Cagliari Szent Lucifer vagy latin nevén Lucifer Calaritanus (4. század eleje – kb. 370 vagy 371) szardíniai püspök, hitvalló és latin nyelvű egyházi író volt. Calaris, a mai Cagliari püspökeként a nikaiai hitvallás egyik legradikálisabb nyugati védelmezője lett az arianizmus korában. Alexandriai Szent Atanáz ügyének határozott támogatójaként 355-ben a milánói zsinaton megtagadta Atanáz elítélését, ezért II. Constantius császár száműzetésbe küldte.
Személye a 4. századi egyháztörténet egyik összetett alakja. Mint hitvalló püspök, a nikaiai hit védelmében vállalt száműzetése miatt tiszteletre méltó; mint egyházfegyelmi rigorista viszont vitatott, mert a bűnbánó vagy korábban megingott ariánusbarát klerikusok visszafogadását rendkívül szigorúan elutasította. A későbbi luciferiánus irányzat az ő nevéhez kapcsolódott, bár a modern kutatás óvatosabban fogalmaz azzal kapcsolatban, hogy Lucifer maga tudatosan „mozgalmat” alapított volna.
A Római Martirológium május 20-án említi: Cagliariban Szent Lucifer püspök, „a nikaiai hit rettenthetetlen védelmezője” sokat szenvedett Constantius császártól, száműzetésbe került, majd visszatért székhelyére, ahol Krisztus hitvallójaként halt meg.
Neve
A Lucifer név a késő ókorban személynévként is előfordult. Eredeti latin jelentése „fényhozó” vagy „fényhordozó”. A cagliari püspök neve ezért nem azonosítható a későbbi nyugati keresztény szóhasználatban elterjedt ördögmegnevezéssel. A 4. századi egyházi forrásokban a név egyszerű személynévként szerepel: Lucifer Calaritanus, vagyis „calarisi” vagy „cagliari Lucifer”.
A név használata a korai keresztény latin nyelvben nem volt önmagában botrányos. A lucifer szó a latin liturgikus és bibliai nyelvben nem kizárólag negatív jelentésű: jelentheti a hajnalcsillagot vagy a fény hordozóját is. A húsvéti örömének, az Exsultet a feltámadt Krisztusra vonatkoztatott értelemben is használja a lucifer kifejezést: ille, inquam, lucifer, qui nescit occasum, vagyis „az a fényhozó, aki nem ismer alkonyt”.
Élete
Lucifer születési ideje, családi háttere és fiatalkora nem ismert pontosan. A történeti források szerint a 4. század első felében, valószínűleg Szardínián született. Mivel a 350-es évek elején már püspökként szerepel, születését rendszerint a 3. század végére vagy a 4. század elejére teszik. A korabeli Cagliari, az ókori Calaris, Szardínia egyik legfontosabb városa volt, szoros egyházi és kulturális kapcsolatokkal Róma felé.
Lucifer először 354 körül jelenik meg biztosan az egyháztörténeti forrásokban. Liberius pápa őt, valamint Pancratius presbitert és Hilár diakónust küldte II. Constantius császárhoz, hogy zsinat összehívását kérjék az Alexandriai Szent Atanáz ellen emelt vádak és korábbi elítélése ügyében. A küldetés hátterében az ariánus vita állt: Atanáz a nikaiai hitvallás, különösen a Fiú teljes istenségét és az Atyával való egylényegűségét védő tanítás egyik legfontosabb püspöki képviselője volt.
355-ben Milánóban zsinatot tartottak, erős császári nyomás alatt. A császár és az ariánusbarát udvari körök Atanáz elítélését akarták elfogadtatni. Lucifer Eusebius vercelli püspökkel, Poitiers-i Szent Hilárral, Cordobai Hosiusszal és más nikaiai érzelmű püspökökkel együtt ellenállt. A határozat aláírásának megtagadása miatt száműzetésbe küldték. Előbb a szíriai Germaniciába, majd Palesztinába, Eleutheropolisba, végül az egyiptomi Thebais vidékére került.
Száműzetése idején írta fő polemikus műveit, amelyekben Constantius császárt és az ariánusokat heves, gyakran sértő hangnemben támadta. Írásai a nikaiai hit védelmében születtek, de nem higgadt dogmatikai traktátusok, hanem szenvedélyes vitairatok. Lucifer számára Constantius nem pusztán politikai ellenfél volt, hanem olyan uralkodó, aki az Egyház szabadságát és a hit tisztaságát veszélyeztette.
Julianus császár 362-es türelmi rendelete után a száműzött püspökök visszatérhettek. Lucifer azonban nem közvetlenül Cagliariba ment, hanem Antiochiába, ahol a nikaiai párton belül is megosztottság uralkodott. A városban több csoport vitatta, kit kell törvényes püspöknek tekinteni. Lucifer az eustathianus, szigorúan nikaiai párthoz tartozó Paolinoszt püspökké szentelte. A lépés súlyos következményekkel járt, mert az antiochiai egyházszakadás nem enyhült, hanem tovább mélyült.
Ugyanebben az időben Alexandriai Szent Atanáz vezetésével zsinatot tartottak Alexandriában. A zsinat mérsékeltebb eljárást javasolt azokkal szemben, akik korábban császári nyomás, félelem vagy megtévesztés hatására ariánus vagy homoiánus formulákat írtak alá, de később visszatértek a nikaiai hithez. Lucifer ezzel a kiengesztelőbb állásponttal nem értett egyet. Szerinte azok, akik hivatalosan közösséget vállaltak az ariánusokkal, nem tarthatták meg egyházi tisztségüket. Ebben a kérdésben került szembe azokkal a nikaiai püspökökkel is, akik az egység helyreállítását és a bűnbánók visszafogadását tartották fontosnak.
Végül visszatért Cagliariba, ahol püspöki székét ismét elfoglalta. Halálát a források általában 370 vagy 371 körülre teszik. A helyi szardíniai hagyományban szentként és hitvallóként tisztelték, különösen Cagliariban.
Művei, stílusa és forrásértéke
Lucifer fennmaradt művei túlnyomórészt száműzetése idején keletkeztek, és az ariánus vitához, Atanáz védelméhez, valamint Constantius császár egyházpolitikájának bírálatához kapcsolódnak. Főbb művei:
De non conveniendo cum haereticis – Arról, hogy az eretnekekkel nem szabad közösséget vállalni De regibus apostaticis – A hitehagyó királyokról Pro sancto Athanasio ad Constantium imperatorem – Szent Atanáz védelmében Constantius császárhoz De non parcendo in Deum delinquentibus – Arról, hogy nem szabad irgalmazni azoknak, akik Isten ellen vétkeznek Moriendum esse pro Dei Filio – Isten Fiáért meg kell halni
Ezek a művek nem kiegyensúlyozott, rendszeres dogmatikai értekezések, hanem biblikus idézetekkel sűrűn átszőtt vitairatok. Lucifer állandóan az Ószövetség történeteihez fordul: a hűséges próféták, az üldözött igazak, a hitehagyó királyok és az igazságtalanul elítéltek alakjában saját korának egyházi küzdelmeit ismeri fel. A modern kutatás rámutatott arra, hogy különösen a Királyok könyveinek idézetei fontosak nála; Tuukka Kauhanen részletesen vizsgálta Lucifer szerepét az ólatin bibliai szöveghagyomány, főként az 1–2 Királyok könyve szövegének kutatásában.
Írásai a Vetus Latina egyik jelentős tanúját képezik. Lucifer számos bibliai helyet a Jeromos előtti latin fordítások formájában idéz, olykor a Septuaginta szövegéhez közel álló hagyományt követve. A modern filológiai kutatás ezért nem csupán teológiai vitairatként, hanem bibliai szövegtörténeti forrásként is értékeli műveit.
Stílusa szándékosan egyszerű, biblikus és harcias. A Cipriánhoz, Lactantiushoz és más latin keresztény szerzőkhöz kapcsolódó vitairat-hagyomány hatása felismerhető rajta, de Lucifer nyelve annál nyersebb, töredezettebb és indulatosabb. A klasszikus retorikai műveltségtől nem idegen, mégis gyakran olyan sermo humilis jellegű, bibliai beszédmódra törekszik, amelyet ő maga is szembeállított a pogány irodalmi eleganciával.
Egyházfegyelmi álláspontja és a luciferiánusok
Lucifer legvitatottabb öröksége nem a nikaiai hit védelme, hanem az a szigorú egyházfegyelmi álláspont, amelyet az ariánusokkal vagy ariánusbarát irányzatokkal közösséget vállaló klerikusokkal szemben képviselt. A kérdés nem az volt, hogy az arianizmust el kell-e utasítani, hanem az, hogy miként kell bánni azokkal a püspökökkel és papokkal, akik korábban császári nyomásra vagy megtévesztés hatására engedtek, majd visszatértek a nikaiai hithez.
Lucifer szerint az ilyen klerikusokat nem lett volna szabad hivatalukban meghagyni. A bűnbánat lehetőségét nem általában tagadta, de a püspöki vagy papi tisztség visszaadását, illetve megtartását veszélyes engedménynek tartotta. Atanáz és az alexandriai zsinat ezzel szemben különbséget tett a tévtanítás szerzői, a tudatos ariánus vezetők és azok között, akik kényszer vagy megtévesztés miatt gyengültek meg, de később visszatértek a katolikus hithez.
A luciferiánusok a 4. század második felében megjelenő rigorista csoport tagjai voltak. Nevüket Luciferről kapták, mert az ő szigorú egyházfegyelmi felfogását vitték tovább. A modern kutatás ugyanakkor hangsúlyozza, hogy nem teljesen világos, Lucifer maga mennyiben tekinthető e csoport tudatos alapítójának. Inkább úgy tűnik, hogy hívei és későbbi követői rendszerezték és radikalizálták azt a fegyelmi álláspontot, amelyet ő a nikaiai hit védelmében képviselt.
Szent Jeromos Altercatio Luciferiani et Orthodoxi, magyarul nagyjából Párbeszéd egy luciferiánus és egy ortodox között című műve a luciferiánus álláspont egyik legfontosabb korabeli kritikája. Jeromos szerint következetlenség volt elfogadni az ariánus püspökök által kiszolgáltatott keresztség érvényességét, miközben a bűnbánó püspökök visszafogadását elutasították. A párbeszédben az ortodox fél arra is hivatkozik, hogy már az első nikaiai zsinaton is visszafogadtak korábban ariánus nézeteket valló püspököket, ha aláírták a homoúsziosz tanítását.
A luciferiánus irányzat nem vált nagy, tartós egyházzá. Kisebb közösségei Itáliában, Szardínián, Hispániában, Rómában, Egyiptomban és Palesztinában is feltűntek. Képviselőik közül Faustinus és Marcellinus presbiterek a Theodosius császárhoz benyújtott Libellus precum című beadványban fejtették ki sérelmeiket és álláspontjukat. Az 5. századra azonban a mozgalom nagyrészt eltűnt.
Kultusza Szardínián
Lucifer tisztelete elsősorban Szardíniához és Cagliarihoz kötődött. A Római Martirológium jelenlegi kiadása május 20-án szent püspökként említi, de kultusza nem vált általános egyetemes egyházi ünneppé. A tisztelet helyi jellege összefügg személyének vitatott történeti megítélésével: a nikaiai hitvalló püspök emléke Cagliariban élő maradt, miközben a luciferiánus szigorúság miatt a szélesebb egyházi hagyomány óvatosabban kezelte alakját.
Cagliariban a San Lucifero-templom a 17. században épült az ókeresztény temetkezési terület fölé, nem messze a San Saturnino-bazilikától. A terület a késő antik és ókeresztény Cagliari egyik fontos nekropolisza volt. A régészeti leírások szerint a San Lucifero-templom alatt és környezetében temetkezési építmények, arcosoliumok és sírok kerültek elő; a terület már a 4. század előtt is temetőként működött. Egy másik régészeti ismertető szerint a jelenlegi templomot 1646 és 1682 között építették azon a helyen, ahol a hagyomány Szent Lucifer sírját azonosítani vélte.
A 17. században Francisco de Esquivel cagliari érsek idején nagyszabású ereklyekeresések folytak a város ókeresztény temetkezési helyein. A hagyomány szerint 1623-ban olyan sírfeliratot találtak, amelyet Luciferrel hoztak kapcsolatba. A feliratot a későbbi kutatás óvatosan kezeli: nem tekinthető minden kétséget kizáróan a 4. századi püspök hiteles sírfeliratának, de nagy szerepe volt a helyi kultusz megerősödésében. A neki tulajdonított ereklyéket később a cagliari székesegyház Vértanúk szentélyében helyezték el.
A cagliari székesegyház kriptájában, a Vértanúk szentélyében ma is látható a Szent Luciferhez kapcsolt kápolna és oltár. A helyi kultusz a városi egyházi emlékezet része maradt. Az olasz egyházi kulturális javak adatbázisa a San Lucifero-templomot Szent Lucifernek, Cagliari 4. századi püspökének szentelt templomként tartja nyilván, és alakját az ariánusok elleni küzdelem fontos szereplőjeként jellemzi.
A kultusz körül a kora újkorban vita is támadt. Egyes szardíniai egyházi szerzők védték Lucifer szentségét, mások kifogásolták, hogy egy későbbi szakadár irányzat névadójaként tisztelik. A vitában római beavatkozás is történt: a hagyomány szerint a feleknek hallgatást parancsoltak, miközben a meglévő helyi tiszteletet nem szüntették meg. Ez a kompromisszum felel meg a későbbi gyakorlatnak: Cagliariban és Szardínián fennmaradt tisztelete, de az Egyház nem tette egyetemes ünneppé.
Megítélése