Adud ad-Daula (tudományos átiratban ʿAḍud ad-Dawla, arab betűkkel عضد الدولة), eredeti nevén Abu Sudzsá Fanná Huszrau (tudományos átiratban Abū Šuǧāʿ Fannā Ḫusraw, arab betűkkel أبو شجاع فناخسرو; Iszfahán, 936. szeptember 24. – Bagdad, 983. március 26.) a dajlami származású Buvajhidák dinasztiájának legjelentősebb tagja, Mezopotámia és Irán nagy részének egyesítője volt. 949-től Fársz, 968-tól Kermán és 978-tól egész Mezopotámia emírje volt, de birodalmához tartozott Omán is, és főségét elismerte az aleppói és a dzsibáli fejedelemség is. thumb|300px|right|A Korán-kapu Sirázban
A fárszi uralom
A Buvajhidák szerencséjét megalapozó Ali ibn Búja 934-re stabilizálta hatalmát Fársz felett. Fivére, al-Haszan ibn Búja 935-től kezdve harcolt az Észak-Irán nagy részét ellenőrző Zijáridák ellen, és hosszas harc árán 947-re szilárdította meg a hatalmát a Dzsibál néven ismert térségben (főbb települései: Iszfahán, Hamadán és Rajj). Öccsük, Ahmad 946-ban pedig Bagdad és Dél-Mezopotámia ura lett, a tényleges hatalommal nem rendelkező kalifa pedig főemírré nevezte ki, és mindhárom fivérnek tiszteleti neveket adott: Ali Imád ad-Daula („a dinasztia támasza”), al-Haszan Rukn ad-Daula („a dinasztia pillére”), Ahmad pedig Muizz ad-Daula („a dinasztia megerősítője”) néven vonult be a történelembe.
Rukn ad-Daula legidősebb fia volt a 936-ban született Fanáhuszrau, akit gyermektelen nagybátyja, Ali utódjául szemelt ki. Halála közeledtét érezve 949-ben sirázi udvarába hívatta unokaöccsét, és nyilvánosan örökösének ismerte el. Imád ad-Daula 949 novemberében halt meg, a tizenhárom éves Fanáhuszrau ellen pedig azonnal lázadás robbant ki, amit azonban apja és nagybátyja segítségével levertek, így megőrizhette a trónját; igaz, apja egyúttal saját birtokaihoz csatolta Arradzsán környékét. A kezdeti lázadást követően a fiatal fejedelem békében uralta Fárszot. Az államigazgatást az apjától érkező tudós vezír, Ibn al-Amíd irányította. Első ismert hadjáratát 954/955 folyamán vezette apja megsegítésére, egy iszfaháni lázadás leverésére. A kalifától 962-ben kapta meg az Adud ad-Daula címet („a dinasztia ereje”). 966-ban támogatta Muizz ad-Daulát az Omán elfoglalására indított expedíciója során.
Az első hódítások: Kelet-Irán és Omán
Fársz keleti szomszédja a kermáni fejedelemség volt, amit az Iljászidák uraltak. A terület meghódításával már a 930-as években megpróbálkozott a későbbi Muizz ad-Daula, de csúfos kudarcot vallott. Az új lehetőség 967-ben érkezett el, amikor viszály robbant ki Abu Ali Muhammad ibn Iljász és fiai között. 968-ra Adud ad-Daula egész Kermánt elragadta, mire a szomszédos Szisztán ura, a szaffárida Abu Ahmad Halaf ibn Ahmad elismerte a főségét. A kelet-iráni status quo megváltozása beavatkozásra késztette a Transzoxániát és Horászán nagy részét uraló Számánidákat, ám az Ibn Iljász fia, Szulajmán megsegítésére küldött seregük vereséget szenvedett. 970 végén így jártak korábban Iljászidákat támogató kúcs-beludzsik is.
Adud ad-Daula ekkor hosszú hadjáratra indult Makránba (a mai Délkelet-Irán és Dél-Pakisztán területén), melynek során számos nomád törzset hódoltatott, és sokukat az iszlám felvételére késztette. Az expedíció végállomása Hormoz volt a Perzsa-öböl partján. A törzsek hűségesküje azonban sok esetben álságos volt, ezért 971 augusztus-szeptembere folyamán büntetőhadjáratot indított a beludzsik ellen, akik 972 januárjában végleg vereséget szenvedtek. Ezt követően a fejedelem parasztokat telepített a térségbe, hogy velük ellensúlyozza a tartomány nomádjait. Sikerei hatására ő és apja is békét kötött a mindaddig ellenséges Számánidákkal, amelyben évi 150 000 dénáros sarc kifizetését vállalták. Ezzel a keleti végeket sikerült biztosítani. Csak 975-ben volt szükség újabb kermáni hadjáratra, amikor egy lázadó számánida tiszt elragadta Bam városát, illetve egy iljászida Dzsiroftban próbált meg önállósodni.
A dinasztiaalapító testvérek közül a mezopotámiai Muizz ad-Daula halt meg másodikként 967 folyamán. Utódja a fia, az elkényelmesedett és hadseregének vezetőjével rossz viszonyban lévő Izz ad-Daula Bahtijár lett. A bagdadi hatalomváltás nyomán az addig innen irányított Omán Adud ad-Daula kezére került, de rövidesen lázadás tört ki, amely elűzte a katonáit. A fejedelem válaszul keleti hadjáratával párhuzamosan csapatokat küldött a Perzsa-öböl túlpartjára is, amelyek a 970-es évek elején elfoglalták Szuhár városát és a környező hegyvidéki régiót ellenőrzésük alá vontak.
A nyugati kísérlet
974 júliusában Szabuktakín, Izz ad-Daula török származású főparancsnoka fellázadt ura ellen, aki Vászit városába szorult vissza. A bajba jutott fejedelem segítséget kért rokonaitól, és a családfő, Rukn ad-Daula a fiát, Adud ad-Daulát bízta meg a beavatkozással. A Bagdadot elfoglaló törökök már Vászitot fenyegették, amikor a fárszi fejedelem megérkezett. 975. január 30-án egyesített erővel legyőzték a törököket, akiket Szabuktakín halálát követően Alptakín vezetett. A dijálai csatavesztést követően a megmaradt lázadók Szíriába menekültek. Adud ad-Daula azonban nem érte be ennyivel: március 12-én elérte, hogy unokatestvére lemondjon a főemírségről és az ezzel járó mezopotámiai uralomról az ő javára.
Bahtijár azonban rövidesen visszaszerezhette trónját: a család feje, Rukn ad-Daula ugyanis felháborítónak tartotta az eljárást, és felszólította saját fiát, hogy restaurálja unokatestvére hatalmát és vonuljon haza. Tekintélye olyan nagy volt, hogy Adud ad-Daula engedelmeskedett a parancsnak, noha apjánál jóval nagyobb és erősebb állam erőforrásaival rendelkezhetett. A bagdadi eseményeket követően, 976-ban Rukn ad-Daula és fia találkozott Iszfahánban, az előbbi területén, ahol széles nyilvánosság előtt Adud ad-Daulát jelölte ki a családfői rang és a vele járó nagykirályi (sáhánsáh) cím örököséül. Fanáhuszrau jelenlévő fivérei, a későbbi Fahr ad-Daula és Muajjid ad-Daula elfogadták fivérük fennhatóságát.
Mezopotámia meghódítása
Izz ad-Daulát, aki unokatestvére helyetteseként kapta vissza a trónját, nyugtalanította az iszfaháni bejelentés híre, ezért a családi békén őrködő öreg dzsibáli fejedelemhez fordult, hogy garanciát kapjon tőle területeinek megtartására. Ezzel azonban nem ment semmire, ugyanis Rukn ad-Daula 976 szeptemberében elhunyt. A dzsibáli területeken két fia osztozott: Muajjid ad-Daula Iszfahánt és környékét örökölte, Fahr ad-Daula pedig Hamadánt. A konfliktus rövidesen bekövetkezett: Izz ad-Daula szövetségre lépett Fahr ad-Daulával, a Kermánsáh környéki kurdokat vezető Haszanavajh al-Barzíkánival és a dél-iraki mocsárvidéket uraló Imrán ibn Sáhínnal, egyúttal megtagadta Adud ad-Daula felsőbbségének elismerését, és seregével Huzesztánba vonult. Az ellene támadó Adud ad-Daula 977. július 1-jén vereséget mért rá Ahváznál, mire előbb a mocsárvidékre, majd Vászitba menekült. Unokatestvére nem azonnal kezdte üldözni, hanem előbb bevette Baszrát. Eközben Izz ad-Daula az idegösszeomlás szélére került, katonái pedig nagy számban dezertáltak tőle, így végül további harc nélkül lemondott. Adud ad-Daula novemberben vonult be Bagdadba.
Hogy eltávolítsa kellemetlen rokonát, Szíria meghódítására küldte. Ő ehelyett északra vonult, ahol szövetkezett Uddat ad-Daula moszuli hamdánida fejedelemmel, és együtt megtámadták Adud ad-Daulát, aki azonban 978. május 29-én döntő vereséget mért rájuk Szamarra közelében, Kaszr al-Dzsussznál. Bahtijár nem kapott újabb esélyt: fogságba esett és kivégezték. A hadjárat pedig nem állt le. A rengeteg ellátmánnyal és a terepet ismerő emberekkel kiegészített buvajhida csapatok június 23-án bevonultak Uddat ad-Daula fővárosába, Moszulba. A korábbi évtizedekben elég gyakran megtörtént, hogy buvajhida csapatok foglalták el a várost, a Hamdánidák azonban mindeddig meg tudták őrizni hatalmukat, hála távoli, hegyvidéki bázisaiknak és az őket támogató nomádoknak. Adud ad-Daula azonban nem kegyelmezett: szisztematikusan tovább üldözte az északnyugat felé menekülő fejedelmet. Három hónapos ostrommal annak második fővárosa, a Dijár Bakr-i Majjáfárikín is a kezébe került december 6-án. A számottevő sereg és hazai bázis nélkül maradó Uddat ad-Daula megpróbált tárgyalni, de a kemény feltételek hallatán 979-ben Szíriába távozott szerencsét próbálni. Unokatestvére, az aleppói fejedelemséget uraló Szaad ad-Daula közben elismerte Adud ad-Daula főségét, mire a buvajhida fejedelem jutalomképpen átadta neki a frissen meghódított Felső-Mezopotámia legnyugatibb tartományát, Dijár Mudart, leszámítva a legfontosabb települését, Rakkát.
A hatalom csúcsán Birodalmi ambíciók: az iszlám királya
Miután Adud ad-Daula bevonult Bagdadba, at-Tái kalifa fogadta őt és kinevezte főemírré, emellett felruházta a Tádzs al-Milla („a Felekezet Koronája”) címmel, és a korábbiaktól eltérő módon két lobogót adott neki hatalmi jelvényként. A főemírség elvileg az összes, Bagdadból kinevezett emír (eredetileg helytartó, később fejedelem) felett hatalmat biztosított viselőjének, azonban ez már a cím megalkotásakor sem volt igaz. A Buvajhidák esetében csupán azt jelezte, hogy ők Irak urai és ők tartják hatalmukban a kalifát. A családon belüli főséget a perzsa nagykirályi (sáhánsáh) cím jelölte, amit a rangidős családtag viselt: ezt még az apjától, Rukn ad-Daulától örökölte meg. Adud ad-Daula azonban mind a hagyományos muszlim államrendet, mind az állami szempontból nagyjából konföderációt alkotó családon belül addig uralkodó rendszert meg kívánta haladni. Ezt azzal fejezte ki, hogy egy teljesen új címet vett fel: ő lett az „iszlám királya” (malik al-iszlám). A „király” titulust mindaddig csupán a nem muszlim, illetve a kalifátust nem elismerő uralkodók számára tartották fenn.
Az uralom újszerűsége több területen jelentkezett. Elődeivel ellentétben, akik csupán a had- és pénzügyek felett rendelkeztek, megpróbált beavatkozni a vallás területén is – távlatosan ez azzal kecsegtetett, hogy az addig csupán végrehajtóként működő fejedelem törvényhozó hatalmat is kapjon, ám Adud ad-Daula csak addig jutott el, hogy néhány személycserét hajtott végre (pl. a főkádit a hozzá hű sirázi bíróval váltotta fel, az Alidák vezetőit pedig bebörtönöztette), kihasított egy részt a vallási adományokból, illetve erőteljesen fellépett az iszlámon belüli és vallások közti villongások ellen. Újszerű volt az önálló, kalifától független külpolitika, amit egyrészt a keresztény Bizánci Birodalom, másrészt a síita Fátimida Kalifátus irányába folytatott. Végül kiemelhetőek központosító, államhatalmat megerősítő intézkedései is, amelyek a korábbinál jóval nagyobb mozgásteret biztosítottak számára a területein. Elődeinél és utódainál jóval nagyobb erőforrásokra támaszkodhatott elképzelései megvalósításában, ám az idő rövidsége miatt koncepciója nem verhetett gyökeret, és ő sem tudott lényegi változásokat végrehajtani.
Rendteremtés