Szapolyai János (; Szepesi vár, 1490–1492 között – Szászsebes, 1540. július 22.) a befolyásos Szapolyai-házból való erdélyi vajda 1510 és 1526 között, majd magyar király I. János néven 1526-tól haláláig. Szapolyai István nádor és Tescheni Hedvig elsőszülött fia, a kora újkori Magyarország leggazdagabb főura. Miután II. Lajos király a mohácsi csata során életét vesztette, az 1526. évi székesfehérvári országgyűlés megválasztotta és magyar királlyá koronázta a Habsburg-házi I. Ferdinánd királlyal szemben.
János király I. Szulejmán oszmán szultán támogatásával haláláig megtartotta trónját, a kettős királyválasztás eredményét azonban minden próbálkozása ellenére sem tudta megváltoztatni. Halála után az ország százötven évre három részre szakadt, a Habsburg-család által kormányzott Magyar Királyságra, az Oszmán Birodalom részét képező török hódoltságra, és a Szapolyai által birtokolt keleti területekből a speyeri szerződéssel 1570-ben megalakuló Erdélyi Fejedelemségre.
A francia–magyar szövetség megkötését követően felmerült, hogy Szapolyai János király felesége I. Ferenc francia király rokona, Navarrai Izabella lesz. Ez a házasság azonban ismeretlen okok miatt nem köttetett meg, sokáig úgy tűnt, Szapolyai gyermektelenül fog elhunyni. Ezért a korábban dúló polgárháborús helyzetet lezáró 1538-as békeszerződés értelmében halála után I. Ferdinándra hagyta volna az általa birtokolt területeket. Végül 1539-ben feleségül vette I. Zsigmond lengyel király leányát, Jagelló Izabellát, akitől egyetlen fia és örököse, János Zsigmond származott. Végakarata szerint, semmibe véve a korábban megkötött váradi békét, fia követte a trónon.
Útja a trónig 150px|left Szapolya faluhoz több nemesi család köthető, így pl. a Dénesfiek, de ugyanez nem mondható el a Szapolyaiakról. János apja, Szapolyai István a Pozsega vármegyéből származó Szapolyai-család tagja, kisnemesi származású volt és 1492–1499 között Magyarország nádori tisztségét is ellátta. Anyja Hedvig tescheni hercegnő volt, II. Přemislav tescheni herceg és Anna mazoviai hercegnő leánya, egyben IV. Boleszláv mazoviai herceg unokája. Öccse György szepesi gróf, húga Borbála lengyel királyné volt.
Az 1505. évi rákosi országgyűlés óta János volt a köznemesi párt uralkodójelöltje, amelyet a rákosi végzés határozatai alapoztak meg. 1510-től erdélyi vajda volt és az ő feladata volt Dózsa György felkelésének leverése is, melyet 1514-ben a Temesvár melletti csatában meg is tett az előző évben az al-dunai Szendrő várának ostrománál kipróbált hadsereggel. A lázadás leverése többszörösen erősítette tekintélyét: egyfelől elejétől fogva ellene volt a Bakócz Tamás által 1514. április 16-án meghirdetett keresztes hadjáratnak, másfelől a mozgalom eltiprása a középnemesi és a bárói rétegben is növelte a befolyását. A felkelés vezetőit különös kegyetlenséggel végeztette ki, és részt vállalt a parasztháborút megtorló röghöz kötési intézkedésekben, de később maga is rossznak értékelte tettét. Az ezt követő években, a Jagelló-kor alatt az ország zavaros állapotait, a különböző pártharcokban vett részt, amelyet saját hasznára akart fordítani, hogy királlyá választásához egyengesse útját.
Az 1520-as években Magyarországon három önálló haderő létezett, amely már önmagában jelzi a feudális széttagoltságot. A király mellett hadsereggel rendelkezett Báthori István nádor és Szapolyai János erdélyi vajda is. A nádor és a vajda 1515-ben már a déli végeken portyázott. Céljuk azonban nem törökellenes háború (hadjárat) indítása volt, hanem az 1515-ös (harmadik) Jagelló-Habsburg dinasztikus szerződés aláásása. Jelentéktelen háborús sikereik esetén a Habsburg-párt tekintélye erősen megingott volna. „A Fugger-bankház magyarországi megbízottja ezt írta főnökének: ha a vajda győz Zsarnónál, úgy a magyarok visszakövetelték volna Annát és a vajdának adták volna, és semmi sem lett volna a szerződésből... ha sikerült volna neki győzelmet aratnia, ezzel a dicsőséggel eljutott volna az uralkodáshoz is, és megkapta volna a király lányát feleségül.” Az ostrom azonban sikertelen maradt, de az országra vonta Szulejmán figyelmét.
II. Ulászló halála után a gyermek II. Lajos mellé Bornemissza János és Brandenburgi György került gyámnak, így a Habsburg-orientáció nem szenvedett csorbát a kormányban. Ámde az ország vezetésének többi résztvevője (közép- és kisnemesség) inkább Szapolyai híve volt, ezért az 1514-1526 közötti időszak belpolitikailag instabil, a központi hatalom gyenge, az országgyűlés határozataiból és törvényeiből mindenki csak azt tartja be, amit jónak tart. 1521-től állandó török haderő állomásozott a Szerémségben. A Zsigmond által létrehozott déli végvárrendszer teljes megsemmisülése zajlott le néhány év alatt; Szabács, Nándorfehérvár és Zimony elvesztése. Az ország területi integritása már 1521-től sérült, a török megyényi területeket birtokolt.
1522-ben ő segítette trónra Havasalföldön Radu de la Afumațit, aki hűséget esküdött rajta keresztül a magyar királynak. 1526-ban I. Szulejmán közeledésének hírére elindult csapataival Mohács felé, de a csatatérre nem érkezett meg. Serege (amely egyes túlzó becslések szerint 40 ezer, valójában csak 5 ezer főt számlált) Szegednél vesztegelt. Egyesek szerint máig nem tisztázott szerepe a mohácsi csatában. Mások szerint megvolt benne a jóindulat, de a király ellentmondásos parancsai miatt "lekéste" a mohácsi csatát. Vannak olyanok akik szerint szándékosan késett a csatából, hideg számításból hagyta cserben uralkodóját veszni a mohácsi csatamezőn, ezzel is egyengetve a királyi címhez vezető útját. Valójában mivel seregét nem vezényelhette Mohácsra, egymaga indult el, hogy ő is részt vehessen a csata vezénylésében Tomori Pállal.
Szapolyainak nem volt jó a kapcsolata a budai udvarral, az 1525. évi országgyűlésen meg sem jelent (különben épp ekkor vesztett csatát a törökökkel a Temesi bánság határán), és a kortársak szerint Erdélyben amolyan "belső száműzöttként" élt. Sértődöttségéhez hozzájárult, hogy Werbőczy István nádor az Újlaki-örökség ügyében ellene döntött, a kincstár javára, a Habsburgok kikosarazták, Lajos király pedig az elzálogosított királyi birtokokat követelte vissza tőle.
A Habsburgok propaganda gyanánt 1528-tól kezdték azt elhinteni, hogy már 1526 előtt kapcsolatban állt a szultánnal, amit állítólag egy velencei követ mesélt neki egy török pasa útján. Híresztelések szerint nem is annyira a trónt akarta akkor, hanem Erdélyt önálló államként deklarálva oszmán támogatással el akart szakadni az országtól. Egyik állítást sem tudták hitelt érdemlően alátámasztani a történészek azóta sem. A szultánnal csak 1528-tól volt érintkezése.
Megválasztása jobbra|bélyegkép|270px|Szapolyai János aranypénze
A mohácsi csata értékeléséhez egyfajta mérleg segít hozzá: meghalt egy király, 28 báró, 7 főpap, a megyés ispánok többsége. Ezzel az államvezetés legfelső és középszintje gyakorlatilag kihalt, hiszen például a királyi tanácsot (vagyis a kormányt) a bárók és főpapok alkották. Ez pedig azonnali államvezetési és közigazgatási válságot okozott. Miután II. Lajos meghalt, Szapolyai az érintetlen haderejével Szeged mellett vesztegelt még akkor is, amikor a törökök kardcsapás nélkül bevették Budát, majd Pestet. A törökök október 13-ig ütközet nélkül elhagyták az országot. Szapolyai a tokaji gyűlésen országgyűlést hívott össze, majd november 1-jén bevonult Budára. A székesfehérvári országgyűlés 1526. november 10-én Jánost királlyá választotta, s november 11-én I. János néven meg is koronázták.
A magyar Szent Koronával történt koronázást a rangidős főpap, Podmaniczky István nyitrai püspök végezte el.
A magyar törvények szerint országgyűlést király hiányában csak a nádor hívhatott össze (aki ez időben Báthori István), ezért bár minden egyéb követelménynek megfelelt Szapolyai megkoronázása, maga az országgyűlés, amely megválasztotta volt jogcím nélküli. Szapolyai kormányzása a nádor nélküli királyi tanácsra épült, és az ország történetében példátlan, hogy egy uralkodónak ne legyen nádora. Valószínűleg azért nem nevezett ki nádort, mert az nyílt szakítást jelentett volna a törvényes nádorral, Báthori Istvánnal.
Szapolyaival szemben Habsburg Ferdinánd a Jagelló-Habsburg dinasztikus szerződés alapján tekintette magát a magyar trón örökösének. Valójában a legitimitás elvének megfelelően II. Lajos nagybátyja, I. Zsigmond lengyel király volt a Magyar Királyság törvényes örököse, és nem II. Lajos sógora, Ferdinánd. Másrészt Ferdinánd legitimációjának az 1505-ös rákosi végzés okiratában foglaltak és a Szent Korona hiánya volt az akadálya, amely Szapolyainál volt. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a rákosi végzést magyar király – sem Ulászló, sem Lajos – nem szentesítette, így jogi ereje sem volt, pusztán a nemesség egy részének a véleményét rögzítette írásban.
Alig egy hónappal később összeült Pozsonyban 13 magyarországi főnemes és főpap, akik Habsburg Ferdinándot választották meg magyar királynak. Ezt az országgyűlést Báthori István nádor hívta össze. A pozsonyi gyűlésen részt vevő főurakat név szerint lehet ismerni. Ezen az országgyűlésen Ferdinánd valódi jogcím alatt szerezte meg a magyar királyságot, hisz törvényes országgyűlés választotta meg (electio).
1526 decemberétől az országnak két királya volt: I. János néven Szapolyai, az 1505. évi rákosi végzés alapján a székesfehérvári országgyűlésen választott király és a Pozsonyban megválasztott I. Ferdinánd. A trónviszály miatt több mint tíz évig tartó belháború tört ki.
Egy ország, két király bélyegkép|jobbra|250px|Habsburg Ferdinánd Szapolyai János uralkodása egy külpolitikai kudarccal kezdődött: bár a II. Lajos halálával megüresedett cseh trónra bejelentette igényét, azonban a cseh, morva és sziléziai területek Ferdinánd osztrák főherceg kezére kerültek.Tringli István: Az újkor hajnala. Magyarország története 1440–1541. Budapest, 2003, Vince. 114. o.
Bácson a félkatonai tömbökbe letelepített, Szerbiából menekülő szerbek fellázadtak Habsburg Ferdinánd udvarának biztatására. A Cserni Jován vezette felkelést leverték. A Habsburgok nagyon értették a divide et impera (oszd meg és uralkodj) jelszavát. Közvetlenül a felkelés után elindult Ferdinánd serege Szapolyai ellen és ettől kezdve lényegében állandósult polgárháborús helyzet alakult ki a két király hívei között, akik nem ritkán birtokaik gyarapítása reményében pártot váltottak.
1527. május 6-án V. Károly német–spanyol serege elfoglalta Rómát. Ez a világpolitikai esemény élesen világítja meg Szapolyai külpolitikai elszigeteltségét. A pápai állam a Habsburg-ellenes cognaci liga tagja volt, és Szapolyai a már megvert ligához kívánt csatlakozni. Ez egyben egyfajta török orientációt is jelentett, hiszen a cognaci ligának Szulejmán kvázi-szövetségese volt. Még ebben a hónapban – nyilván a külpolitikai akció nyomán – V. Károly hadjáratot indított Szapolyai ellen. 1527. augusztus 15-én tényleges ostrom nélkül hagyta el Budát, egészen Tokajig hátrált, ahol néhány ezer landsknecht utolérte és legyőzte csapatait. Szapolyai Debrecenbe, majd Erdélybe menekült.
bélyegkép|balra|250px|Szapolyai János a De Bello Panonicóban (1762)
Az Erdélybe szorított Szapolyai újabb bázist próbált kiépíteni, hogy visszavágjon a főhercegnek. Új sereget állított fel, melyhez több ezer lengyel zsoldost toborzott és követséget menesztett I. Ferenchez. Pénzbeli segítséget kért Velencétől és a pápától, de nem járt sikerrel. 1528 októberében Fontainebleauben szövetségre lépett a francia uralkodóval, I. Ferenccel, pénzügyi és diplomáciai támogatáshoz jutva. Azonban I. Ferenctől nem kapott katonai támogatást (az tőle várta el a Habsburgok keleti lekötését), ráadásul a francia király az oszmánokkal való megegyezésre buzdította.