Az első líbiai polgárháború (arab nyelven: الحرب الأهلية في ليبيا / al-ḥarb al-ahliyya fī Lībiyā) egy fegyveres konfliktus volt 2011-ben az észak-afrikai Líbiában, amelyet az 1969 óta uralmon levő Moammer Kadhafi ezredes és a hozzá hű erők vívtak a rendszer elleni lázadókkal, akiket az Átmeneti Nemzeti Tanács képviselt. A kormányellenes tüntetések 2011. február 15-én kezdődtek, a tunéziai és az egyiptomi forradalom után, az egész arab világon jelentkező tüntetéssorozat részeként. A Kireneikában kirobbanó tiltakozássorozat hamar erőszakba torkollott. A rezsim rendkívül kemény fellépéssel megpróbálta leverni a lázongásokat, ugyanakkor legalább egy esetben éppen a lázadók nyitottak tüzet kormánypárti tüntetésekre. A Bengázi környékén zajló erősen törzsi színezetű eseményeket gyorsan követte a nyugati hegyekben a berber törzsek lázadása, valamint a vegyes lakosságú Miszráta felkelése. Súlyos harcok után a lázadók Bengáziban megalakították az Átmeneti Nemzeti Tanácsot (ÁNT) amely deklarálta, hogy célja a Kadhafi-rezsim megdöntése, és a szabad választások kiharcolása. A tanács jobbára azonban a Kadhafi-rezsim régi kádereiből állt. Vezetője a korábbi igazságügy miniszter, Musztafa Abd el-Dzsalíl, aki annak idején a HIV-terjesztéssel vádolt bolgár ápolónők perében a halálos ítéletet is aláírta.
Az események nyomon követését jelentősen megnehezítette a világ számára a média és a kommunikációs hálózatok teljes körű állami ellenőrzése és lezárása, valamint a média mint fegyver intenzív használata a konfliktus résztvevői által.
Moammer Kadhafi, fia, Szajf-al Iszlám és a titkosszolgálatokat vezető Abdullah Szenusszi ellen június 27-én nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki. Lázadó források szerint a kormány elsősorban zsoldosokat vetett be a felkelés letörésére, és fegyverként használta a tömeges nemi erőszakot is. A Human Rights Watch, és az Amnesty International helyszíni vizsgálatai nem támasztották alá ezen vádakat.
A rezsim a lázadókat az Al Kaidához kötődő nemzetközi terroristáknak tartotta. Független források valóban megerősítették az Al Kaidához köthető szervezetek, és külföldi zsoldosok megjelenését a lázadók között, ugyanakkor ennek a befolyásnak mérete nem éri el azt a szintet ahogyan azt a kormány propaganda be kívánja állítani. Ezek a szervezetek jelen vannak ugyan, de nem ők irányítják a lázadást, sokkal inkább támogatják, és hasznot húznak belőle.
Bár a harcok rendkívül heves lefolyásúak voltak, mégis az ilyen konfliktusokban szokatlan módon, bizonyos humanitárius elveket úgy tűnik mindkét fél igyekezett betartani. Ilyen például, hogy az ország vízellátásának 70%-át biztosító ún. GMMR rendszer immunitást élvezett, annak csővezetékei és kiszolgáló létesítményei ellen intézett támadásoktól minden fél tartózkodott, valamint a vízellátás megzavarása sem szerepelt a bevetett fegyverek között. Bengázi teljes vízellátását végig a kormány biztosította. A NATO a harcoló felek közül egyedüliként, július végén csapást mért Bregában a GMMR két kiszolgáló állomására. Ugyanakkor mindkét fél részéről gyakoriak voltak a hadifoglyok ellen elkövetett atrocitások. A felkelők minden fekete bőrű személyt gyanúsnak tartottak, mivel Kadhafi zsoldosai is főként a fekete Afrikából jöttek, így gyakran előfordult, hogy minden ok nélkül kivégeztek afrikai vendégmunkásokat.
A felkelő fegyveresek a kezdeti sikerek után márciusra elejére mind inkább a keleti országrészbe szorultak vissza, a kormányhadsereg nehézfegyverekkel, harckocsikkal és repülőgépekkel indított ellentámadása miatt.
2011. március 17-én, amikor a lojalista erők már a lázadás központját, Bengázit is megközelítették, az ENSZ BT főleg angol és francia nyomásra megszavazta a Líbia felett kialakítandó repüléstilalmi zónát. A határozat lehetőséget biztosított a NATO csapatoknak a civil lakosság védelmére, minden elérhető eszközzel, kivéve szárazföldi csapatok bevetését. A NATO légierő azonnal megkezdte a kormánycsapatok, és Tripoli bombázását, ennek hatására az offenzíva leállt, a kormánycsapatok visszavonultak Szirte városáig, és a felkelők elfoglalták a kiürített városokat. A Szurtot támadó lázadó csoportot aztán a hadsereg ellentámadása szétverte, és a kormánycsapatok menetből visszafoglalták a partvidéket egészen Brega városáig.
A keleti front augusztusig Adzsdábija és Brega között húzódott, míg nyugaton heves harcok folytak Miszráta városa körül és a Nefúsza-hegységben, valamint Sabha városától délre a nigeri határ környékén. A hadműveleteket, és az elszakadt területek életét a lázadók főleg a líbiai nemzeti bank bengázi fiókjának trezorjából szerzett pénzből finanszírozták. A trezort még márciusban törték fel.
A NATO a parti zónákban repülés tilalmi övezetet tartott fenn, amit azonban lázadó gépek – a NATO hallgatólagos beleegyezésével – rendszeresen megsértettek.
Az ENSZ által elrendelt fegyverembargó betartatása is meglehetősen egyoldalúan volt értelmezve. A lázadóknak irányuló katari, és egyéb fegyverszállítmányokat nem tartóztatták fel, sőt Franciaország maga is legalább egy esetben fegyvereket szállított a lázadóknak. Ugyanakkor a kormány is hozzájutott fegyverekhez, Csád, Niger, és állítólag Algéria irányából.
A NATO csapatok szorosan együttműködnek a felkelőkkel, légi, és tengerészeti tűztámogatást nyújtva hadműveleteikhez, sőt amerikai és brit katonai kiképzők is érkeztek a felkelők támogatására. A NATO csapatok hathatós támogatásával április végére a felkelők kezére került a Líbia – Tunézia határvidék, sőt Miszráta elfoglalását is sikerült megakadályozni.
Július 25-re a polgárháború állandósulni látszott, az utolsó nagy kormánypárti offenzíva óta ugyan voltak kisebb lázadó sikerek, de nagyobb területek nem cseréltek gazdát, noha a lázadó csapatok már nehézfegyverzettel és tankokkal is rendelkeztek. Augusztus 21-re a lázadóknak sikerült behatolniuk Tripoliba, 23-án pedig elfoglalták a Bab al-Azizija komplexumot, Kadhafi állítólagos tartózkodási helyét, bár az ezredest nem találták az épületben, valószínűleg ekkor már Szurtban tartózkodott.
Hosszú ostrom után, október 17-én elesett Báni Válid, majd három nappal később Szurt városa is, az utóbbi ostroma közben Kadhafi is életét vesztette. Ezzel az ország teljes területe az ÁNT kezére került és véget ért a líbiai polgárháború.
Előzmények thumb|balra|200px|a történelmi régiók Líbia három, eltérő hagyományú, földrajzilag jól elkülönülő történeti régió és oszmán tartomány, az észak-nyugati Tripolitánia, a keleti Kireneika és a dél-nyugati, sivatagi Fezzán és Ghadames egyesítéséből született 1934-ben. Az ország 1951-ben függetlenedett monarchiaként, de Idrisz líbiai király hatalmát 1969-ben pánarab nacionalista és szocialista színezetű katonai puccs döntötte meg Moammer Kadhafi vezetésével. A semmilyen hivatalos tisztséget nem viselő, de az államot azóta irányító, Szurt közelében született Kadhafi bázisát szülővárosa és Tripoli, a főváros jelenti, míg ellenzéke Kireneikához, közelebbről annak központjához, Bengázihoz kötődik.
A tüntetések kiváltó okai között – a külföldi hatások mellett – fontos szerepe volt az ország belső vallási ellentétének is. A lázadás fő központját jelentő Bengázi egyben a lakosság 1/3-át magába foglaló szenusszi-szekta központja is. – Idrisz király eredetileg ennek a vallási csoportnak volt a vezetője/emírje. – Szintén a vallási okokhoz érdemes hozzávennünk, hogy a szunnita egyház vezetői is igencsak hideg viszonyban álltak az egyházukat "megreformáló" líbiai vezérrel. Ezen okok mellett a népesség igen alacsony átlagéletkora (a lakosság 60%-a 20 éven aluli) és az ország területén tartózkodó 1,5 millió vendégmunkás generáló hatását is figyelembe kell vennünk.
Kireneika tartomány törzsei hagyományosan is a rendszer ellenségei, ugyanis ők voltak a megdöntött Idrisz király rendszerének fő támogatói, és haszonélvezői. A rendkívül elnyomó Líbiai rezsim gazdasági eredményeiből is kevesebb jutott a keleti, hagyományosan monarchista törzseknek.
A NATO-beavatkozás okai
A beavatkozás legfőbb okának a tüntetések leveréséről érkező sokkoló híreket nevezték meg. Az első tudósítások rendkívüli brutalitásról számoltak be, harci repülőgépek bevetéséről fegyvertelen tüntetők ellen, és hasonló nagyon súlyos cselekményekről. Noha később kiderült hogy ezek a hírek eltúlzottak voltak, mégis roppant felháborodást generáltak. Valószínűleg közrejátszhatott Líbiának az európai bankrendszerre való egyre növekvő befolyása is. Ennek emblematikus példája a Goldman Sachs bankház ügye, a náluk kezelt Líbiai olajvagyonnal. A cég milliárdos összeget invesztált bajban lévő európai bankokba mint a francia Societé Generale vagy az olasz Unicredit bank, mely befektetések értékük 98%-át elveszítették. A kár megtérítéséről folyó tárgyalások során egy ideig olyan megállapodás látszott körvonalazódni, hogy a Goldman Sachs, többségi tulajdona a líbiai kormány kezébe kerül. Hasonló történet játszódott le Franciaországban is, amikor a Societé Generale 50 milliárd dollárt vesztett a Kerviel ügyön, és végül a líbiai olaj alap pénzéből mentették meg, mely manőver szintén nagy veszteséggel járt Líbia számára.
A felkelés kitörése
thumb|200px|Moammer Kadhafi, „a líbiai forradalom vezetője és irányítója” 2009-ben Fathi Terbíl, a nyíltan rendszerkritikus ügyvéd ok nélkül történt letartóztatása volt az az esemény, ami miatt február 15-én este tiltakozások alakultak ki Bengázi utcáin. A kormány a növekvő feszültséget érzékelve február 16. estéjére időzítette a Líbiai Iszlám Harci Csoport 110, korábban bebörtönzött tagjának szabadlábra helyezését. A hatóságok helyi információk szerint gumilövedékek, botok, könnygáz és vízágyúk segítségével próbálták feloszlatni a kövekkel és Molotov-koktélokkal felfegyverzett tömeget Bengáziban, és legalább húsz embert letartóztattak. Az összecsapásoknak legalább 38 sebesültjük volt, köztük tíz hatósági személy. Ellenzéki honlapok információi szerint hatan vesztették életüket az események során. Közben egy időre internetes korlátozásokat vezettek be, okulva a világháló többi tüntetés során betöltött szerepéből. Az Al-Dzsazíra hírtelevíziónak nyilatkozó írót, Idrísz al-Meszmárit, aki a tüntetésekről beszélt, letartóztatták.
Válaszul az elégedetlenkedők (egyiptomi és bahreini mintára) másnapra meghirdették a „harag napját” a Facebookon és a Twitteren. Közben al-Bajda kirenaikai városába és a Tripolitól 140 kilométerre délre elhelyezkedő Zintánra is átterjedtek a tüntetések, itt rendőrségi épületeket gyújtottak fel. A bajdái összecsapások négy halálos áldozatot követeltek, a hivatalos sajtó viszont csak két halottat említett. A feszültségeket az sem csökkentette, hogy a terveknek megfelelően szabadon engedték a 110 foglyot. A kormányzat eközben állítólag fenyegető üzeneteket küldött szét SMS-ben a lakosság számára, megtiltva részvételüket a másnapra tervezett demonstrációkon.
thumb|200px|A Líbiai monarchia zászlaja 1951-1969 között. Ezt a zászlót használják a felkelők.
A harag napján több vidéki városban alakultak ki tüntetések a halálesetek hírére. Bengázi, Zentán és Bajdá mellett lázongásokról szóló híradások érkeztek a kirenaikai Darnából, el-Kufrából és Adzsdábijából, illetve a tripolitániai Ridzsbánból is. A dátum jelentőségét fokozza, hogy 2006-ban ugyanezen a napon vert szét a rendőrség Bengáziban egy demonstrációt az ottani olasz konzulátus előtt, ami szintén több halálesettel járt együtt. Eközben Tripoli főterén és Szurtban Kadhafi-párti demonstráció kezdődött, amiről folyamatos tudósítást adott az állami televízió. A kormánypárti tüntetők éltették Kadhafit és az általa vezetett „forradalmat”, továbbá kirohanásokat intéztek az eseményektől egyébként elzárt külföldi média ellen. A bajdái biztonsági erők parancsnokot leváltották.