IV. László, ragadványnevén Kun László (ismeretlen helyen, 1262. augusztus 5. – Körösszeg, 1290. július 10.) Árpád-házi magyar és horvát király 1272 és 1290 között. V. István király és Kun Erzsébet elsőszülött fia, az Árpád-ház utolsó egyenesági uralkodója.
Uralkodása a 13. század végi Magyarország egyik legmélyebb válságidőszakára esett. Mindössze tízéves volt, amikor az egyik leghatalmasabb báró túszul ejtette, s röviddel ezt követően, apja halála után megkoronázták. Kiskorúságának éveit a formálódó tartományúri hatalmak, elsősorban a Kőszegi- és a Csák-ligák pusztító belháborúja, valamint a cseh II. Ottokár területszerző hadjáratai határozták meg, miközben a központi királyi hatalom szinte teljesen megsemmisült.
A válságra válaszul az 1277-es rákosi országgyűlés előrehozottan nagykorúsította az ifjú uralkodót. László ezt követően átmenetileg sikeresen stabilizálta a királyi hatalmat: szövetséget kötött Habsburg Rudolf német királlyal, és az 1278-as dürnkruti (morvamezei) csatában a magyar és kun haderőre támaszkodva döntő vereséget mértek a cseh királyra.
A sikeres konszolidációt a pápai udvar drasztikus beavatkozása törte meg. 1279-ben Fülöp pápai legátus olyan törvények kikényszerítésével próbálta a nomád kunokat a keresztény államrendbe betagolni, amelyek végrehajtása felőrölte a király egyetlen megbízható és független katonai bázisát. A politikai csapdába került, egyházi átokkal sújtott László a kudarcok hatására feladta az államkormányzást. Elfordult a magyar elittől, udvarát elhagyva a kunok közé vonult, és teljesen átvette életmódjukat – innen eredeztethető Kun ragadványneve. Az 1285-ös második tatárjárás pusztításai után a végletekig elszigetelt, mindkét tábor, a magyar oligarchák és végül a kunok által is cserbenhagyott uralkodót 1290 nyarán saját kun kísérői gyilkolták meg.
Gyermekkora László 1262-ben, V. István ifjabb király és Kun Erzsébet hatodik gyermekeként, elsőszülött fiaként jött a világra. A régóta várt fiúörökös születését hatalmas ünneplés fogadta, a trónörökös világra jöttét tudató hírnököket pedig apja és nagyapja, IV. Béla is gazdag földbirtokadományokkal jutalmazta. Gyermekkora azonban a nagyapja és apja közötti kíméletlen hatalmi harcok árnyékában telt, aminek hamar szenvedő alanyává is vált. Amikor 1264-ben a belháború ismét fegyveres konfliktusba torkollott, a kétéves Lászlót és édesanyját IV. Béla hívei Sárospatakon elfogták, és a turóci várba zárták. A fogságból csak az 1265 márciusában megvívott, V. István döntő győzelmét hozó isaszegi csatát követő, 1266. március 23-án a Nyulak szigetén (a mai Margit-szigeten) megkötött béke után szabadult.
László apja, V. István aktív dinasztikus külpolitikát folytatott. Ennek jegyében Lászlót 1269-ben eljegyezte I. Károly szicíliai király (IX. Lajos francia király öccse) leányával, az Anjou-házból származó Izabellával (akit Magyarországon Erzsébetnek neveztek). A menyasszonyt 1270-ben hozták Magyarországra, de a hivatalos házasságkötésre csak évekkel később, legkorábban 1276-ban került sor, amikor a felek elérték az egyházi törvények szerint ehhez szükséges kánoni kort (Erzsébet a 12., László a 14. életévét).
Noha V. István kemény kézzel uralkodott, a IV. Béla korában megerősödött nagybirtokos csoportok hatalmi törekvéseit már nem tudta letörni. Uralmának és László gyermekkorának egy példátlan bárói merénylet vetett véget: 1272 nyarán a királyi udvar Dalmáciába tartott, hogy I. Károllyal találkozzon, amikor június 24-én Bihácson a szlavón bán, Gutkeled nembeli Joakim elrabolta a tízéves trónörököst, és Kapronca várába vitte.Kádár Tamás 2020: Az 1272. évi székesfehérvári „palotaforradalom”. Aetas 35/2, 50 A megrendült V. István sereggel indult fia kiszabadítására, de a várat nem tudta bevenni. A kudarc és a belpolitikai botrány felőrölte a király egészségét, aki visszatért Magyarországra, és 1272. augusztus 6-án váratlanul elhunyt. Halálával a központi hatalom összeomlott; ahogy egy 1285-ben kelt oklevél fogalmazott, a kortársak is ezt tekintették annak az időpontnak, amely után kirobbantak „országunkban a zavarok”.
Gyámkormányzás, a feudális anarchia kora (1272—1277)
Hatalomátvétel és koronázás V. István halála után az özvegy Erzsébet királyné a fia trónutódlásának biztosítása érdekében kényszerű szövetséget kötött László elrablójával, Joakimmal. Ketten együtt siettek Székesfehérvárra, hogy előkészítsék a gyermekkorú uralkodó koronázását.
A hatalomváltást a néhai IV. Béla egykori párthívei, a Monoszló nembeli testvérek (Egyed és Gergely), valamint Aba Finta fegyveres puccsal, az ún. fehérvári palotaforradalommal próbálták megakadályozni. A lázadók célja feltehetően az volt, hogy a tízéves László helyett a felnőtt korú, királyi vérből származó – IV. Béla unokájaként a hatalomra szintén esélyes – Béla macsói herceget juttassák a trónra. Elfogták a gyermek László herceget, a királyné szálláshelye ellen intézett fegyveres rajtaütésüket azonban az udvarhű erők Pok nembeli Miklós vezetésével visszaverték. A kudarcot vallott puccsisták közül Egyed és Gergely II. Ottokár cseh királyhoz menekült, egyúttal átjátszva Pozsony várát a csehek kezére.
Ottokár udvarában ekkor már számos, korábban V. István elől emigrált magyar báró tartózkodott, köztük az egyik legbefolyásosabb, Kőszegi Nagy Henrik. Amikor Ottokár a frissen érkezett Egyedet gazdag birtokadományokkal halmozta el, Nagy Henrik ezt politikai mellőzése jeleként értékelte, szembefordult a cseh királlyal, elhagyta a prágai udvart, és visszatért Magyarországra. Erzsébet özvegy királyné és Joakim – hogy megossza a belső ellenzéket és ellensúlyozza a cseh fenyegetést – szívélyesen fogadta a visszatérő oligarchát.
A belső hatalmi átrendeződés után, 1272. szeptember 3. előtt Türje nembeli Fülöp esztergomi érsek Székesfehérvárott királlyá koronázta a gyermek Lászlót. Bár a modern történetírás IV. Lászlóként tartja számon, maga az uralkodó a hármas sorszámot használta, ahogy arról hivatalos kettőspecsétjének körirata is tanúskodik (LADISLAI TERCII). Ennek közjogi oka az volt, hogy a III. István ellenében 1162-ben fellépő ellenkirályt, II. Lászlót a 13. században nem ismerték el törvényes uralkodónak. A hatalmát megszilárdító új kormányzat ezután kíméletlenül leszámolt a trónra legveszélyesebb politikai riválissal: 1272 novemberében, amikor az udvar a Nyulak szigetén tartózkodott, Kőszegi Nagy Henrik árulással vádolta meg Béla macsói herceget, majd a kialakuló szóváltás során kardot rántott, és brutálisan összekaszabolta a trónkövetelőt. A meggyilkolt herceg testrészeit édestestvére, az apácaként a szigeten élő Macsói Margit (Szent Margit unokahúga) szedte össze. Bélát a helyi domonkos kolostorban temették el.
A bárói ligák küzdelmei
A főúri csoportok között kíméletlen harc indult az országos és udvari méltóságokért. Mutatja a kor átmeneti jellegét, hogy bár a bárók végső célja a királyi hatalomtól való függetlenedés és a saját tartományúri bázisuk kiépítése volt, a küzdelem mégis a központi tisztségekért (nádor, bán, országbíró) folyt. Ekkor ugyanis még nem volt közömbös, hogy egy-egy oligarcha milyen hivatalos királyi felhatalmazás birtokában hajtja uralma alá a kisebb birtokosokat. A küzdelemben két, az országos politikát meghatározó ligára szakadt a hatalmi elit: az egyiket Kőszegi Nagy Henrik és Gutkeled nembeli Joakim, a másikat a Csák nemzetség trencséni ágát vezető Máté (a későbbi tartományúr, Csák Máté nagybátyja) és testvére, Péter irányította. Mivel mindkét érdekcsoport Nyugat-Magyarországon és Szlavóniában próbálta kiépíteni területi hatalmát, az összeütközés elkerülhetetlenné vált. A tízéves László életkora miatt érdemben nem tudta befolyásolni az események menetét.
Az 1270-es évek közepén a két liga az éppen aktuális katonai erőviszonyoknak megfelelően, sűrűn váltogatta egymást a kormányzatban, miközben az ország lángba borult. A fegyveres anarchia 1274-ben tovább súlyosbodott: a hatalomból kiszorult Kőszegi–Gutkeled-párt foglyul ejtette az ifjú királyt, majd miután a Csákok Lászlót fegyverrel kiszabadították, a Kőszegiek a király öccsét, András herceget állították fel ellenkirályként. A nyílt polgárháború a Fejér vármegyei Föveny (ma Szabadbattyán része) mellett megvívott csatában csúcsosodott ki 1274. szeptember 26. és 29. között. Az ütközetben Csák Péter serege vereséget mért a lázadókra, maga Kőszegi Nagy Henrik is elesett, oligarchikus hatalmát azonban fiai – az úgynevezett Kőszegi-fiókok – örökölték, és folytatták a küzdelmet.
A kíméletlen bosszúhadjáratok során a bárók már az egyházi központokat sem kímélték. Ennek legdrasztikusabb példája volt, amikor 1276 márciusában Csák Péter nádor csapatai megostromolták és porig rombolták Veszprém városát, mivel a püspöki székben legfőbb ellenfele, Kőszegi Péter ült. A pusztításnak áldozatul esett a korabeli Magyarország egyik legjelentősebb felsőoktatási intézménye, a veszprémi káptalani főiskola is. A bárói csoportok pusztító, az országot végletekig kivéreztető váltógazdálkodása egészen az 1277-es rákosi országgyűlésig, a király nagykorúsításáig folytatódott.
Az 1273. évi cseh–magyar háború
A kibontakozó belpolitikai válság azonnal éreztette hatását a külpolitikában is. Miután a kudarcot vallott fehérvári palotaforradalom után cseh földre menekült Monoszló-fivérek átjátszották Pozsony várát II. Ottokárnak, a Magyar és a Cseh Királyság viszonya végletesen megromlott. Az 1273 elején induló kölcsönös határ menti portyákra válaszul Ottokár áprilisban betört a Nyugat-Dunántúlra, és elfoglalta Győrt, valamint Szombathelyt és Kőszeget. A közvetlen külső fenyegetés rövid időre összefogásra kényszerítette a magyar bárókat: a királyi sereg júniusban sikeres ostrommal visszavette Győrt.
Ottokár azonban 1273 júliusának végén személyesen vezetett fősereggel indított ellentámadást, bevette Nyitrát. Bár a magyar és kun csapatok betörtek Ausztriába és Morvaországba, és augusztusban az osztrák határ mentén, a laai csatában összecsaptak a cseh utóvéddel, a túlerőben lévő cseh–osztrák fősereget nem tudták feltartóztatni. Ottokár érdemleges ellenállás nélkül szállta meg a kulcsfontosságú északnyugati határszéli várakat és vármegyéket: elfoglalta Óvárt, Mosont, Győrt, Sopront, Nagyszombatot és Stomfát is.
A konfliktus érdemleges magyar ellentámadás és békekötés nélkül zárult. A katonai kudarc és a súlyos területi veszteségek nem kijózanították, hanem tovább mélyítették a belpolitikai anarchiát: a hadjáratból visszatérő Kőszegi–Gutkeled-liga a kezében lévő fegyveres erőre támaszkodva 1273 őszén kiszorította a Csákokat, és újra magához ragadta az országtanács irányítását.
A hatalom konszolidálása (1277–1278) A Habsburg-szövetség thumb|I. Rudolf, az első Habsburg a német trónon, IV. László legfőbb politikai és katonai szövetségese (19. századi festmény)
A magyar külpolitikában fordulatot hozott, amikor a német fejedelmek 1273. október 1-jén Frankfurtban a cseh Ottokár ellenében az addig kevéssé ismert Habsburg Rudolfot választották királlyá. Mivel Ottokár nem ismerte el a választást, az 1274. november 19-én tartott nürnbergi birodalmi gyűlés felhatalmazta Rudolfot a cseh király tartományainak visszavételére. Az elkerülhetetlen fegyveres konfliktusban mindkét félnek szüksége volt a belső anarchia ellenére is jelentős katonai erőt képviselő Magyarországra, amely számára ez esélyt kínált az 1273-ban elvesztett nyugati vármegyék visszaszerzésére.
A magyar bárói ligák külpolitikai orientációja megosztott volt: míg a Csákok hajlottak volna Ottokár 1275. október 6-án tett békeajánlatának elfogadására, a nyugat-magyarországi birtokaik révén a cseh terjeszkedésben közvetlenül érintett Kőszegiek és Gutkeled Joakim a Habsburg-szövetség mellett döntöttek. Mivel 1276 őszén épp az utóbbi liga gyakorolt befolyást az országtanácsban, Magyarország nyíltan a német király mellé állt. Amikor Rudolf megindította hadjáratát Ottokár ellen, a magyar sereg Gutkeled Joakim és a tizennégy éves László vezetésével Bécs felé vonult, és egészen Sopronig nyomult előre.