A cannes-i fesztivál (franciául: Festival de Cannes), 1947–49-ben cannes-i filmfesztivál, majd 2001-ig cannes-i nemzetközi filmfesztivál elnevezéssel, a világ legismertebb és legnagyobb presztízsértékkel bíró filmfesztiválja, melyet minden év májusának második felében tartanak Cannes-ban. A fesztivál fődíjáért, az Arany Pálmáért versenyző filmek vetítésének legfőbb helyszíne a Croisette körúton fekvő Fesztivál- és Kongresszusi Palota.
A nagyjátékfilmek és rövidfilmek versenyével párhuzamosan több szekció eseményei zajlanak; közülük legismertebb az Un certain regard, a Jeune Cinéma (régebben: Cinéfondation) és a Cannes-i Klasszikusok. Ugyanekkor rendezik meg a fesztiválhoz kapcsolódó Filmvásárt, amely jelentőségét tekintve a világ legnagyobb ilyen jellegű rendezvénye. Nem tartoznak szorosan a cannes-i fesztiválhoz, mivel külső szervezetek által létrehozott, független, párhuzamos rendezvényekről van szó, azonban az időbeni egybeesés miatt, tágabb értelemben mégis a fesztivállal együtt emlegetik a Kritikusok Hete és a Filmkészítők Kéthete szekciókat.
Noha a kezdetektől turisztikai látványosság és mondén találkozók színhelye volt,Interjú Gilles Jacob fesztiváligazgatóval (Studio Magazine, 1997. május) a fesztivált arra hozták létre, hogy elismerésben részesítse a legjobb filmeket, a legjobb rendezőket, illetve a legjobb alakításokat. Az évek folyamán újabb és újabb díjak emelték Cannes presztízsét, elsősorban az Arany Pálma és a zsűri díja. A benevezett filmek mindig a világ élenjáró rendezőinek legújabb alkotásaiból adnak válogatást, az itt megszerzett díjak komoly szakmai reputációt jelentenek. Olyan neves rendezők köszönhetik első nemzetközi elismerésüket a filmfesztiválnak, mint François Truffaut, Jim Jarmusch vagy Steven Soderbergh.
A rendezvényre ellátogató filmkészítőknek és producereknek lehetőségük van forgalmazókat és televíziós csatornákat keresni kész filmjeikhez, illetve partnereket felkutatni filmterveik megvalósításához szerte a világban.
A fokozott médiaérdeklődés és a szponzorok révén befolyása egyre nő, eseményeit – elsősorban a megnyitót és a vörös szőnyegen, a „dicsőség huszonnégy lépcsőfokán” való felvonulást, valamint a díjkiosztó gálát – egyre többen követik figyelemmel. Hírneve ellenére gyakran éri kritika is a fesztivált, időről időre botrányoktól és vitáktól hangos.
Mottója:
Története Eredete és az első rendezvény Egy Franciaországban rendezendő filmfesztivál ötlete 1938-ban, a világ legrégebbi filmszemléjén, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon született meg, ahol a nemzetközi zsűrire egyre nagyobb nyomás nehezedett a náci Németország és a fasiszta Olaszország részéről, hogy olasz és német propagandafilmeket hozzanak ki győztesnek. Emiatt az amerikai, brit és francia zsűritagok kivonultak a rendezvényről; köztük Philippe Erlanger történész, diplomata, a francia kultúrát külföldön népszerűsítő AFAA (Association française d'action artistique) igazgatója. Velencéből hazatartva gondolt először arra, hogy egy új – „kényszer és kompromisszumok nélküli” – nemzetközi filmes seregszemlét kellene szervezni. Ötletét felkarolta Jean Zay, akkori francia közoktatási és szépművészetügyi miniszter.
A kezdetekben Cannes-i Mozgókép-kiállítás (Exposition Cinématographique Cannoise) néven jegyzett ellenrendezvény helyszínének kiválasztásakor hosszas hezitálás után Cannes mellett döntöttek, mivel a város felajánlotta, hogy a fesztivál rendelkezésére bocsátja az éppen felépülő kaszinót, amelynek 1200 főt befogadó nagytermét szánták a vetítésekre. Az első fesztivált, amelynek főmegbízottja Philippe Erlanger lett és amelynek zsűrielnöki tisztére a film feltalálóját, Louis Lumière-t kérték fel, 1939. szeptember 1. és szeptember 20. között tervezték megrendezni. Annak érdekében, hogy ne feszítsék túl a húrt a németekkel és az olaszokkal, a szervezők elsősorban az új rendezvénynek a Mostrától való abszolút különbözőségét, illetve eredetiségét emelték ki; ez abban állt, hogy minden nevező ország maga választhatta ki a versenyfilmeket, képviseltethette magát a zsűriben, s egy filmje megkaphatta a Nagydíjat, amelynek odaítélése részrehajlás nélkül, objektívan, tisztán művészi szempontok érvényesítésével történik. Az előzetes egyeztetések után végül nyolc állam nevezett filmet a fesztiválra (Belgium, Csehszlovákia, Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, Svédország, Szovjetunió és USA), számos ország – köztük hazánk – elhárította a részvételt, arra hivatkozva, hogy kevés filmet gyártanak, illetve, hogy hivatalos szakmai szervezet híján nem indulhatnak nemzetközi versenyeken. , Mivel a megnyitó napján tört ki a második világháború, a szervezők előbb arra gondoltak, hogy a hivatalos megnyitót elnapolják szeptember 10-ére, majd, „ha a helyzet nem súlyosbodik”, 1940 februárjára. A halasztás végül a háború utánig tartott.
A II. világháború után Charles de Gaulle kormánya, az Oktatási Minisztérium, a Külügyminisztérium, valamint a Nemzeti Filmközpont (Centre National de la Cinématographie) közös védnöksége alatt újra elővette a rendezvény tervét, s azt 1946 őszén, Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál néven, meg is valósították. Az akkor benevezett filmek rendezői között található Jean Cocteau, Alfred Hitchcock, Roberto Rossellini, Billy Wilder, valamint a magyar származású Charles Vidor.
A háború utáni Olaszország már nem volt ellenséges állam, nem lehetett szó ellenrendezvényről, ezért a két fesztivál vezetői 1946 augusztusában megegyeztek, hogy kétévente rendeznek nemzetközi fesztivált, a köztes években pedig nemzeti jellegű filmfesztivált. Mivel a következő évben a velenceit tervezték nemzetközinek, 1947-ben a cannes-i rendezvényt átkeresztelték cannes-i filmfesztiválra. Az egyezséget azonban nem hozták nyilvánosságra, ami zavart okozott a nemzetközi filmes szakmai körökben, hiszen az előző évi rendezvény sikereinek folytatását várták. , Erőltetett munkával, még abban az évben új fesztiválpalotát építettek. Mivel az építők kissé megcsúsztak, csak ideiglenesen tették fel a tetőszerkezetet, amit a fesztivál végén egy nagy vihar megrongált. A zárórendezvényt kénytelenek voltak visszavinni a kicsinynek bizonyult kaszinóba. A már befejezett, Croisette-palotának elkeresztelt új építmény végül 33 évig szolgálta az eseményt.
Az 1948. és 1950. évi fesztiválokat pénzügyi problémák miatt nem tartották meg; 1949-ben ismét nemzeti jellegű rendezvényt tartottak. A további súrlódások elkerülése végett 1951-től az állandó szeptemberi időpontot áprilisra módosították és ettől fogva mind a velencei, mind a cannes-i fesztivál nemzetközivé lett. A zsűri összetétele többször is vitát váltott ki, mivel – a nemzeti fesztivál maradványaként – a 11 zsűritag 1953-ig kizárólag francia volt, aminek következtében kérdésessé vált a pártatlanság. Ekkor a szervezők úgy döntöttek, hogy a zsűrit ismét nemzetközivé teszik.
A professzionális filmkészítőknek lehetőségük nyílt Cannes-ban találkozókat szervezni, megalapozhatták jövendő projektjeiket, és üzleteket köthettek az egyre gyarapodó számú részt vevő országok filmpartnereivel. 1955-ben a fesztivál rendezői létrehozták az Arany Pálma díjat, amelyet a fesztiválra nevezett legjobb filmnek szántak, felváltva az addigi Nemzetközi Filmfesztivál Nagydíját. Noha továbbra is a híres arany pálmaágat osztották ki, 1964 és 1974 között visszatértek a Nagydíj elnevezéshez; azóta viszont ismét az Arany Pálma a legmagasabb elismerés.
Új törekvések 1959-ben megnyitotta kapuit az első Filmvásár. A szervezők megértették, hogy a hetedik művészeti ág egyben ipar is, és nem elég csak művészeti vitákat folytatni a bemutatott filmekről, de azokat el is kell adni, azaz a filmgyártás szereplőit össze kell hozni a filmforgalmazókkal. A kezdeményezés nagy fordulatot jelentett a filmfesztiválok versengésében, és máig tartó előnyhöz juttatta a cannes-i filmseregszemlét, mivel a nemzetközi filmkereskedelem első számú helyévé vált. ,
1962-ben indították a Kritikusok Hete szekciót. A hivatalos válogatással párhuzamosan tartott, hét nagyjátékfilmet és hét rövidfilmet versenyeztető rendezvény célja, hogy „megbecsülésben részesítse a világ filmeseinek első és második alkotásait”. Ezen tűnt fel először többek között Bernardo Bertolucci, Ken Loach, és François Ozon. , Két évvel később a fesztivál azzal fejezte ki tiszteletét az 1963-ban elhunyt Jean Cocteau-nak, hogy kinevezte a fesztivál örökös elnökének. 1965-ben újabb gesztusnak lehettünk tanúi: a fesztivál zsűrielnökének először választottak nőt, Olivia de Havilland amerikai színésznő személyében.
Minden fejlődés ellenére az 1968-as rendezvényt május 19-én félbeszakították. Egyetemisták özönlötték el több ízben a termeket és akadályozták meg a hivatalos vetítések megtartását. Csatlakozva a diákság megmozdulásaihoz, François Truffaut, Jean-Luc Godard, Claude Lelouch, Richard Berry, Roman Polański, Louis Malle és Jean-Pierre Léaud május 18-án megszállták a fesztiválpalota nagytermét, ahol átvették az addigra már állandósult viták irányítását. Elsősorban az háborította fel őket, hogy André Malraux kulturális miniszter el kívánta mozdítani Henri Langlois-t az általa alapított francia filmarchívum éléről. Felhívva a figyelmet a filmgyártás radikális demokratizálódásának szükségességére, a filmalkotók a fesztivál berekesztését követelték. Roman Polański, Louis Malle és Monica Vitti lemondott zsűritagságáról, Alain Resnais, Carlos Saura és Miloš Forman pedig visszavonta filmjét a versenyből. A szervezők végül a fesztivál bezárása mellett döntöttek.
Nagymérvű változások bélyegkép|bal|200px|A Croisette a fesztivál idején Az 1968. évi események hatására 1969-ben létrehozták a Rendezők Kéthete szekciót, abból a célból, hogy bemutassa azokat a külföldi filmeket, amelyeknek rendezője még kevésbé ismert, és amelyek nem kerültek be a hivatalos válogatásba. A rendezvény jelmondata Pierre Kast rendező-filmesztéta kijelentése lett: „Minden film szabadnak és egyenlőnek születik”.Az Emberi és polgári jogok nyilatkozata 1. cikkelyének parafrázisa. Mivel nem volt idő a hosszas válogatásra, az első alkalommal végül 62 nagyjátékfilmet és 26 rövidfilmet mutattak be, , bárki számára ingyenesen.
1972-ben a fesztivál új igazgatót és főmegbízottat kapott, ami újabb változásokhoz vezetett: míg azelőtt az egyes államok határozták meg, mely filmeket indítják a fesztiválon (ami politikai imázs formálására volt alkalmas), ekkor két válogató bizottságot hoztak létre: egyet a francia és egyet a külföldi filmek részére, amelyek közvetlenül válogatták be a filmeket. A változás átstrukturálta mind a versenyfilmek, mind a versenyen kívüliek mezőnyét, ezért 1972-ben olyan nagy rendezők maradtak távol, mint Ingmar Bergman, Bernardo Bertolucci, vagy Francis Ford Coppola.
1978-ban alapították és egy független zsűri első alkalommal ítélte oda az Arany Kamera díjat a hivatalos válogatás (versenyprogram, Un certain regard), valamint a párhuzamos rendezvények (Filmkészítők Kéthete, Kritikusok Hete) szekcióiban bemutatott legjobb elsőfilmnek. Ugyanekkor hoztak létre egy szekciót a hivatalos válogatáson belül Un certain regard elnevezéssel, a filmek forgalmazásának elősegítésére. Az új főbiztosnak sikerült csökkentenie a fesztivál idejét két nappal, ami a beválogatott filmek számát is csökkentette. 1983 elején az utolsó pillanatban került olyan állapotba az új fesztiválpalota, hogy be lehessen költözni. A kezdetben rengeteg technikai problémával küszködő, de jóval nagyobb befogadóképességű, komfortosabb, a médiát is jobban kiszolgáló építményt a közönség nehezen szerette meg: hidegnek, tömörnek, katonai jellegűnek tartotta, s egyszerűen „bunkernek” csúfolta.
Közelmúlt