Napoléon Bonaparte, született Napoleone di Buonaparte (Ajaccio, Korzika, Franciaország, 1769. augusztus 15. – Longwood, Szent Ilona, Egyesült Királyság, 1821. május 5.) korzikai származású francia tábornok, hadvezér, politikus, a Francia Köztársaság első konzulja 1799 és 1804 között, majd I. NapóleonNapóleon nevét a megmagyarosodott formában írjuk, lásd és . néven a Francia Birodalom császára először 1804 és 1814 között, majd száz nap erejéig 1815 márciusa és júniusa között.

Az európai történelem egyik legkiemelkedőbb alakja, az egyik leghíresebb és legtöbbet emlegetett hadvezér, a hadvezetés egyik hatalmas ikonja. Legtöbb csatáját megnyerte. Mind a mai napig az egyik leghíresebb francia, egyúttal a leghíresebb korzikai is.

A VII. Piusz pápával kötött konkordátuma, valamint közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformjai döntő hatást gyakoroltak a francia társadalom fejlődésére. Seregei alig több mint egy évtized alatt majdnem minden európai ország ellen harcoltak, gyakran egyidejűleg, és országa uralma alá vonták a kontinentális Európa nagy részét hódítás vagy szövetség által. Sikereinek sorát a katasztrofális 1812-es oroszországi invázió törte meg. Az ezt követő lipcsei vereség után, 1814-ben a szövetséges hadseregek betörtek a Francia Császárság területére, lemondásra kényszerítve őt. Elba szigetére száműzték, de a következő évben visszatért, és száz napra újra magához ragadta a hatalmat. 1815. június 18-án a waterlooi csatában végső vereséget szenvedett, majd a győztesek Szent Ilona szigetére száműzték, ahol 1821-ben bekövetkezett haláláig brit felügyelet alatt élt.

Életében ellenfelei a „korzikai szörnyeteg, emberevő, korzikai farkas” jelzőkkel illették. Az angol katonák körében elterjedt gúnyneve volt a vezetéknevére utaló „Bonnie”, amely eredeti jelentésében azonban egy skót lánynév.

Élete csak a 20. században kapott több szempontú értékelést. Valójában azonban senki kezében nincs olyan mérleg, ami az ellentmondásokat végleges egyensúlyba hozhatná. Mindig megjelennek új hangsúlyok, az utóbbi években került pl. nagyon jelentős negatívumként előtérbe, hogy a francia gyarmatokon helyreállította a rabszolgaságot, ill. véres kézzel törekedett az emiatt kitört haiti rabszolgafölkelés leverésére.

Uralkodása toleráns volt, általánosságban elmondható, hogy a 18. századi felvilágosult abszolutista uralkodók gyakorlatát folytatta. Az elfoglalt területeken polgári törvényeket vezetett be, ezzel segítette az uralkodói abszolutizmus felbomlását, a modern, polgári államok létrejöttét. A háborúiban azonban egymilliónál is több francia katona esett el, és még milliók pusztultak el Európa lakosságából is.

Fiatalkora balra|73x73px Napoléon Bonaparte 1769. augusztus 15-én született a korzikai Ajaccio városában, egy toszkán eredetű olasz nemesi családban, Carlo Buonaparte ügyvéd és Letizia Ramolino negyedik gyermekeként és harmadik fiaként. Második születésnapja előtt nem sokkal 1771. július 21-én keresztelték meg Ajaccióban. Előtte egy fiú és egy lány született még, ám ők csecsemőkorukban meghaltak. Egy bátyja volt, Joseph és a többi hat testvére fiatalabb volt nála: Lucien, Élisa, Louis, Pauline, Caroline és Jérôme. Fiatalkorában Nabulione, Nabulio, Napolionne és Napulione néven is írták a nevét. Családja, a Buonaparték egy toszkánai származású kisnemesi család volt, akik a 16. században költöztek Korzika szigetére, anyai ági ősei, a Ramolinók szintén kisnemesek, genovai származásúak voltak.

Egy évvel azután született, hogy a Genovai Köztársaság Korzikát Franciaországnak engedte át mintegy fél évezredes genovai uralom után. Fiatalkorában harcos franciaellenes korzikai hazafi volt és támogatta a sziget Franciaországtól való függetlenségét.

Gyermekkorában nagy hatást gyakorolt rá édesanyja, aki határozott fegyelmezettségével csillapította az ifjú Napoléon izgágaságát. Később kijelentette: „A gyermek jövőbeli sorsa mindig az anya munkája”. Anyai nagyanyja a svájci Fesch családba ment férjhez, Napoléon nagybátyja, Joseph Fesch bíboros pedig néhány évig a Bonaparte család védelmezője lett. Nemes, mérsékelten tehetős háttere nagyobb lehetőséget biztosított számára a tanulásban.

Napoléon Bonaparte beszélt korzikai anyanyelvén kívül Korzika akkori hivatalos nyelvén, olaszul is. 1778 decemberében még tíz éves sem volt, amikor apja magával vitte Franciaországba, ott kezdett el franciául tanulni az iskolában. Bár hamar megtanult folyékonyan beszélni, jellegzetes korzikai akcentussal kommunikált. Rövid ideig az autuni kollégiumban tanult, majd 1779. május 15-én ösztöndíjasként beiratkozott a Brienne-le-Château-ban működő királyi katonai nevelőintézetbe. Öt évet töltött itt. Osztálytársai rendszeresen zaklatták akcentusa, szülőhelye, alacsony termete és a francia nyelv gyors megtanulására való képtelensége miatt is. Egy barátja, aki először itt találkozott vele, azt mondta, hogy Bonaparte csak „arcának sötét színével, szúrós és fürkésző pillantásával továbbá jellegzetes beszédstílusával” tűnt fel. Azt is mondta, hogy komoly volt és komor. Felnőttkorára 168 cm magasra nőtt. Rendkívüli képességekről tett tanúságot a matematikában, ebből mindig osztályelső volt. Kitűnő eredményeket ért el történelemből, földrajzból és más tantárgyakból is, kivéve a német és latin nyelvet. Nyelvérzéke nem volt. Írása egyszerűen olvashatatlan volt és ez sohasem változott. Némettanára idiótának és tehetségtelennek nyilvánította az ifjút. Felnőttkora legelején rövid ideig író akart lenni, írt egy romantikus novellát és leírta Korzika történelmét is.

Miután 1784-ben befejezte tanulmányait Brienne-ben, felvették a párizsi École Royale Militaire katonai iskolába. Tüzértisztnek készült, de apja 1785. februári korai halála csökkentette jövedelmét így rákényszerült, hogy a kétéves tanfolyamot egy év alatt elvégezze, ami sikerült neki. Ő volt az első korzikai, aki végzett az École Militaire-en. 1785 szeptemberében Laplace, a híres tudós előtt tette le tiszti vizsgáját.

Karrierje kezdetén A forradalom idején bélyegkép|Bonaparte 1792-ben 1786 januárjában állt szolgálatba, tüzér hadnaggyá léptették elő és a valence-i és az auxonne-i helyőrségeknél látott el szolgálatot egészen 1789-ig, a forradalom kitöréséig. A fiatalember ebben az időszakban még mindig buzgó korzikai nacionalista volt, de magáévá tette a forradalom eszméit, a jakobinusok támogatója lett. A nemzetgyűléstől ezért engedélyt kapott, hogy hazatérhessen Korzikára és a szigetet a forradalom ügye mellé állítsa.

A korzikai forradalom első éveit a royalisták, a forradalmárok és a nacionalisták közötti hármas harc jellemezte. Bonaparte csatlakozott a franciabarát korzikai republikánusokhoz. Fokozatosan haladt felfelé a ranglétrán, 1792 júliusában századossá léptették elő és egy önkéntesekből álló zászlóalj parancsnoka lett. A király kivégzése után a nacionalisták vezére, Pasquale Paoli szakított a forradalommal, hivatalosan is kihirdette a sziget elszakadását Franciaországtól és a brit kormánytól kért támogatást. Ezután korzikai csapatokat küldött a szardíniai La Maddalena-ra, hogy megakadályozza a Szardínia elleni francia támadást.

Bonaparte összetűzésbe került Paolival, és 1793 júniusában családjával együtt kénytelenek voltak a francia földre menekülni. Korzika elhagyása után már franciának vallotta magát és felvette a Napoléon Bonaparte nevet, családja pedig 1796-ban hagyta el a Buonaparte nevet.

bélyegkép|Bonaparte Toulon ostrománál 1793 júliusában Bonaparte egy röpiratot adott ki Vacsora Beaucaire-ben címmel, amivel elnyerte a jakobinus vezető és forradalmár, Maximilien de Robespierre öccsének, Augustin de Robespierre-nek a támogatását. Ebben az időben Toulonban royalista lázadás tört ki a republikánus kormány ellen, és a lázadókat a tenger felől támogatta egy brit flotta is. A korzikai Antoine Christophe Saliceti közbenjárására Bonapartét megbízták a várost ostromló francia hadsereg tüzérségi osztagának vezetésével. Szeptember 8-án érkeztek meg a városhoz.

Bonaparte sikeres tervet eszelt ki: ágyúkat állíttatott fel az Eguillete hídra, ezeket a kikötőben álló brit hajókra irányította, menekülésre kényszerítve őket. Ezután egy sikeres támadással a franciák visszafoglalták a várost. A rohamban maga Bonaparte is megsérült, december 16-án a combját érte találat. Zseniális terve felkeltette a Közbiztonsági Bizottság figyelmét is (Comité de sûreté générale, létrehozva 1792. október 2-án), amely a Nemzeti Konvent nevében a hadsereget felügyelte. A csata után, december 22-én ezredesből dandártábornokká léptették elő és 1794 elején az itáliai francia hadsereg tüzérparancsnoka lett. Ekkor zajlott az első franciaellenes koalíciós háború. Bonaparte terveket dolgozott ki a Szardíniai Királyság megtámadására. A francia hadsereg 1794 áprilisában e tervek alapján harcolt a saorgiói csatában, majd a hegyekben elfoglalta Ormeát. Ormeából nyugatra tartottak, hogy kiszorítsák a szárd-osztrák erőket Saorge térségéből. A hadjárat után Augustin de Robespierre Bonapartét küldte a Genovai Köztársaságba, hogy tárgyaljon Franciaországnak az országgal kapcsolatos szándékairól.

A Robespierre fivérek bukása és kivégzése után Bonapartét a velük fenn tartott jó kapcsolata miatt 1794. augusztus 6-án bebörtönözték az antibes-i várba. Salicetinek írt levelében szenvedélyesen védekezett a feljelentés ellen, és végül felmentették minden vád alól. Két hét múlva szabadon engedték és technikai képességei miatt felkérték, hogy dolgozzon ki terveket Itália megtámadására Franciaországnak az Ausztria ellen folytatott háborúja kapcsán. Részt vett egy expedíción is, hogy visszavegyék Korzikát a britektől, de a franciákat a Brit Királyi Haditengerészet visszaverte.

1795 áprilisában Bonaparte eljegyezte Désirée Claryt, akinek nővére, Julie már Napoléon bátyjának, Josephnek a felesége volt. Bonapartét ki akarták küldeni a vendée-i háborúba Nyugat-Franciaországba, ám ez valójában karrierje végét jelentette volna: tüzérségi tábornokként gyalogsági parancsnok lett volna egy vég nélküli polgárháborúban, amelyből nem származhatott dicsőség. Így rossz egészségi állapotra hivatkozva elkerülte a megbízatást. Ekkor pénzügyi helyzete is elnehezült, karrierje is bizonytalanná vált. Büntetésből szeptember 15-én eltávolították a rendszeres szolgálatban lévő tábornokok listájáról. Sikertelenül kért engedélyt arra, hogy az oszmán szultán szolgálatába léphessen, Konstantinápolyban. Kapcsolatai, ill. Désirée Clary kapcsolatai, mégis segítettek neki valamelyest: a teljhatalommal felruházott Paul Barras – a thermidori reakció vezetője, a kormányzati feladatokat ellátó Direktórium elnöke – aki tudott Bonaparte touloni katonai hőstetteiről, áthelyezte őt a Közbiztonsági Bizottság topográfiai hivatalába.

Ebben az időszakban írta a Clisson et Eugénie című romantikus regényét, amely egy katonáról és szerelméről szól, és amelyet Bonaparte és Désirée Clary kapcsolata ihletett.

bélyegkép|Tüzelés a royalista felkelőkre vendémiaire 13-án

Október 3-án a párizsi royalisták lázadást hirdettek a Nemzeti Konvent ellen. Paul Barras kinevezte szárnysegédjévé és a Tuileriák palotájában székelő konvent védelmére gyorsan összetoborzott seregek parancsnokává. Bonaparte három évvel korábban látta a Tuileriákat védő svájci királyi gárda lemészárlását és rájött, hogy a tüzérség lesz a kulcs a védelemhez.

1795. október 5-én egy fiatal lovastiszt és barátja, Joachim Murat számos nagy ágyút és fegyvert foglalt le, amelyeket a támadók visszaszorítására használtak fel. Később dicsekedett azzal, hogy kartácstűzzel tisztította meg a párizsi utcákat, habár ezt a harcot sokan erkölcstelennek bélyegezték. Mintegy 1400 royalista halt meg. Győzelmei hírnévhez, gazdagsághoz segítették őt és elnyerte az új kormány, a Direktórium támogatását is. Barras Bonaparte lekötelezettjévé vált. Murat ezredes Napoléon egyik húgát, Caroline-t vette feleségül, így sógorok lettek, majd Murat lett Bonaparte egyik legkiválóbb tábornoka. Bonapartét belügyminiszterré léptették elő és átvette a francia itáliai hadsereg vezetését.