Előzmények Itália a középkor eleje óta számos kisebb-nagyobb államra tagolódott. A városállamok erre a korra eltűntek, beolvadtak a nagyobb egységekbe. A bécsi kongresszus után visszakerültek a Nápoly-Szicíliai Királyság trónjára a Napóleon csapatai által elűzött Bourbonok. Uralkodásuk ellen már 1847–48 telét megelőzően is több felkelés robbant ki, különösen Szicíliában tápláltak erős ellenérzéseket régi-új uralkodóikkal szemben a függetlenségre vágyó lakosok.

Észak-Itálián Napóleon legyőzése után két hatalom, a Habsburg Birodalom és a Szárd–Piemonti Királyság osztozott. A Szárd Királyság ellenőrizte a piemonti Torino és Genova környékét, Ausztria közvetlenül ellenőrizte Lombardiát és Velencét, ráadásul osztrák főhercegek kormányozták Toszkánát és Modenát. Ezen felül osztrák csapatok állomásoztak a pápai államhoz tartozó Ferrara erődjében, valamint Parma és Modena nyugati határánál, Piemont közvetlen szomszédságában. Többször be is avatkoztak a félsziget más államainak belügyeibe, 1821-ben egy puccsot szereltek le Piemontban, 1831-ben a carbonarik felkelését verték le a pápai államban, és II. Ferdinánd nápoly–szicíliai királynak is segítséget nyújtottak hatalma megtartásához. Nem csoda, hogy az olasz egység hívei Ausztriában látták legfőbb elnyomójukat, törekvéseik elsősorban ellene irányultak.

A 19. század nacionalista szelleme az olaszokat sem hagyta érintetlenül, sokan álmodoztak egy egységes Olaszország létrehozásáról. A monarchista hazafiak általában általában két lehetőségben gondolkodtak, az egyik a pápa fősége alatt létrejövő laza szövetség lett volna, a másik szerint az egyetlen olasz nemzetiségű monarchia, a Szárd-Piemonti Királyság koronája alatt jöhetne létre egy központosított Olasz Királyság. Akadtak köztársaságpárti nacionalisták is. Egyesek, mint a carbonarik, illetve azok egyik szervezete, az Ifjú Itália tagjai tettekkel is változtatni akartak ezen a helyzeten, merényleteket követtek el, titkos összejöveteleiken puccsokat szerveztek. A nemzeti érzelmű értelmiség legfőbb ellenségét az Osztrák Császárságban látta.

Emellett Itáliában is napirenden volt a polgárosodással összefüggő, liberális és demokratikus reformok iránti igény.

thumb|right|Felkelés Palermóban, 1848. január 12. Forradalom Szicíliában és Nápolyban 1848 január 12-én Palermóban egy békés tüntetés felkelésbe csapott át, a felkelők súlyos harcok árán hamarosan kiűzték a városból a királyi csapatokat. Bár a királyi flotta január 16-án még lőtte Palermót, a katonaság hamarosan elhagyta a szigetet. Az események hatására II. Ferdinánd király január 18-án amnesztiát hirdetett, és eltörölte a cenzúrát, és a január 27-én Nápoly városába is megérkező forradalom hatására alkotmányt adott népének. Február másodikán Ruggiero Settimo vezetésével ideiglenes kormány alakult Szicíliában

Márciusban II. Ferdinánd király még csapatokat küldött az Észak-Itáliában kitört Habsburg-ellenes felkelések megsegítésére, a pápa elhatárolódását követően azonban visszavonta, és a nápolyi felkelők ellen vetette be őket. Május 15-én estére Ferdinánd ismét uralta Nápolyt. Szicíliával nem volt ilyen egyszerű dolga. A sziget státuszáról Nagy-Britannia és Franciaország is tárgyalni akart az uralkodóval, az egységes királyság helyett szívesen láttak volna egy perszonáluniót. A király azonban 1849. március 29-én hadsereggel indult birtokainak visszaszerzésére. Április 6-ára a királyi csapatok kezébe került Catania kikötővárosa, majd a király Palermo ellen vonult. Dolgát megkönnyítette a Palermo és Messina közötti viszály, és április 27-én a nápolyi flotta megérkezésekor a forradalom fővárosának, Palermónak helyőrsége kapitulált. A felháborodott lakosság ugyan felvette a harcot a katonasággal, de május közepére Ferdinánd király helyreállította uralmát a szigeten.

Ausztria-ellenes felkelés Észak-Itáliában A szabadságharc kitörése és kezdeti sikerek Az Ausztria-ellenes szervezkedések központja Milánó volt, Lombardia fővárosa. Már január 2-án kitört itt a Dohánylázadás, amely az osztrák dohánymonopóliummal szembeni tiltakozásból indult ki, a tüntetők a dohánytermékek bojkottjára szólították fel az olaszokat. A dühös tömeget szivarozó császári katonák is ingerelték, a tüntetés fegyveres összetűzésbe torkollott. Január 3-ára a karhatalom úrrá lett a lázadáson, de az olaszok és a császári hatalom között feszültség ezután sem csökkent.

Február 5-én Torino városi tanácsa alkotmányt kért Károly Albert szárd–piemonti királytól, amit az rövidesen meg is ígért, 8-án kihirdette a kiadandó alkotmány alapelveit.

right|thumb|„Ötnapos felkelés” Milánóban (le cinque giornate di Milano), 1848. március 18–22. Március 13-án kitört a bécsi forradalom, aminek a híre 17-én ért Milánóba. A liberális és radikális olasz vezetők másnapra tüntetést szerveztek, aminek fő követelései a sajtószabadság, polgárőrség megszervezése és nemzeti kongresszus összehívása voltak. A polgármester bejelentette a tüntetést a katonaságnak, és kérte, hogy ne avatkozzanak közbe. Mintegy tüntető a kormányzóság elé vonult, hogy petíciójukat átadják a kormányzónak. A kormányzó helyettese azt át is vette, azonban a kormányzói palotát őrző katonaság és a tüntetők között kirobbant a véres összecsapás. A belvárosban barikádokat állítottak fel, az ellenállás megszervezésére bizottságot hoztak létre. Estig a hadsereg visszafoglalta a kormányzói palotát és néhány más fontos pontot, a felkelők azonban kitartottak, az ellenállás egyre fokozódott. A csapatokat vezető idős Radetzky tábornagy március 20-án visszavonta a városban szétszórtan harcoló csapatait a várba, majd onnan - hosszú távon a Milánóban maradást kockázatosnak tartva - 23-án kivonult és a veronai Erődnégyszögbe (Quadrilatero) húzódott vissza, ahova április 1-jén érkezett meg. Itt védelemre rendezkedett be és várta az erősítést.

right|thumb|Szent Márk Köztársaságának kikiáltása, 1848. március 22. Március 17-én tüntetések kezdődtek Velencében is, először csak a januárban letartóztatott Daniele Manini és Niccolo Tommaseo szabadon bocsátását követelték, amit Pálffy Alajos kormányzó a bécsi forradalom árnyékában nem mert megtagadni. A Szent Márk teret azonban este már feltűzött szuronyú katonaság tisztította meg. Másnap délelőtt már halálos áldozatokat követelt a kődobáló tüntetőkre leadott sortűz, azonban délutánra visszatért a nyugalom, mert a kormányzó engedélyezte a polgárőrség felállítását, este pedig bejelentette, hogy a császár alkotmányt ígért. 19-én már nyíltan barátkoztak a katonák és a tüntetők, 20-án és 21-én sem került sor atrocitásra. 22-én azonban meggyilkolták az Arzenál parancsnokát, a tömeg pedig kifosztotta a fegyvertárat. Manin kikiáltotta Szent Márk Köztársaságának helyreállítását, Pálffy lemondott, utódja, Zichy Ferdinánd gróf pedig 5000 fős helyőrség élén kapitulált. Velencéből 23-ára viszonylag békésen sikerült eltávolítani a császári-királyi megszállókat. Ezek a csapatok is, csakúgy, mint az osztrákok többi Észak-Itáliában állomásozó csapata, a Parmában és Modenában állomásozó helyőrségeket is beleértve, az erődnégyszögbe vonult. Áprilisra ezt a területet leszámítva Észak-Itáliában megszűnt az osztrák megszállás.

A felkelők a Szárd–Piemonti Királyság révén külső támogatót is kaptak, Károly Albert ugyanis március 23-án hadat üzent az Osztrák Császárságnak, valamivel később a Vatikán, a Toszkánai Nagyhercegség, a Parmai Hercegség, valamint a Nápoly–Szicíliai Királyság is csapatokat küldött az osztrákok ellen. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a pápai csapatok a Pó folyótól délre megálltak, és csak az osztrákok dél felé nyomulását kívánják megakadályozni, II. Ferdinánd nápoly–szicíliai király is visszavonta csapatait, és a nápolyi forradalom leverésére használta fel őket.

thumb|right|Károly Albert győzelme Pastrengónál, 1848. április 30. Március 26-án Károly Albert király hadseregével megérkezett Milánóba. Április 6-án pedig már Peschiera erődjét ostromolta. Április 30-án a pastrengói csatában vereséget mért Radetzkyre, és sikerült elvágnia Veronától az ostromlott Peschiera erődöt. Károly Albertnek lehetősége lett volna Velence tartomány ellen vonulni, hogy megnehezítse Radetzky utánpótláshoz jutását – korabeli szakértők ezt is várták – ő azonban elsősorban Lombardia meghódolását kívánta biztosítani, mivel tudta, hogy a milánói radikálisok független köztársaságot szeretnének. A május 29-én rendezett nyílt népszavazás végül nagy többséggel jóváhagyta Lombardiának a Szárd Királysághoz való csatlakozását, közben azonban Radetzky megkapta a szükséges erősítést, és ellentámadásra indult. Bár május 30-án a goitói csatában a piemontiak megakadályozták Peschiera felmentését (az erőd e napon elesett), Károly Albert nem aknázta ki sikerét, és a piemonti hadsereg elveszítette előnyös stratégiai helyzetét.

Radetzky ellentámadása és a felkelés leverése Az osztrákok júniusban hozzáláttak Velence szárazföldi blokádjához, Károly Albertet végleg elvágva a várostól. Ettől függetlenül a tartományi gyűlés július 4-én a Szárd Királysághoz való csatlakozás mellett döntött, a Köztársaság ezzel megszűnt.

Radetzky június 12-én bevette Vizenzát, és további sikerek után július 25-én döntő vereséget mért a piemonti-szárd csapatokra a custozzai csatában, az újraszerveződő egységeket Milánó előtt ismét megfutamította augusztus 4-én. Bár az ideiglenes kormány védeni akarta Milánót, Károly Albert király visszavonta csapatait saját országának eredeti határai mögé, elveszítve ezzel a polgárság szimpátiáját (a parasztság a kezdetektől ellenérzéseket táplált vele szemben). A szárd királyi csapatok az augusztus 9-én Vigevanóban először hat hétre megkötött, majd többször hosszabbított fegyverszünet eredményeként egészen 1849. március 20-ig saját határaikon belül maradtak.

A fegyverszünet után augusztus 13-án Velencében Maninit háromtagú direktórium élén diktátorrá választották, és új szövetségest kerestek. A franciák és a britek azonban csak közvetítőként voltak hajlandók fellépni, amit az osztrákok csak időhúzásra használtak fel.

thumb|right|A szárd–piemontiak veresége Novaránál, 1849. március 23. A Szárd–Piemonti Királyság 1849. március 12-én felmondta a vigevanói fegyverszünetet, a szárd királyi hadsereg meginduló támadására azonban Milánó nem reagált, Radetzky pedig felkészülten várta azt. A császáriak március 23-án a novarai csatában súlyos vereséget mértek a piemonti hadseregre, ezután Károly Albert király – nem akarván elfogadni a Radetzky diktálta fegyverszüneti feltételeket – lemondott trónjáról fia, Viktor Emánuel trónörökös javára. Viktor Emánuel március 26-án már kedvezőbb feltételekkel írta alá a fegyverszüneti megállapodást. Alessandria kivételével nem került sor a piemonti erődök megszállására, a Szárd Királyság azonban ezután már nem avatkozott be az észak-itáliai eseményekbe.Radetzky azért hajlott a megállapodásra, és nem vonult tovább Piemont felé, mert tartott attól, hogy további előrenyomulása kiprovokálná a francia katonai beavatkozást ()

A május során az osztrák csapatok sorra visszafoglalták Romagna és Toszkána városait. Haynau véresen leverte a novarai csata napján, 1849. március 23-án kitört bresciai felkelést. Radetzky, közben Velence ostromára indult, Haynau csapatait is maga mellé véve. A város január óta élelmezési nehézségekkel küzdött, azonban továbbra is kitartott. A márciusban a Velencei Köztársaság elnökévé nyilvánított Manini katonával rendelkezhetett, mivel ide vonultak vissza a tartomány többi városának katonái is. Május 4-én Radetzky teljes kapitulációra szólította fel a velenceieket, amnesztiát ígérve a közkatonáknak és altiszteknek, valamint 24 órát a város szabad elhagyására mindenkinek. A törvényhozó gyűlés elutasította az ajánlatot, bízva Franciaország és Nagy-Britannia közvetítésében, és arra kérte a császári parancsnokságot, szüneteltesse a harcot a válasz megérkezéséig. Radetzky erre sem volt hajlandó, és május 6-án megkezdte Margherának, Velence egyetlen megmaradt, jól védhető szárazföldi erődjének ostromát.

right|thumb|Az ostromlott Marghera (korabeli litográfia).