Az ötödik lateráni zsinat a katolikus egyház által XVIII. egyetemes zsinatként számon tartott zsinat volt, amelyet II. Gyula pápa hívott össze, és amely 1512. május 10. és 1517. március 16. között ülésezett Rómában, a lateráni bazilikában. A zsinat II. Gyula halála után X. Leó pápa alatt folytatódott és zárult le. Egyes összefoglalók a megnyitást 1512. május 3-ra teszik; az első ünnepélyes, számozott ülésre május 10-én került sor.
A zsinat közvetlen előzménye a pisai conciliabulum volt, amelyet II. Gyulával szemben álló bíborosok hívtak össze XII. Lajos francia király politikai támogatásával. A conciliabulum latin eredetű kifejezés, amelyet a katolikus források az érvénytelennek vagy szakadárnak tekintett, zsinatnak nevezett gyűlésekre használtak. A pisai gyűlés a késő középkori konciliarizmus radikálisabb hagyományára hivatkozva azt állította, hogy a pápával szembeni zsinati fellépés rendkívüli helyzetben jogos lehet. II. Gyula válasza az volt, hogy saját tekintélyével hívott össze egyetemes zsinatot Rómába, szembeállítva a pápailag összehívott lateráni zsinatot a kis létszámú, francia támogatású pisai gyűléssel.
A zsinat első szakasza, II. Gyula pontifikátusa alatt, főként a pisai conciliabulum elítélésével, a francia egyházpolitikai kérdéssel és a bourges-i pragmatica sanctio visszavonásával foglalkozott. X. Leó megválasztása után a hangsúly a keresztény uralkodók közötti béke előmozdítására, az egyházi reformra, valamint a hit védelmére és az eretneknek tartott tanítások visszaszorítására került.
A zsinat több jelentős határozatot hozott. Megerősítette az emberi lélek halhatatlanságáról és egyediségéről szóló katolikus tanítást, szabályozta a prédikációt és a könyvnyomtatást, jóváhagyta a közhasznú hitelintézményként működő montes pietatis intézményét, megerősítette a pápai primátust a konciliarista állásponttal szemben, és jóváhagyta a francia királlyal kötött bolognai konkordátumot. Reformintézkedései ugyanakkor csak részben valósultak meg, és néhány hónappal a zsinat lezárása után kezdődött el a reformáció nyilvános kibontakozása.
Elnevezése és zsinati státusza
Az „ötödik lateráni zsinat” elnevezés arra utal, hogy az egyetemes zsinatot a római Lateránban, a pápa székesegyházához kötődő egyházi központban tartották. A lateráni bazilika Róma püspökének, vagyis a pápának székesegyháza, ezért a helyszínnek nem csupán gyakorlati, hanem egyházjogi és szimbolikus jelentősége is volt.
A katolikus egyház a zsinatot XVIII. egyetemes zsinatként tartja számon. Egyetemes státuszát a történetírásban olykor azért vitatták, mert résztvevőinek többsége itáliai volt, és a nem itáliai püspökök jelenléte korlátozott maradt. A zsinati forráskiadások szerint az első ülésen 16 bíboros és 83 mitrás prelátus volt jelen; később, különösen a francia megegyezés után, a résztvevők száma nőtt. A katolikus zsinati hagyományban a zsinat pápai összehívása, pápai elnöklése, nyilvános ülései és kihirdetett dekrétumai alapján az egyetemes zsinatok sorába tartozik.
A zsinat különösen fontos a késő középkori konciliarista viták lezárásának szempontjából. A konstanzi és bázeli zsinatok után még élő zsinati felsőbbségi elméletekkel szemben az V. lateráni zsinat újra hangsúlyozta a pápai primátust, és elutasította azt a felfogást, amely szerint egy pápától függetlenül összeülő vagy vele szembeforduló gyűlés egyetemes zsinatként léphetne fel.
A zsinat pápai karakterét az is mutatja, hogy határozatai nem a pápával szemben álló zsinati testület döntéseiként, hanem pápai elnöklés alatt, a zsinati atyák jóváhagyásával kihirdetett bullákként és konstitúciókként jelentek meg. A dekrétumok elején rendszerint szerepelt a „szent zsinat jóváhagyásával” formula, végükön pedig a Lateránban tartott nyilvános ülésre való utalás.
Előzmények
thumb|Bulla monitorii et declarationis, II. Gyula egyik bullája a francia párti főpapok és a pisai gyűlés ügyében
A konciliarizmus utóhatása
A zsinat előzményei a késő középkori zsinati mozgalomhoz kapcsolódnak. A nagy nyugati egyházszakadás idején és azt követően megerősödött a konciliarizmus, amely az egyetemes zsinat szerepét hangsúlyozta az egyház válságainak rendezésében. Mérsékelt formájában ez a gondolat azt jelentette, hogy rendkívüli válsághelyzetben a zsinat az egyházi egység helyreállításának eszköze lehet. Radikálisabb formája azonban azt állította, hogy az egyetemes zsinat általános elvként is a pápa fölött állhat.
A konstanzi zsinat felszámolta a nyugati egyházszakadást, de a zsinati és pápai hatalom viszonyának kérdését nem zárta le véglegesen. A Bázel–ferrara–firenzei zsinat bázeli szakaszában a radikális konciliarizmus ismét megjelent, amikor a Bázelben maradó gyűlés szembefordult IV. Jenővel, és V. Félix néven ellenpápát választott. Bár ez a mozgalom végül politikailag és egyházilag elszigetelődött, a konciliarista gondolat a 15. század végén és a 16. század elején még hatott a francia gallikán egyházpolitikai hagyományban és egyes pápával szembeni reformtörekvésekben.
A bourges-i pragmatica sanctio
A francia egyházpolitika szempontjából az V. lateráni zsinat egyik legfontosabb előzménye a bourges-i pragmatica sanctio volt. Ezt VII. Károly francia király adta ki 1438-ban, a bázeli reformtörekvések és a gallikán egyházpolitikai elképzelések szellemében. A rendelkezés korlátozta a pápai jövedelmi és kinevezési befolyást Franciaországban, és jelentős szerepet adott a helyi egyházi testületeknek és a királyi hatalomnak.
A pragmatica sanctio nem pusztán jogtechnikai kérdés volt, hanem a francia egyház és a pápaság viszonyát érintő alapvető konfliktus. Római nézőpontból a rendelkezés a pápai joghatóság és az egyházi egység sérelmének számított; francia gallikán nézőpontból viszont az egyházi szabadságok és nemzeti egyházi jogok védelmének eszköze volt. Az V. lateráni zsinat egyik fő eredménye éppen az lett, hogy e rendelkezést a bolognai konkordátum váltotta fel.
II. Gyula és XII. Lajos konfliktusa
II. Gyula pápa pontifikátusa alatt az egyházi ügyek szorosan összefonódtak az itáliai politikával. A pápa arra törekedett, hogy megerősítse a Pápai Állam területi és politikai helyzetét, és csökkentse az idegen hatalmak, különösen Franciaország befolyását Itáliában. Ez a politika szembefordította XII. Lajos francia királlyal, aki Észak-Itáliában jelentős befolyást gyakorolt.
A konfliktus nem egyszerűen személyes ellentét volt, hanem a reneszánsz kori itáliai hatalmi rendszer része. A francia király, a császár, Velence, Aragónia, a pápai állam és más itáliai fejedelemségek szövetségei gyorsan változtak. A pápai politikát erősen befolyásolta az a törekvés, hogy a pápaság ne váljon egy világi nagyhatalom függvényévé. A francia oldal viszont a pápával elégedetlen bíborosok támogatásával megkísérelte újraéleszteni a pápával szembeni zsinati nyomásgyakorlást.
A pisai conciliabulum
A pisai conciliabulum 1511. november 1-jén nyílt meg. Bár a meghívás korábbi időpontra szólt, a gyűlés ténylegesen késve és csekély részvétellel kezdődött meg. A szervezők a konstanzi és bázeli zsinatokra hivatkozva próbálták igazolni fellépésüket, és azzal vádolták II. Gyulát, hogy nem hívott össze megfelelő időben egyetemes zsinatot, illetve politikai-háborús tevékenységével botrányt okozott.
A pisai gyűlés támogatottsága azonban szűk maradt. A francia politikai védelem nélkül kevés egyházi tekintéllyel rendelkezett, a résztvevők száma alacsony volt, és a gyűlésnek nem sikerült széles körű európai támogatást szereznie. Pisából Milánóba, majd Astiba és Lyonba sodródott, és fokozatosan elvesztette jelentőségét. A francia győzelem a ravennai csatában 1512. április 11-én átmenetileg erősítette ugyan a francia oldalt, de a pisai mozgalom hosszabb távon politikailag és egyházilag elszigetelődött.
I. Miksa német-római császár szerepe ebben a folyamatban különösen fontos volt. A császár eleinte nem állt egyértelműen II. Gyula oldalán, és a pisai mozgalom szervezői számoltak az ő támogatásával. Később azonban Miksa elhatárolódott a pisai gyűléstől, és a lateráni zsinat felé fordult. Ez a diplomáciai fordulat jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a pisai conciliabulum elszigetelődjön.
II. Gyula 1511. július 18-án a Sacrosanctae Romanae Ecclesiae kezdetű bullával hívta össze az egyetemes zsinatot a Lateránba. A zsinat eredetileg 1512. április 19-ére volt kitűzve, de a hadi és politikai helyzet, különösen az 1512. április 11-i ravennai csata utáni bizonytalanság miatt a megnyitás eltolódott. Egyes összefoglalók 1512. május 3-át adják meg a megnyitás dátumaként, míg a zsinati ülések hivatalos sora az 1512. május 10-i első ünnepélyes üléssel kezdődik.
A zsinat lefolyása
Megnyitás és szervezeti keretek
A zsinatot Rómában, a Lateránban tartották. A megnyitó ülésen felolvasták a zsinatot összehívó bullát és a korábbi halasztásokat rögzítő pápai iratokat. A zsinatnak tizenkét nyilvános ülése volt: négy 1512-ben, négy 1513-ban, majd egy-egy ülés 1514-ben, 1515-ben, 1516-ban és 1517-ben.
Az első ünnepélyes ülésen Egidio da Viterbo, az Ágoston-rendi remeték generálisa nagy hatású beszédet mondott az egyház bajairól és a reform szükségességéről. Beszéde azért vált emblematikussá, mert a reformot nem pusztán jogi intézkedésekben, hanem a klérus és az egyházi élet belső megújulásában látta. A beszéd gyakran idézett gondolata szerint „az embereknek kell a szent dolgok által megváltozniuk, nem a szent dolgoknak az emberek által” (homines per sacra immutari fas est, non sacra per homines).
A zsinat résztvevői közül többen tisztában voltak az egyházi visszaélésekkel, a kúriai pénzügyek, a javadalomhalmozás, a papság fegyelme és a lelkipásztori hiányosságok problémáival. A zsinat ugyanakkor erősen római és itáliai jellegű maradt: a nem itáliai püspökök és teológusok jelenléte korlátozott volt, ami a reformhatározatok európai recepcióját is gyengítette.
II. Gyula szakasza
II. Gyula alatt az első ülések főként a pisai conciliabulum elítélésével és a francia egyházpolitikai kérdéssel foglalkoztak. A második ülésen, 1512. május 17-én a zsinat semmisnek nyilvánította a pisai gyűlés összehívását, áthelyezéseit és határozatait. A harmadik ülésen, 1512. december 3-án megerősítették a pisai résztvevőkkel szembeni elítélő intézkedéseket, és elutasították a gyűléshez kapcsolódó cselekményeket.
A negyedik ülésen, 1512. december 10-én a zsinat a bourges-i pragmatica sanctio kérdésével foglalkozott, és előkészítette annak visszavonását. A zsinat ezzel egyszerre védte a pápai joghatóságot és igyekezett felszámolni azt a francia egyházpolitikai rendszert, amely a bázeli konciliarizmus és a gallikán törekvések örökségére támaszkodott.
A II. Gyula alatti szakasz egyik legfontosabb döntése a pápaválasztási szimónia tilalmához kapcsolódott. A zsinat 1513. február 16-án megújította és megerősítette II. Gyula korábbi, Cum tam divino kezdetű konstitúcióját, amely semmisnek nyilvánította a szimóniával, vagyis megvesztegetéssel vagy anyagi ígéretekkel elnyert pápaválasztást. Ez a rendelkezés a pápaválasztás tisztaságát kívánta védeni, és a korszak egyik ténylegesen hatékonyabb reformintézkedésének számított.
II. Gyula 1513. február 21-én halt meg. Halála után a zsinat nem szűnt meg, hanem utóda, X. Leó alatt folytatódott.
X. Leó szakasza
X. Leó pápát 1513 márciusában választották meg. Pontifikátusa alatt a zsinat céljai részben átrendeződtek. A zsinati források szerint három fő feladat került előtérbe: a keresztény uralkodók közötti béke, az egyházi reform, valamint a hit védelme és az eretneknek tartott tanítások visszaszorítása.
X. Leó alatt a zsinat több bizottságban tárgyalta a reformkérdéseket. A reformjavaslatok érintették a püspökök kiválasztását, a javadalomhalmozást, a szerzetesrendek és kiváltságos személyek kérdését, a prédikáció szabályozását, a vallásoktatást, a könyvnyomtatást, a püspöki joghatóságot és a kúriai pénzügyeket. A zsinat tudatában volt a problémáknak, de a végrehajtás gyakran gyenge maradt.