Konstantinápolyban halt meg, valószínűleg egy teológiai egyeztetés vagy zsinati jellegű találkozó idején. Egyes kutatók szerint I. Theodosius politikai okokból tisztelettel kezelhette Wulfilát, noha a császár maga a nikaiai hitvallás megerősítését támogatta.

Halála után tanítványai és követői Wulfilát a gót kereszténység kiemelkedő alakjaként tisztelték. Későbbi hírnevét elsősorban nem püspöki kormányzása, hanem a gót írásbeliséghez és bibliafordításhoz kapcsolódó hagyomány őrizte meg.

Teológiája

Wulfila teológiája a 4. századi homoián kereszténységhez kapcsolódott. A homoián irányzat elutasította, vagy legalábbis kerülte az Atya és a Fiú viszonyának lényegfogalmi meghatározását. A nikaiai hitvallás szerint a Fiú az Atyával egylényegű; a homoián formula ezzel szemben a Fiút az Atyához „hasonlónak” mondta, és óvakodott az ousia vagy substantia terminusok használatától.

A régebbi szakirodalom a gót kereszténységet gyakran „ariánusnak” nevezte. Ez a megjelölés történetileg érthető, de pontatlan lehet, mert Wulfila és a gótok teológiája nem Arius tanításának egyszerű, közvetlen átvétele volt. A modern kutatás ezért sokszor a „homoián” szót részesíti előnyben, amely jobban illeszkedik a 4. századi keleti nem nikaiai hitvallási formulákhoz.

Ugyanakkor a „homoián” megjelölés is történeti rövidítés: elsősorban Wulfila 360-as konstantinápolyi szerepléséhez és a róla fennmaradt homoián forrásokhoz kapcsolódik, de nem oldja meg teljesen teológiai fejlődésének és korábbi képzésének kérdését.

Auxentius Wulfiláról szóló beszámolója szerint Wulfila az Atyát egyedül nem-nemzett, kezdet nélküli, legfőbb Istennek vallotta. A Fiút valódi, de az Atyának alárendelt isteni személyként írta le, a Szentlelket pedig még alárendeltebb helyzetben, nem Istenként és nem Úrként, hanem a Fiú szolgálójaként és a kegyelmi működés közvetítőjeként jellemezte.

Ez a teológiai keret a nikaiai ortodoxia nézőpontjából eltért a Szentháromság egylényegűségének tanításától. Ugyanakkor Wulfila saját közegében keresztény püspökként, hitvallóként és tanítóként jelenik meg; a forráskritikailag pontos megfogalmazás ezért nem az, hogy „más vallásra” térített, hanem az, hogy a gótok körében a homoián kereszténység egyik fő közvetítője volt.

A gót ábécé

A hagyomány Wulfilának tulajdonítja a gót ábécé megalkotását. A gótok korábban is ismerhettek runikus írásformákat, de a bibliafordítás és a keresztény könyvkultúra számára olyan írásrendszerre volt szükség, amely alkalmas hosszabb, folyamatos szövegek pontos lejegyzésére és másolására.