Nem tévesztendő össze a 879–880-as konstantinápolyi zsinattal, amelyet a keleti ortodox hagyomány nagy tekintélyű, egyes szerzőknél nyolcadik egyetemes zsinatként tart számon.
A negyedik konstantinápolyi zsinat vagy 869–870-es konstantinápolyi zsinat a Katolikus egyház számozása szerint a nyolcadik egyetemes zsinat, amelyet 869. október 5. és 870. február 28. között tartottak Konstantinápolyban, a Hagia Szophia székesegyházban. A zsinatot I. Baszileiosz császár uralkodása alatt hívták össze, és II. Adorján pápa három legátusa — Donatus, István és Marinus — elnökölt rajta.
A zsinat közvetlen célja a konstantinápolyi egyházban kialakult válság rendezése volt. A vita középpontjában Ignác konstantinápolyi pátriárka eltávolítása, Phótiosz felemelkedése, valamint I. Miklós pápa és a konstantinápolyi udvar közötti joghatósági és fegyelmi konfliktus állt. A zsinat Phótioszt elítélte, Ignácot törvényes pátriárkának ismerte el, és megerősítette a korábbi római ítéleteket.
A zsinat megítélése felekezeti és történeti szempontból összetett. A katolikus hagyomány egyetemes zsinatként tartja számon; a bizánci és keleti ortodox hagyományban viszont nem kapott hasonló recepciót. A keleti kánonjogi gyűjtemények nem vették át a 869–870-es zsinat aktáit és kánonjait; ezzel szemben a 879–880-as konstantinápolyi zsinat, amely Phótioszt helyreállította, a keleti hagyományban kedvezőbb megítélést kapott.
Elnevezése és egyetemes zsinati státusa
A „negyedik konstantinápolyi zsinat” elnevezés nem minden keresztény hagyományban ugyanazt az eseményt jelöli. A katolikus zsinatlistákban a 869–870-es zsinat a nyolcadik egyetemes zsinat, és a második nikaiai zsinat után, az első lateráni zsinat előtt szerepel. A keleti ortodox hagyományban ezzel szemben a 869–870-es gyűlést nem tekintik egyetemes zsinatnak, hanem a 879–880-as, Phótioszt rehabilitáló konstantinápolyi zsinatot fogadják el.
A zsinat ökumenikus státusának története fokozatosan alakult. A Tanner-féle bevezető szerint a 869–870-es zsinatot a nyugati kánonjogászok nyolcadik egyetemes zsinatként jelölték meg, de a modern kutatás szerint ebbe a listába csak később, a 11. század után került be. Ez nem jelenti azt, hogy a zsinat katolikus tekintélye pusztán modern fejlemény volna, de azt igen, hogy recepciója történetileg összetettebb, mint az első hét egyetemes zsinaté.
A zsinat görög aktáinak teljes szövege nem maradt fenn. A latin hagyomány szerint az akták hiteles példányát Rómába küldték, majd Anastasius Bibliothecarius a saját másolata alapján készített latin fordítást, miután a pápai legátusok példányát ellopták. A fennmaradt latin hagyomány 27 kánont tartalmaz; a rövidített görög kivonat ezzel szemben csak 14 kánont őrzött meg. Ez a szöveghagyományi helyzet megmagyarázza, miért kell a zsinat kánonjainak értelmezésekor különösen óvatosan bánni a latin és görög tanúságokkal.
Történeti háttér
thumb|260px|Cesare Nebbia: Negyedik konstantinápolyi zsinat
Ignác letétele és Phótiosz megválasztása
A 9. századi konstantinápolyi egyházi válság hátterében személyi, kánonjogi, udvari és birodalmi-politikai tényezők egyszerre álltak. Ignác pátriárkát 858-ban eltávolították tisztségéből, helyére pedig Phótioszt emelték. Phótiosz világi művelt emberként, császári tisztviselőként és könyvtudósként vált ismertté, mielőtt rendkívül gyorsan áthaladt az egyházi fokozatokon, és Konstantinápoly pátriárkája lett. Az eljárás ellenzői ezt kánonjogilag kifogásolták, támogatói viszont az udvari és egyházi szükséghelyzetre hivatkoztak.
A vita hamarosan Rómát is érintette. Ignác hívei a római széknél kerestek támogatást, I. Miklós pápa pedig vizsgálni kezdte az ügyet. A római álláspont szerint Ignác eltávolítása és Phótiosz beiktatása kánonjogilag tarthatatlan volt. 863-ban Róma Phótioszt elítélte, és Ignáct tekintette törvényes pátriárkának.
Róma beavatkozása és a 861-es zsinat
A vita korai szakaszában Konstantinápolyban 861-ben zsinatot tartottak, amelyet a bizánci kánonjogi hagyomány „első-második zsinatként” ismer. Ezen pápai legátusok is jelen voltak. A zsinat Phótiosz helyzetét rendezni kívánta, ugyanakkor Róma később nem tekintette végleges megoldásnak az ottani eljárást.
A konfliktus egyik lényegi kérdése az volt, hogy a római széknek milyen joghatósági szerepe van egy konstantinápolyi pátriárkai vita esetén. A római fél a pápai ítélet végső tekintélyét hangsúlyozta, míg Konstantinápolyban sokan a helyi zsinati döntést és a császári-egyházi rendet tartották meghatározónak.
A 867-es szakítás és Baszileiosz hatalomra jutása
A konfliktus 867-ben tovább éleződött: Phótiosz zsinatot tartott, amely I. Miklóst elítélte. A vita ekkor már nem csupán Ignác és Phótiosz személyéről szólt, hanem Róma és Konstantinápoly joghatósági viszonyáról, a pápai beavatkozás határairól, valamint a bolgár egyházi misszió kérdéséről is.
Ugyanebben az évben politikai fordulat történt. III. Mihály császárt meggyilkolták, és I. Baszileiosz került hatalomra. Az új császár szakítani kívánt elődje egyházpolitikájával, és helyreállította Ignácot a konstantinápolyi székben. Phótioszt eltávolították, a helyzet rendezéséhez pedig a császár és Ignác római közreműködést kért.
I. Miklós időközben meghalt, utóda II. Adorján lett. Rómában 869-ben zsinatot tartottak, amely megerősítette I. Miklós korábbi ítéletét Phótiosz ellen, majd a pápa legátusokat küldött Konstantinápolyba. A konstantinápolyi zsinat így nem elszigetelt esemény volt, hanem a római és bizánci döntések sorozatába illeszkedett.
A zsinat összehívása és résztvevői
A zsinatot I. Baszileiosz császár hívta össze Konstantinápolyba, miután Ignácot visszahelyezte pátriárkai székébe. A gyűlés helyszíne a Hagia Szophia volt. A pápai legátusok — Donatus, István és Marinus — a zsinati üléseken elnöki szerepet töltöttek be. A pápai küldöttek jelenléte és elnöklése a zsinat katolikus recepciójában különös jelentőséget kapott.
A részvétel kezdetben csekély volt, majd fokozatosan növekedett. A záróüléshez kapcsolódó hagyományos adat szerint a zsinaton 102 püspök vett részt. Ez a szám jóval kisebb, mint több korábbi egyetemes zsinat résztvevőinek száma, ami a konstantinápolyi válság kényes politikai és egyházi természetével is összefüggött.
A zsinathoz való csatlakozás egyik feltétele a Liber satisfactionis, vagyis a II. Adorján által küldött jóvátételi és hitvallási irat aláírása volt. Azokat, akik ezt elfogadták, beengedték a zsinati közösségbe. Ez nem pusztán formai elem volt, hanem annak jele, hogy a zsinat a római ítéletek elfogadását és Ignác törvényességének elismerését tekintette a rendezés alapjának.
Az akták szerint a császár és fiai, Konstantin és Leó a pátriárkák után írták alá a zsinati határozatokat, majd a császár ugyanabban az évben rendeletben hirdette ki a zsinat döntéseit. Ez jól mutatja a bizánci zsinati gyakorlat sajátosságát: az egyházi döntések császári támogatás és kihirdetés révén nyertek birodalmi érvényt.
A zsinat menete
A zsinat 869. október 5-én nyílt meg, és tíz ülést tartott. Az utolsó ülésre 870. február 28-án került sor, amikor a 27 kánont felolvasták és elfogadták. A zsinat ülései elsősorban Phótiosz ügyének, Ignác helyreállításának, Phótiosz támogatóinak, valamint a konstantinápolyi egyházi rend helyreállításának kérdéseit tárgyalták.
Phótiosz egyes üléseken személyesen is megjelent. A zsinati akták szerint nem ismerte el a vele szemben felhozott vádakat, és a pápai legátusok bíráskodási igényét sem fogadta el. A zsinat azonban nem önálló felek közötti kompromisszumként, hanem a korábbi római ítéletek és Ignác jogainak megerősítéseként kezelte az ügyet.
A zsinati meghatározás erősen polemikus nyelven ítélte el Phótioszt. A szöveg nem pusztán szabálytalanul megválasztott püspökként, hanem a konstantinápolyi egyház törvényes rendjének felforgatójaként mutatta be, Phótioszt bitorlónak és az egyházi rend megsértőjének minősítették.
A zsinat egyik fontos gyakorlati kérdése az volt, mi történjen azokkal a püspökökkel, papokkal és diakónusokkal, akiket Phótiosz idején szenteltek vagy léptettek elő. A zsinat szigorú álláspontra helyezkedett: Phótiosz cselekményeit érvénytelennek tekintette, és az általa végzett felszenteléseket vagy előléptetéseket nem ismerte el. Ez a döntés jelentős fegyelmi és pasztorális következményekkel járt a konstantinápolyi egyházban.
Döntései
Phótiosz elítélése
A zsinat egyik központi döntése Phótiosz elítélése volt. A zsinati meghatározás szerint Phótiosz jogtalanul foglalta el a konstantinápolyi széket, és a korábbi római ítéleteknek nem engedelmeskedett. A zsinat anatémával sújtotta őt és azokat, akik kitartóan támogatták.
A döntés közvetlenül kapcsolódott I. Miklós és II. Adorján pápák korábbi álláspontjához. A 2. kánon kimondta, hogy mindazt, amit a pápák a konstantinápolyi egyház védelmében, Ignác érdekében és Phótiosz elítélésére kihirdettek, változatlanul meg kell tartani.
Ignác megerősítése
A zsinat Ignácot ismerte el a konstantinápolyi egyház törvényes pátriárkájának. A döntés nem pusztán személyi rehabilitáció volt, hanem annak kinyilvánítása is, hogy Ignác eltávolítását a zsinat kánonjogilag érvénytelennek tekintette.
A zsinat célja az volt, hogy a konstantinápolyi egyházban helyreállítsa az általa törvényesnek tartott püspöki folytonosságot. Ezzel együtt azonban a Phótiosz alatt történt felszentelések és előléptetések kérdése súlyos fegyelmi problémává vált, mivel a zsinat Phótiosz egyházi cselekményeit nem ismerte el.
A képtisztelet és a korábbi zsinatok megerősítése
A zsinat dogmatikai meghatározása a korábbi hét egyetemes zsinat tanítását foglalta össze és erősítette meg. A szöveg felsorolta az első hét zsinat fő tanbeli döntéseit: a nikaia hitet, a Szentlélekről szóló konstantinápolyi tanítást, az epheszoszi és khalkédóni krisztológiát, az ötödik és hatodik egyetemes zsinat döntéseit, valamint a második nikaiai zsinat képtiszteletre vonatkozó tanítását.
A zsinat 3. kánonja a szentképek tiszteletéről rendelkezett. A kánon szerint Krisztus szent képét tisztelet illeti, ahogyan az evangéliumos könyvet és a kereszt ábrázolását is tiszteletben kell részesíteni. A kánon nem azt állította, hogy az anyagi kép önmagában imádandó volna, hanem a képtiszteletet a megjelenített személyre, vagyis a prototípusra vonatkozó tiszteletként értelmezte. Ezzel a zsinat a második nikaiai zsinat képtiszteletre vonatkozó tanítását erősítette meg.
A 27 kánon
A latin hagyományban fennmaradt zsinati anyag 27 kánont tartalmaz. Ezek nem kizárólag Phótioszról szólnak, hanem a hagyomány tekintélyéről, a képtiszteletről, az egyházi előléptetésekről, a püspökválasztásról, a pátriárkák jogairól, az egyházi javakról, a világi hatalom beavatkozásáról és a fegyelmi rendről is rendelkeznek.
Az 1. kánon a szentatyák, zsinatok és egyházi kánonok tekintélyét erősítette meg. A kánon a hagyományt a hit és az egyházi élet szabályaként tárgyalta, és a keresztényeket a korábbi zsinati és atyáktól származó normák megtartására kötelezte. Ez a döntés különösen fontos, mert a zsinat nem pusztán személyi vitaként értelmezte Phótiosz ügyét, hanem a kánoni hagyomány megsértéseként.
Az 5. kánon a világi életből hirtelen egyházi méltóságra emelt személyekkel szemben fogalmazott meg korlátozásokat. A rendelkezés hátterében Phótiosz rendkívül gyors előmenetele állt. A kánon nem tagadta, hogy világi emberből lehet egyházi személy, de előírta az egyes egyházi fokozatokban eltöltendő időt, és elutasította a pusztán politikai vagy udvari támogatással végrehajtott gyors püspöki előléptetést.
A 10. kánon azt szabályozta, hogy püspökök, papok, szerzetesek vagy világiak ne szakítsák meg önhatalmúlag a közösséget saját pátriárkájukkal alapos zsinati vizsgálat és ítélet nélkül. A kánon a rend és az egyházi eljárás fontosságát hangsúlyozta, és azt kívánta megakadályozni, hogy egyéni vagy pártos ítéletek egyházi szakadást idézzenek elő.