A második lateráni zsinat a római katolikus egyház által 10. egyetemes zsinatként számon tartott középkori zsinat volt, amelyet II. Ince pápa hívott össze 1139 áprilisában Rómába, a Lateránba. Közvetlen előzménye az 1130-ban kezdődött pápai szakadás volt, amely II. Honorius pápa halála után II. Ince és II. Anaklét hívei között osztotta meg a római egyházat és a latin kereszténység jelentős részét.

A zsinat célja a szakadás egyházjogi következményeinek felszámolása, II. Ince pápaságának megerősítése, valamint a gregorián reformhoz kapcsolódó fegyelmi és kánonjogi szabályok újbóli megerősítése volt. A zsinat 30 kánont hirdetett ki. Ezek jelentős része nem teljesen új törvényhozás volt, hanem korábbi reformzsinatok — különösen a clermonti és reimsi zsinatok — rendelkezéseit ismételte meg és emelte nagyobb tekintélyű zsinati összefüggésbe. Több kánon röviddel később bekerült Gratianus Decretum című kánonjogi gyűjteményébe, és így jelentős hatást gyakorolt a középkori latin kánonjog fejlődésére.

A zsinatot a források „általános” vagy „plenáris” zsinatként említik. A katolikus hagyomány egyetemes zsinatként tartja számon, történeti szempontból azonban a zsinat ténylegesen a latin nyugati egyház pápai összehívású nagygyűlése volt. Keleti egyházi részvételről csak annyiban beszélhetünk, hogy a források egy keletről érkezett latin antiochiai pátriárkát említenek; a bizánci vagy más keleti egyházak szélesebb képviseletéről nincs adat.

Elnevezése és történeti státusza

A katolikus egyetemes zsinatok sorában

A második lateráni zsinat a katolikus egyház zsinati listájában az első lateráni zsinat után és a harmadik lateráni zsinat előtt áll. E számozás szerint ez a 10. egyetemes zsinat. A „lateráni” elnevezés arra utal, hogy a zsinatot Rómában, a Lateránban tartották, amely a középkori pápaság egyik legfontosabb egyházi és intézményi központja volt.

A zsinat egyetemes státusza történeti értelemben ugyanazt az árnyalást igényli, mint az első lateráni zsinaté. A katolikus hagyományban egyetemes zsinatként szerepel, mert a római pápa hívta össze, a nyugati latin egyház széles képviseletével zajlott, és határozatait a katolikus egyház későbbi kánonjogi és tanítóhivatali hagyománya befogadta. Ugyanakkor a zsinat összetétele és témaköre elsősorban a latin egyház belső fegyelmi, jogi és egyházpolitikai kérdéseihez kapcsolódott, nem pedig a korai egyetemes zsinatokhoz hasonló, keleti–nyugati részvételű dogmatikai vitákhoz.

Ezért célszerű különbséget tenni a zsinat katolikus teológiai-kánonjogi recepciója és történeti összetétele között. A katolikus egyház számára a zsinat egyetemes zsinat; történeti leírásban azonban pápai összehívású, latin nyugati plenáris zsinatként is jellemezhető.

Dátumozása és forrásai

A zsinat pontos dátumozása a szakirodalomban nem teljesen egységes. A Magyar Katolikus Lexikon 1139. április 4. és 30. közé teszi a zsinatot. A modern zsinati dekrétumkiadások szerint azonban a zsinat nagyböjtben ült össze, április 2-án kezdődött, és a fennmaradt források alapján valószínűleg április 17. előtt véget ért.

A zsinat hivatalos aktái nem maradtak fenn. A történeti rekonstrukció elsősorban a fennmaradt kánonszövegekre, későbbi kánonjogi gyűjteményekre, pápai és krónikás forrásokra, valamint a zsinati dekrétumok modern kritikai kiadásaira támaszkodik. A 30 kánon szövegét először a kora újkori zsinatkiadások tették szélesebb körben hozzáférhetővé, majd a modern kiadások — különösen Alberigo és Tanner gyűjteményei — alapján vált a kutatás számára egységesebben kezelhetővé.

Történeti háttér

Az 1130-as pápai szakadás

II. Honorius pápa 1130 februárjában bekövetkezett halála után kettős pápaválasztás történt. A bíborosok egyik csoportja Gregorio Papareschit választotta meg pápának, aki II. Ince néven lépett fel. Egy másik, jelentős római támogatással rendelkező csoport Pietro Pierleonit választotta meg, aki II. Anaklét néven ellenpápaként uralkodott.

A szakadás nem pusztán személyes rivalizálás volt. Hátterében a római arisztokrata családok, a reformpápaság irányzatai, a bíborosi testület belső feszültségei, valamint a pápaság és a világi hatalmak közötti politikai kapcsolatok álltak. II. Anaklét Rómában kezdetben erősebb helyzetben volt, míg II. Ince kénytelen volt elhagyni a várost és külföldön támogatást keresni.

II. Ince pápa ügyének elismertetésében kiemelkedő szerepet játszott Clairvaux-i Szent Bernát, aki a 12. század egyik legtekintélyesebb szerzetesi és egyházi személyisége volt. Bernát fellépése hozzájárult ahhoz, hogy Franciaországban, majd más nyugati területeken is egyre szélesebb körben II. Incét ismerjék el törvényes pápának. II. Incét támogatta többek között Szent Norbert is, míg II. Anaklét fontos világi támogatója II. Roger szicíliai király volt.

Anaklét halála és az egység helyreállítása

II. Anaklét 1138. január 25-én halt meg. Halála után pártja rövid időre IV. Viktor ellenpápát választotta, de ő hamar lemondott, és a szakadás szervezett formában megszűnt. A római egyház külső egysége így helyreállt, de az Anaklét által kinevezett vagy előléptetett személyek helyzete, a dél-itáliai politikai kapcsolatok és a szakadás alatt keletkezett egyházjogi aktusok továbbra is rendezésre vártak.

II. Ince ezért hívta össze az 1139-es lateráni zsinatot. A zsinat egyik fő célja az volt, hogy a pápai szakadás utolsó intézményi következményeit is felszámolja: érvénytelenítse az ellenpápai oldal rendelkezéseit, megerősítse II. Ince törvényes pápaságát, és fegyelmi szabályokkal stabilizálja a latin egyház rendjét.

A gregorián reform folytatása

A második lateráni zsinat a gregorián reform hosszabb folyamatába illeszkedik. Az első lateráni zsinat 1123-ban a wormsi konkordátum megerősítésével a invesztitúraharc egyik fő szakaszát zárta le. A második lateráni zsinat nem ilyen egyetlen nagy politikai megállapodást ratifikált, hanem az egyház belső rendjét kívánta helyreállítani egy frissen lezárult pápai szakadás után.

A zsinat kánonjai a szimónia, a klerikusi házasság és konkubinátus, a szerzetesi fegyelem, az uzsora, a tizedek, a püspöki választások, a zarándokok és kereskedők védelme, a fegyveres erőszak és az eretneknek minősített mozgalmak kérdésével foglalkoztak. Ezek a témák jól mutatják, hogy a zsinat egyszerre volt fegyelmi, kánonjogi, társadalomszabályozó és egyházpolitikai jellegű.

A zsinat lefolyása

Résztvevők és elnöklés

A zsinatot II. Ince pápa hívta össze és ő is elnökölt rajta. A források legalább 500 résztvevőről beszélnek, más becslések 500 és 1000 közötti érseket, püspököt és apátot említenek. A résztvevők túlnyomórészt a latin nyugati egyházból érkeztek. A források egy keletről érkező latin antiochiai pátriárka jelenlétét is említik, de ez nem jelentett bizánci vagy ortodox keleti részvételt.

A zsinat nagysága II. Ince pápaságának helyreállított tekintélyét mutatta. Az 1130–1138 közötti szakadás alatt Ince sokáig nem rendelkezett teljes római ellenőrzéssel, de 1139-re a latin egyház vezető rétegei széles körben elismerték pápaságát. A zsinat ezért nemcsak törvényhozó gyűlés, hanem II. Ince győzelmének és a pápai egység helyreállításának nyilvános egyházi megjelenítése is volt.

A szakadás lezárása

A megnyitón II. Ince felsorolta a szakadás okozta károkat, és határozottan elítélte Anaklét szerepét. A források szerint a pápa intézkedett azoknak a klerikusoknak a hivatalvesztéséről, akiket Anaklét vagy fő támogatói rendeltek, neveztek ki vagy léptettek elő. Ezeknek vissza kellett adniuk hivataluk jelvényeit, például a palliumot, a pásztorbotot és a püspöki gyűrűt.

A 30. kánon semmisnek nyilvánította Peter Leoni — vagyis II. Anaklét — és más szakadárok, illetve eretnekek rendelkezéseit. Ez a kánon a zsinat egyik legközvetlenebbül politikai-egyházjogi rendelkezése volt: célja az volt, hogy az ellenpápai oldal által létrehozott jogi és személyi helyzeteket felszámolja, és II. Ince alatt helyreállítsa a kánoni rendet.

A zsinat kontextusához tartozott II. Roger szicíliai király ügye is. Roger korábban Anaklét egyik legfontosabb világi támogatója volt, és Dél-Itáliában továbbra is olyan egyházi-politikai berendezkedést tartott fenn, amelyet a római kúria a szakadás maradványának tekintett. A zsinaton II. Ince kiközösítette Rogert, noha a következő hónapok politikai és katonai eseményei azt mutatták, hogy a pápai döntések érvényesítése a dél-itáliai normann hatalommal szemben nem volt egyszerű.

Clairvaux-i Szent Bernát szerepe

Clairvaux-i Szent Bernát a zsinat előzményeinek egyik legfontosabb alakja volt. Már az 1130-as évektől II. Ince mellett lépett fel, és tekintélye jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Ince ügye Franciaországban és más nyugati területeken megerősödjön. A zsinat idejére Bernát az egyházi egység helyreállításának egyik legfontosabb szellemi és diplomáciai támogatójaként jelent meg.

A források ugyanakkor azt is jelzik, hogy Bernát nem mindenben volt azonos állásponton II. Incével. A zsinat bevezetőjét közlő modern kiadás szerint Ince erős hangon ítélte el Anaklét szerepét, ami Bernát részéről panaszt válthatott ki. Ez jól mutatja, hogy a szakadás lezárása nem pusztán egyszerű győzelmi aktus volt, hanem érzékeny egyházpolitikai rendezés, amelyben az egység helyreállítása és a kánoni szigor között feszültség keletkezhetett.

Főbb határozatok

Szimónia és egyházi hivatalok

A zsinat első kánonjai a szimóniát ítélték el. Aki pénzért jutott felszenteléshez, egyházi előléptetéshez vagy javadalomhoz, elveszítette a jogtalanul megszerzett hivatalt. A 2. kánon külön megemlítette a prépostságokat, javadalmakat, egyházi méltóságokat, valamint olyan szent dolgokat is, mint a krizma, a szent olaj vagy templomok és oltárok felszentelése; ezekért nem lehetett pénzt követelni vagy adni.

E rendelkezések nem elszigetelt erkölcsi intések voltak, hanem a reformpápaság egyik alapelvét fejezték ki: az egyházi hivatal és a szentségi szolgálat nem lehet adásvétel tárgya. A szimónia elleni fellépés a pápaság és a helyi egyházak kormányzati rendjének megerősítését is szolgálta, mert a pénzen megszerzett hivatalok a reformerek szerint az egyházi tekintély és a lelkipásztori hitelesség romlásához vezettek.

Klerikusi fegyelem és cölibátus

A zsinat egyik legjelentősebb fegyelmi rendelkezéscsoportja a klerikusi házasság és konkubinátus kérdését érintette. A 6. kánon szerint a szubdiakónusi és magasabb rendekben lévő klerikusok, akik feleséget vagy ágyast tartottak, elveszítették hivatalukat és egyházi javadalmukat. A 7. kánon tovább szigorította a korábbi fegyelmet: kimondta, hogy az ilyen egyházi törvény ellenére kötött házasságot a zsinat nem tekinti valódi házasságnak, és a feleket elválasztásra, valamint bűnbánatra kötelezi.

Fontos pontosítás, hogy a második lateráni zsinat nem „bevezette” a papi cölibátust. A latin egyházban a nagyobb rendekhez kapcsolódó kontinencia és cölibátus követelménye jóval korábbi fegyelmi hagyományra épült. A zsinat jelentősége inkább abban állt, hogy a korábbi tiltást szigorúbb kánonjogi formában fogalmazta meg, és az ilyen kapcsolatok érvénytelenségét is kimondta.

A 8. kánon hasonló elvet alkalmazott azokra a szerzetesnőkre, akik fogadalmuk ellenére házasságot próbáltak kötni. A kánonok logikája szerint a szerzetesi vagy klerikusi állapot nem pusztán személyes vallásos életforma volt, hanem közjogi egyházi állapot is, amelynek megszegése a közösség rendjét érintette.

Szerzetesek, kanonokok és egyházi tanulmányok

A 9. kánon a szerzetesek és reguláris kanonokok világi haszonszerzés céljából folytatott jogi és orvosi tevékenységét tiltotta. A kánon nem általában a tanulást vagy a jogi-orvosi ismereteket ítélte el, hanem azt a jelenséget, amikor szerzetesek és kanonokok hivatásukat elhanyagolva világi karrierként, pénzkereseti céllal fordultak a peres ügyek vagy a gyógyítás felé.