jobbra|bélyegkép|256px|Titusz ábrázolása a Peći Patriarchátus Szent Miklós-templomában, 14. század
Pál levele Tituszhoz – hagyományos rövidítéssel Titusz vagy Tit – az Újszövetség egyik könyve, a Pál apostol nevéhez kötött levelek csoportjában. A Timótheoszhoz írt első és második levéllel együtt a pasztorális levelek közé sorolják, mert nem egy egész gyülekezethez, hanem Pál egyik közeli munkatársához szól, és főként a közösségek vezetésével, az egyházi renddel, a helyes tanítással és a keresztény életgyakorlattal foglalkozik.Robert A. Wild S.J.: „A lelkipásztori levelek”, in Jeromos Bibliakommentár. Az Újszövetség könyveinek magyarázata, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest.
Sok mai bibliatudós a másik két pásztori levéllel (1 Timóteus és 2 Timóteus) együtt pszeudoepigráf (hamis forrásmegjelölésű) levélnek tekinti.
A levél címzettje Titusz, Pál pogány származású keresztény munkatársa, akit a levél szerint az apostol Krétán hagyott, hogy „rendezze, ami még hátravan”, és városonként elöljárókat állítson a keresztény közösségek élére (Tit 1,5). A mű rövid terjedelme ellenére sűrű egyháztani és teológiai anyagot tartalmaz: beszél az elöljárók erkölcsi alkalmasságáról, a tévtanítókkal szembeni fellépésről, a különféle életállapotokhoz illő keresztény magatartásról, a polgári rendhez való viszonyról, valamint Isten kegyelméről, amely Krisztusban jelent meg, és jó cselekedetekre neveli a hívőket.A Szent István Társulati Biblia jegyzetei, Tit 1–3.
A katolikus hagyomány a Tituszhoz írt levelet protokanonikus újszövetségi iratnak tekinti, és Pál apostol levelének tartja. A történeti-kritikai bibliatudomány jelentős része ezzel szemben a pasztorális leveleket Pál halála után keletkezett, a páli hagyományt összegző és aktualizáló műveknek tartja. A két megközelítés közötti vita elsősorban nem a levél kánoni értékéről, hanem irodalmi eredetéről, keletkezési koráról és a páli hagyomány továbbadásának módjáról szól.Farkasfalvy Dénes: Bevezetés az újszövetségi szentírás könyveihez, Szent István Társulat, Budapest, 1994, „A pasztorális levelek”.
Címe és helye az Újszövetségben
A cím a levél címzettjére utal: Tituszra, akit a nyitó sor „a közös hitben igaz fiúnak” nevez (Tit 1,4). A mű a páli levelek hagyományos kánoni rendjében a Timótheoszhoz írt két levél után áll, közvetlenül Filemon levele előtt. A kánoni sorrendben a páli levelek általában hosszúság szerint követik egymást: előbb az egyházakhoz, majd a személyekhez írt levelek állnak. Emiatt került a rövidebb Titusz-levél a két Timótheus-levél után.Farkasfalvy Dénes: Bevezetés az újszövetségi szentírás könyveihez, „A három levél egysége és belső tematikai felépítése”.
A pasztorális levelek belső logikája alapján több kutató úgy látja, hogy a Tituszhoz írt levél a csoport első darabjaként is olvasható: Titusz Krétán szervezi meg a közösségek vezetését, az 1Tim hasonló feladatokat tárgyal Efezusban, a 2Tim pedig Pál halálára tekintő lelki végrendeletként zárja le a hármas egységet.Robert A. Wild S.J.: „A lelkipásztori levelek”, bevezetés és a Titusz-levél kommentárja. Ez az irodalmi megfigyelés nem változtatja meg a kánoni sorrendet, de segít megérteni, hogy a három levél miért tárgyal hasonló témákat eltérő helyzetekben.
Címzettje: Titusz
Titusz Pál közvetlen munkatársai közé tartozott, bár az Apostolok cselekedetei név szerint nem említi. A Galata-levél szerint Pál magával vitte Jeruzsálembe, és pogány származása ellenére nem engedte, hogy a körülmetélés kötelező feltételévé tegyék teljes keresztény közösségbe fogadásának (Gal 2,1–5). Titusz ezért a páli misszió egyik fontos példája lett arra, hogy a pogányok Krisztusban a mózesi szertartási törvény teljes átvétele nélkül is részesednek az üdvösségben.A Szent István Társulati Biblia jegyzetei, Tit 1,4; vö. Gal 2,1–5.
Pál leveleiből Titusz mint megbízható közvetítő és szervező alakja rajzolódik ki. A második korinthusi levél szerint közreműködött a Pál és a korinthusi közösség közötti feszültség rendezésében, majd részt vett a jeruzsálemi szegények számára szervezett gyűjtés lebonyolításában is (2Kor 2,13; 7,6–16; 8,6.16–24; 12,18).Robert A. Wild S.J.: „A lelkipásztori levelek”, bevezető megjegyzések. A későbbi egyházi hagyomány Tituszt Kréta püspökeként tartotta számon, és úgy emlékezett rá, mint Pál tanítványára és a krétai egyházak megszervezőjére.Cornelius Aherne: „Epistles to Timothy and Titus”, in The Catholic Encyclopedia, Robert Appleton Company, New York, 1912.
A Tituszhoz írt levél szerint Titusz nem egyszerű magánszemély, hanem Pál apostoli megbízottja. Feladata nem saját tanítás hirdetése, hanem a kapott hit megőrzése, a közösségek megszilárdítása és olyan elöljárók kiválasztása, akik tanításukkal és életükkel is alkalmasak a gyülekezetek vezetésére. Ez a kép a pasztorális levelek egyik fő témájához kapcsolódik: az apostoli tanítás továbbadásához és a közösségi rend fenntartásához.
Szerzőség és keletkezés
A hagyományos páli szerzőség
A levél nyitánya Pált nevezi meg szerzőként: „Pál, Isten szolgája és Jézus Krisztus apostola” (Tit 1,1). A hagyományos keresztény felfogás szerint Pál az első római fogsága után, a 60-as évek közepén írta a levelet, valószínűleg Makedóniából vagy úton Nikopolisz felé. E rekonstrukció szerint Pál a római fogságából való szabadulása után újabb missziós utakat tett, Krétán Tituszt hagyta maga után a szervezeti munka befejezésére, majd levélben adott neki további utasításokat.A Szent István Társulati Biblia jegyzetei, Tit 1,5; Tit 3,12.
A hagyományos értelmezésben a levél természetes folytatása annak a munkakapcsolatnak, amelyet a páli levelek Tituszról egyébként is tanúsítanak. A szerzői név, a személyes megbízatások, Artemász, Tichikusz, Zénász és Apolló említése, valamint a Nikopoliszban tervezett telelés olyan keretet adnak a levélnek, amely a páli misszió utolsó szakaszába illeszthető.Szent Pál apostol levele Tituszhoz, régi magyar katolikus bevezetés és jegyzetek. A katolikus hagyományban a 20. század eleji Pápai Biblikus Bizottság is a pasztorális levelek páli eredete és Pál két római fogsága mellett foglalt állást; ez a döntés a korszak hivatalos katolikus biblikus álláspontját tükrözte.Denzinger, a Pápai Biblikus Bizottság válaszai a pasztorális levelekről, 1913–1914.
A történeti-kritikai megközelítés A 19. század óta sok tudós megkérdőjelezte a levél hitelességét, és azt mondták, hogy az 1. Timóteus, valamint a 2. Timóteus és a Tituszhoz írt levél nem Pál levelei, hanem egy azonosítatlan keresztényé, aki valamikor az 1. század végén vagy a 2. század elején élt. A legtöbb mai bibliatudós megerősíti ezt a nézetet.
A modern történetkritikai kutatásban széles körben elterjedt az a nézet, hogy a pasztorális leveleket Pál halála után egy olyan szerző vagy szerzői kör fogalmazta meg, amely a páli hagyományt kívánta megőrizni és új egyházi helyzetre alkalmazni. E felfogás érvei közé tartozik a pasztorális levelek sajátos szókincse és stílusa, a közösségi tisztségek rendezettebb képe, a „józan” vagy „egészséges” tanítás hangsúlyozása, valamint az a történeti háttér, amelyben már nem az első missziós nemzedék gyorsan terjeszkedő mozgalma, hanem a tartósan működő egyházi közösségek intézményes rendje áll előtérben.Farkasfalvy Dénes: Bevezetés az újszövetségi szentírás könyveihez, „A pasztorális levelek eredete”.
E nézetben a pszeudoepigráfia fogalmát irodalomtörténeti értelemben használják. Nem pusztán mai értelemben vett megtévesztő hamisítást jelent, hanem olyan ókori irodalmi eljárást is, amelyben egy mester tekintélye alatt a tanítványi kör a mester tanítását új körülmények között fejti ki. Farkasfalvy Dénes megfogalmazása szerint a pasztorális levelek nem egyszerűen félrevezető „ál-levelek”, hanem a páli hagyomány fontos adatait őrzik olyan levélformában, amelynek célja a páli örökség védelme és rendezése.Farkasfalvy Dénes: Bevezetés az újszövetségi szentírás könyveihez, 201–203.
A két fő álláspont eltérően ítéli meg a levél történeti helyzetét, de mindkettő számol azzal, hogy a mű az apostoli tanítás folytonosságát és a közösségek felelős vezetését állítja középpontba. A hagyományos megközelítés ezt Pál közvetlen utasításaként értelmezi, a kritikai megközelítés pedig a páli hagyomány korai, tekintélyes egyházi továbbadásaként.
Történelmi háttér: Kréta és a krétai közösségek
A levél Krétát nevezi meg Titusz szolgálatának helyeként. Az Apostolok cselekedetei Pál római útja során említi Krétát, de nem beszél részletes krétai misszióról (ApCsel 27,7–13). A Titusz-levél ezért olyan helyzetet feltételez, amelyet az ApCsel nem ismertet: Pál vagy a páli misszió valamiképpen kapcsolatba került a krétai közösségekkel, Titusznak pedig az ottani gyülekezetek további megszervezése lett a feladata.Robert A. Wild S.J.: „A lelkipásztori levelek”, Tit 1,5 kommentárja.
Kréta a római korban nagy és jelentős földközi-tengeri sziget volt, több várossal, változatos lakossággal és élénk tengeri kapcsolatokkal. A levél nem a sziget általános történetét kívánja megírni, hanem azt a pasztorális problémát ábrázolja, hogy a fiatal közösségekben szükség van megbízható tanítókra, rendezett vezetésre és erkölcsileg hiteles keresztény életre. A szerző különösen a „körülmetéltek” közül származó tévtanítókat említi, akik zsidó eredetű történetekkel, vitákkal és emberi parancsokkal zavarják meg a közösséget (Tit 1,10–14).A Szent István Társulati Biblia jegyzetei, Tit 1,12–15.
A helyi viszonyok leírásában szerepel a krétaiakról szóló kemény idézet is: „A krétaiak mindig hazugok, gonosz vadak, lusta hasak” (Tit 1,12). A levél ezt „egy közülük való prófétának” tulajdonítja; az ókori hagyomány szerint az idézet Epimenidész krétai költőtől és vallási tekintélytől származik. A mondás az ókorban közismert retorikai toposzként élt, és nem a krétai nép modern etnikai leírásaként értelmezendő. A levélben a figyelmeztetés funkciója az, hogy Titusz a közösségeket romboló tanítókkal és magatartásformákkal szemben határozottan lépjen fel.A Szent István Társulati Biblia jegyzetei, Tit 1,12; vö. Robert A. Wild S.J.: „A lelkipásztori levelek”, Tit 1,12 kommentárja.
Műfaja és irodalmi sajátosságai
A Tituszhoz írt levél rövid, de formailag gondosan szerkesztett irat. Nyitó köszöntése aránytalanul hosszú a levél egész terjedelméhez képest, és ünnepélyesen foglalja össze a mű fő témáit: Isten igazságát, az örök élet reményét, az apostoli igehirdetést és Krisztus üdvözítő szerepét.Robert A. Wild S.J.: „A lelkipásztori levelek”, Tit 1,1–4 kommentárja. A köszöntés nem csupán magánlevélkezdet, hanem a címzett feladatának teológiai alapozása.
A levél műfaja egyszerre személyes megbízólevél és közösségi használatra szánt tanító irat. Titusznak szól, de tartalma a krétai gyülekezeteket is érinti. A szerző ezért olyan témákat tárgyal, amelyek nem kizárólag Titusz magánügyei: elöljárók kiválasztása, a tévtanítás cáfolata, a különböző társadalmi csoportok magatartása, a polgári hatóságokhoz való viszony és a közösséget megosztó viták kerülése.
A pasztorális levelek nyelvében gyakran szerepel az „egészséges tanítás” vagy „józan tanítás” gondolata. Ez nem pusztán elméleti ortodoxiát jelent, hanem olyan tanítást, amely istenfélelemre, mértékletességre, igazságosságra és jó cselekedetekre nevel. A levélben a hit, a tanítás és az erkölcsi élet szorosan összetartozik: a tévtanítás nemcsak téves állítás, hanem közösségromboló életforma is; az igaz tanítás pedig a közösség látható rendjében és tagjainak mindennapi életében válik hitelessé.
Szerkezete
A Tituszhoz írt levél három fejezetből áll. Tartalmi felépítése a következőképpen foglalható össze:Robert A. Wild S.J.: „A lelkipásztori levelek”, „A Levél Titusznak kommentárja”, szerkezeti vázlat.