bélyegkép|300px|Műemlék pincesor Cákon bélyegkép

A Soproni borvidék Magyarország egyik legrégibb borvidéke. Összterülete 4287ha: fehérszőlő 274, kékszőlő 1497 ha. Fő fajtája valószínűleg osztrák eredetű kékfrankos.

Fekvése

Az Alpok lábánál, a Fertő tó déli partján és a Soproni-hegység lankáin terül el. Teljes területe  ha, amelyből 3236 ha első osztályú besorolást nyert, de szőlőt csak 1770 h-on ültetnek. A termőterületet elsősorban a város terjeszkedése csökkenti.

Földrajzi tagolás szerint az Alpokalján, a Soproni-hegységben és a Fertő-tó déli és nyugati szegélyén terül el, mint a lajta-hegységi, ruszti és Fertő-melléki (burgenlandi) Carnuntum borvidék egyenes folytatása. A szőlővidék két nagy tömbben helyezkedik el. Szőlőművelésre talán az északi terület alkalmasabb Fertőrákos, a Fertő és Balf között. Ez a táj a Fertő felé lejt. A déli terület Soprontól keletre, Fertőszentmiklósig húzódik. A várostól délre, a Harka községbe vezető út mellett is vannak szőlőültetvények.

Részei, hegyközségei

A borvidékhez a következő körzetek és települések szőlőkataszter szerinti I. és II. osztályú határrészei tartoznak (9/2006. FVM rendelet): Kőszegi körzet (kb. 300 ha): Csepreg, Felsőcsatár, Kőszeg, Vaskeresztes, Lukácsháza, Cák Soproni körzet (kb. 1 500 ha): Balf, Fertőboz, Fertőendréd, Fertőrákos, Fertőszentmiklós, Fertőszéplak, Harka, Hidegség, Kópháza, Nagycenk, Sopron

Története

A szőlőtermesztés és borkészítés szokása a kelta korig nyúlnak vissza. Az 1921-ig a soproni borvidékhez sorolt Zárányban (Zagersdorf) a hallstatti kultúra (i.e. 700 körül) emlékeként kelta temetkezési helyen szőlőmagokat találtak. A kelták által Scarbant néven megalapított települést a rómaiak az i.e. 1. században vették birtokba, és ők Scarbantiának nevezték. A római kori borkultúra bizonyítéka a Soproni Múzeumban őrzött bortároló agyagedény (amfora). A híres borostyánút, a kor egyik legforgalmasabb kereskedelmi útvonala is áthaladt a városon.

Középkor

A hun, majd avar korszakból kevés lelet maradt fenn, de valószínűsíthető hogy a szőlőműveléssel ezek a népek sem hagytak fel. A népvándorlás alatt elpusztult Scarbantia város környékére Nagy Károly idején a 9. században német telepesek költöztek és feltehetően folytatták a szőlők művelését.

A 13. századra a bor már kedvelt ital volt. Oklevelekből tudjuk, hogy a jó helyre telepített szőlők rendkívül sokat értek, nagy gonddal rendelkeznek felőlük. A borfogyasztás egyre nőtt, emiatt Sopron környékén is egyre több területet vontak be a termelésbe. A század végéről fennmaradt források szerint a soproniak a Német-római Birodalomba szállították boraikat. 1277-ben IV. (Kun) László magyar királytól Sopron elnyerte a szabad királyi város címet, 1297-ben pedig királyi privilégiumként kapja, hogy az itt termelt bort szabadon, vám fizetése nélkül szállíthatják. Az Árpád-házi királyok külföldi kapcsolatai, érintkezésük más uralkodókkal, az idegenből jött szerzetesek és telepesek mind növelték a bor keresletét, az ismeretek és eszközök cseréjét. A borkivitel folyamatosan emelkedése főként a nyugati országrésznek (Sopronnak és Pozsonynak) volt köszönhető.

A 14. században, ahogy Kőszeg bortermelése és kereskedelme egyre jelentősebb lett, Sopron gyakran akadályozta, hogy a kőszegi borokat német földre szállítsák, ezért 1367-ben Nagy Lajos király megtiltotta a soproniaknak a kőszegi bor szállításának akadályozását. Ebben az időben a soproni borok Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia (Lengyelország) piacaira is rendszeresen eljutottak, kivitelüket számos királyi rendelet szabályozta. A soproni és a közeli Rusztról származó borok ekkor már országosan ismertek és híresek voltak, így Székesfehérvárra és Pestre is szállítottak. Egy 1375-ös feljegyzés szerint Sopron városában összesen 8 polgár adott gabona-, 72 pedig bordézsmát, amely a szőlő- és bortermelés kiemelkedő részesedését bizonyítja. A soproni szőlőhegyek ekkor sok extraneusnak (külső, azaz máshol lakónak) volt birtoka. Egy 1379-es összeírás szerint Sopronban 2000 lélek lakott 200 házban, és a számos vincellér mellett 5 kádár is dolgozott. A szőlőművelés és borkészítés ebben az időszakban viszonylag kezdetleges, az Európa más részein gyakoroltakkal nagyjából egyező volt. A tavaszi metszést kétszeri — tavaszi és nyári — kapálás követte. A feltételezések szerint a szőlőt évente háromszor kötözték. A kalendáriumi utalások szerint a szüret szeptemberben kezdődött, de gyakran októberre is átnyúlt. Ősszel a tőkéket földdel fedték be, hogy védjék őket a téli fagyoktól. A szőlő szaporítása a gyökértelen szőlővesszők elültetésével történt. A bor készítése az ókori technikáktól nem különbözött számottevően, a taposás, erjesztés, majd tárolás a háznál zajlott. A prés használata nagyon ritka volt, de a 14. században már Sopronban és Budán is használták. A korábban használt agyagedényeket felváltotta a fahordó, amely dongáit mogyoróvesszőkkel rögzítették egymáshoz.

A 15. században tovább emelkedett a bor iránti kereslet, valamint finomodtak a borkezelés módszerei. A ruszti borok kiemelkedő hírnévre tettek szert, Sopron magas vámokkal próbálta akadályozni a ruszti szállítmányokat. A fennmaradt források szerint ebben az időszakban jelent meg a vörösbor hazánkban. Nagy Lajos király után Mátyás király is külföldről, elsősorban az itáliai Campaniából és a Franciaországi Champagne-ból és Burgundiából hozatott kékszőlő vesszőket. Sopron és Pozsony környékén is ekkor jelent meg a vörösbor először. A török elől menekülő rácoknak köszönhetően ugyanebben a korszakban került a kadarka szőlőfajta és a vörösbor készítéséhez nélkülözhetetlen héjon erjesztés technológiája hazánkba. A soproniak borkereskedelme igen intenzív volt, III. Frigyes német-római császártól 1470-ben kapott engedélynek köszönhetően 200 hordó bort szállíthattak Ausztrián át Morvaországba.

A 16. század elején tovább nőtt a bor iránti kereslet. Mátyás halála után széteső állami centralizáció, az 1514-es parasztfelkelés, valamint 1526-os mohácsi csata utáni török előrenyomulás szétzilálta a borkereskedelmet. Sopron fontossága felértékelődött, hiszen azon kevés borvidékeink közé tartozott, amelyek nem kerültek török kézre. A közbiztonság hanyatlása nehezítette a borok szállítását, de a soproni bor még mindig keresett volt főként Lengyelországban, de a belföldön harcoló katonaság fogyasztásának fedezésében is jelentős részt vállalt. A század közepére – a kiváltságoknak köszönhetően – megteremtődtek a borkimérés feltételei. Sopron polgárai szabott áron, meghatározott időszakokban jogosultak voltak saját boruk kimérésére (úgynevezett "kocsmáltatás"), ezeket a házi kiméréseket nevezték "Buschenschank"-nak. A borfogyasztás okán természetesen sok kihágás történt, ezért a városi tanács 1523-ban elrendelte, hogy este 8 órakor szólaltassék meg a "Lumpenglocke" (lumpenharang), amely a borkimérések zárását jelezte.

A 17. században Pozsony mellett Sopron borkereskedelme volt a legélénkebb. A polgárok szőlőiket napszámosokkal műveltették. A bécsi udvarban nagyon kedvelték a soproni bort; az uralkodó család is itta. Az egyik legnépszerűbb az édes bor volt, amelyet valószínűleg a Fertőnek köszönhető párásabb helyeken töppedt szőlőből készítettek. Az írott emlékezet megörökítette az 1585, 1586, 1617, 1644 és 1669 évjáratok kiemelkedő termését. A kivitel szempontjából a soproni és pozsonyi boroknak kialakult útvonalai voltak: Sziléziai állomással részben Lipcse, részben pedig Berlinen át Poroszországig, illetve Stettinen át egészen északra is eljutottak. A század utolsó harmadában a kiviteli lehetőségek beszűkültek, a nyugatra irányuló kereskedelmet Ausztria saját piacainak védelme, valamint az udvar és a magyar főnemesség közötti egyre feszültebb viszony gátolta, a lengyel és orosz piacokon pedig egyre inkább a Tokaj-hegyaljai borokat kedvelték. Ennek ellenére a szőlőművelés és borkészítés a soproni polgárok biztos bevételi forrása maradt.

A 18. századtól a filoxéráig

A 18. század elején a soproni bor a hegyaljai borok növekvő hírneve ellenére is keresett maradt. A bortermelés nagyságára következtethetünk a mennyiségi szempontból kiemelkedő 1719-es esztendő adataiból, amikor is több mint 60 000 akó (kb. 40 000 hl) volt a termés, amely nagyobb része tároló edények hijján meg is romlott. Általában ennek a mennyiségnek a fele termett meg a borvidéken (kb. 20 000 hl). Komáromy János 1713-ban Bázelben megjelent "De Vinis Semproniensis usu et abusu", valamint Bél Mátyás 1723-ban "Hungarieae antiquae et novae Prodromus" című munkák egyaránt lelkesedéssel írtak a soproni bor gyógy- és csodatévő hatásairól.Szőlő- és Bortermelés Magyarországon (1848-ig) / Feyér Piroska. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 195 p. A század második harmadában számos, a magyar termelők számára hátrányos vámrendelkezést léptetett érvénybe a bécsi udvar, továbbá az Osztrák örökösödési háborúban elvesztett Szilézia pedig a soproni bor legnagyobb külpiacának megszűnését jelentette. Az 1754-ben bevezetett porosz vámok, valamint további illetékek kiszabása a borkivitelt 70-80%-kal csökkentették. Míg 1751-1753 között 2673 hordó bort vittek külföldre, addig a rákövetkező évben a termelők arról panaszkodtak, hogy több évi borkészlet van a pincékben, miközben az adókat nem tudják befizetni. Az export piacok jelentős beszűkülésének következménye a szőlők jelentős részének kiirtása lett, amely következtében az adók negyed része folyt be a város kasszájába. A kivitel feltételeit a sorozatos kérelmek és javaslatok ellenére nem könnyítették, sőt nagyobb mennyiségű, gyengébb minőségű osztrák bor került be az országba.

Az Mária Terézia a 18. század végén burgundi szőlővesszőket hozatott Franciaországból, amelyekből került Sopronba is és Rusztra is. A fehérbor közel egyeduralkodó maradt, a vörös szerepe ekkor még marginális volt a Fertő körül. Hazánk vezető vörösborai ebben az időben az egri, a szekszárdi, a budai és a villányi voltak. A magyarországi szőlőtermesztés ekkor már hanyatlott, ez természetesen a még mindig vezető Sopront és Pozsonyt sem kerülte el. Országos viszonylatban a szőlőművelés ekkortájt megfelelt a nyugat-európai színvonalnak, azonban a borkezelés hanyag volt, messze elmaradt a nyugatitól, sok volt a hibás, rosszul kezelt, megecetesedett bor.

A poncichterek

A soproni szőlőművesekre használt gyakori kifejezés a "poncichter", németes írásmódban "Ponzichter". A kifejezés a német "Bohnenzüchter" (babtermelő) szóból származik, mivel a helyi borosgazdák a szőlő- és bortermesztési tevékenységüket a szőlősorok közé ültetett zöldségek termesztésével egészítették ki. A legfőbb zöldség a bab volt, de előfordult a paradicsom, a burgonya és a káposzta is. A zöldségek eladásából származó plusz bevétel gazdaságosabbá tette a termelést, miközben a szőlő művelését nem akadályozta. A poncichter megnevezést nem alkalmazták hivatalosan, nem társadalmi vagy vagyoni kategória, minden bortermeléssel foglalkozó gazdát így neveztek. A kifejezés már használatban volt a 19. században is, de vélhetően jóval korábban keletkezett. A soproni borosgazdák ma is büszkén vállalják poncichter őseiket.

A kékfrankos legendája

Napóleon császár katonái 1809 májusában foglalták el Sopron városát. A helyieknek beszállásoltatási kötelezettségük volt, napi háromszori étkezést és bort kellett biztosítani a katonáknak. Természetesen a franciák nem elégedtek meg a napi kb. 1 liter előírt bormennyiséggel, ezért igényüket a "Buschenschankokban" (kimérésekben) próbálták kielégíteni. A részeg katonák randalírozása egyaránt sok gondot okozott a soproniaknak és a francia katonai vezetésnek is, ezért este 9 óra után megtiltották a borkimérést. Ennek ellenére is állandóak voltak a rendbontások. A megszállás ideje alatt összesen több mint 100 000 liter bort kellett a franciáknak átadni, sőt ezen felül hadisarcként is vittek magukkal az italból. Ezt a mennyiséget a soproniak a környékbeli gazdákra előírt beszolgáltatási kötelezettséggel tudták csak fedezni.