Tajvan a Japán Birodalom része volt 1895 és 1945 között. A japánok már az 1500-as évek óta próbálták megszerezni maguknak a területet, ám törekvéseik évszázadokon keresztül nem jártak sikerrel. A sziget végül az első kínai–japán háborút lezáró 1895-ös simonoszeki béke eredményeképp került Japánhoz a legyőzött Csing-dinasztiától. A szigeten élők a békére válaszul kikiáltották függetlenségüket, és létrehozták a Tajvani Köztársaságot, amit a japán inváziós erők pár hónap leforgása alatt megsemmisítettek, és birtokba vették Tajvant. A sziget különösen a környező hajózási útvonalak ellenőrzése miatt volt fontos a japánok számára, akik azonban a sziget modernizációját sem hanyagolták el. Fejleszteni kezdték a gazdaságot és az ipart, és hozzáláttak a kulturális viszonyok átformálásához. A sziget két évtizeden belül Japán szerves részévé vált, és még a törvényhozás felsőházában is rendelkezett képviselőkkel. Néhány lázadástól eltekintve a szigeten nem adódtak komolyabb konfliktusok a megszállókkal, és a második világháborúban sok tajvani is harcolt a Japán Császári Hadseregben. A háborút Japán vesztesként fejezte be, és kénytelen volt a szigetet átadni a Kínai Köztársaságnak.

Történelem Háttér

Kínai-japán háború

Bár az első kínai–japán háború eredetileg a szénben és vasércben gazdag Korea birtoklása miatt tört ki, a gyors háborús sikerek hatására most már kínai területek megszerzésével is kiegészült a japánok célkitűzése. Ez reálisan két területet jelentett: a Liaotung-félszigetet és Tajvant. Habár a győzelmek hatására a japán közvélemény egy része követelte Peking és sok más kínai terület megszállását, Itó Hirobumi miniszterelnök tudta, hogy ez a nyugati hatalmak intervenciójával járna, így csupán a fenti két terület megszerzését tartotta járható útnak. A félsziget megszerzését főleg a Japán Császári Hadsereg sürgette, amely elengedhetetlennek tartotta azt Korea ellenőrzéséhez, míg a Japán Császári Haditengerészet Tajvan megszállása mellett kardoskodott, hiszen a szigetről ellenőrizni tudták a környéken futó hajózási útvonalakat, konfliktus esetén el is zárva azokat. Itó miniszterelnök ezután összehívta 1894. december 4-én a császári konferenciát a háborús célok újrafogalmazására. Ebben a déli irányú terjeszkedés mellett foglalt állást, amely magában foglalta Santung és a Penghu-szigetek megszállását, valamint egy invázió előkészítését Tajvan szigete ellen.

Tajvanon eközben a kínai csapatok már a hadüzenet után hozzáláttak a part menti védelem megerősítéséhez, és az érkező csapatok mellé hakka milíciákat szerveztek. Sao Ju-lien kormányzó hajókat kért a védelem megerősítésére, ám a küldött segítség olyan kismértékű volt, hogy a Penghu-szigetek kiürítésekor dzsunkákat kellett alkalmazni. A japán támadás megindulása előtt azonban megindultak a tárgyalások Peking és Tokió között, ám Itó miniszterelnök igyekezett minél inkább elodázni a megbeszéléseket, így végül a Csing udvar nagy hatalmú tagját, Li Hung-csant küldték Japánba. Először megtagadták számára a tárgyalások ideje alatti fegyverszünetet, ám miután egy fanatikus merénylő megsebesítette, és a nyugati szimpátia egyre inkább Kína felé tolódott, kénytelen voltak engedményeket tenni. Hosszas megbeszélések után 1895. április 17-én írták alá a simonoszeki békét, amely többek között Tajvant is a Japán Birodalomnak adta át. Bár a nagyhatalmak közbeléptek, és elvették Japántól a Liatoung-félszigetet, Tajvan megszállását csupán Franciaország ellenezte, amely azonban egyedül nem kívánt közbeavatkozni.

Tajvani Köztársaság

bélyegkép|jobb|200px|Japán katonák bevonulnak Tajpej városába

A békeszerződés elfogadásának híre hamar felháborodást váltott ki a szigeten, ahol egymást érték a gyűlések és felvonulások. Az írástudók Csiu Feng-csia vezetésével petíciót nyújtották át a pekingi udvarnak Tang Csing-sung kormányzón keresztül, amiben leírták, hogy továbbra is Kína része szeretnének maradni, és nem kívánnak behódolni az ellenségnek harc nélkül. A béke a szárazföldi Kínában élő értelmiségiek között is komoly felzúdulást váltott ki, ennek ellenére a kormány kijelentette, hogy a szigetet két hónap alatt átadják Japánnak. Az elégedetlenkedők lecsillapítására közölték, hogy a béke 5. cikkelye szerint a területen élőknek joguk van eladni tulajdonukat, majd a szárazföldre költözni a békét követő két éven belül. A maradást választók úgy érezték, a Csing-dinasztia elárulta őket, és ezzel megszűnt a lakosok lojalitási kötelezettsége irányukba. Sokan a nemzetközi jogra hivatkozva népszavazás kiírását javasolták, míg az értelmiségiek a sziget függetlenségének kikiáltásába, és a nyugati hatalmak beavatkozásában reménykedtek. Küldöttségek indultak Pekingbe, védelmet remélve, ám ott közölték velük, hogy a kínai kormánynak nincs lehetősége megvédeni őket.

Ezután a szigeten egyre erősödni kezdtek a függetlenséget kívánó hangok, és ennek lecsillapítás érdekében a Csing udvar május 18-án sietve átadta a szigetet a japán hatóságoknak. Tang kormányzót azonban eddigre már meggyőzték a sziget önállósításának fontosságáról, és ezért a parancsot megtagadva a szigeten maradt, és május 23-án közzétette a sziget függetlenségi nyilatkozatát, majd 25-én kikiáltották a köztársaságot, és Tangot tették meg elnökének. A japánok tartottak a külföldi intervenciótól, és gyors akciót indítottak a sziget megszerzésére. Kabajama Szukenori admirális 1895. május 10-én kinevezték Tajvan kormányzójává, és május 29-én a japán csapatok megkezdték a partraszállást Keelungtól délre. Az fős japán kontingenst a kínai erők háromszorosan múlták felül, ám azok jobb felszereltsége és képzettsége hamar megmutatkozott. A város eleste után egy nappal, július 4-én Tang elmenekült a szigetről. A japánok június 7-én harc nélkül vették be Tajpejt és az ellenállás központja Tainanba tevődött át. A várost október 21-én vették be, és ezzel a Tajvani Köztársaságot végleg felszámolták.

Folytatódó ellenállás

Tainan elfoglalása után nem sokkal, Kabajama admirális bejelentette a sziget pacifikálását, ám a szigeten lévő kínai erők folyamatos gerillaakcióikkal megpróbálták ezt minél jobban ellehetetleníteni. Rendőrőrsöket és kisebb katonai egységeket támadtak meg, hogy fegyvert szerezzenek. 1895 augusztusában az északi partizánvezérek visszaállították területükön a köztársaságot, majd 1897 májusában ismét kísérlet történt a legyőzött állam visszaállítására. Az elkövetkező hét évben 54 japán létesítményt ért támadás és 94 egyéb incidens történt. A lázadók azonban nem rendelkeztek egységes ideológiával, vezetőik nagyon változatos társadalmi környezetből kerültek ki, és csak a japánok elleni gyűlölet tartotta őket együtt. A japánok pedig minden akciót véreset toroltak meg, és az ellenállás éveiben főt öltek meg. Még a japán polgári adminisztráció és a sajtó is tiltakozott ezek ellen, ám Tokióban süket fülekre találtak. A tényleges fegyveres ellenállást hamar legyőzték, és a tajvaniak többsége inkább passzív módon próbált tiltakozni a japán uralom ellen. Voltak természetesen olyanok is, akik a japánokkal kollaborálva tettek szert nagy haszonra.

A gyarmati adminisztráció kiépítése

Katonai kormányzat bélyegkép|jobb|200px|Nogi Mareszuke, Tajvan harmadik főkormányzója

Japán nem rendelkezett részletes tervekkel a sziget irányítását illetően, hiszen az csak a háborús sikerek eredményeképp került hozzájuk, előzetes tervezés nélkül. Még a sziget annexióját illetően is többféle elképzelés létezett. Az egyik az itteni mezőgazdasági és nyersanyagtermelést, valamint a tajvani piacot a dinamikusan fejlődő japán gazdaság kiegészítőjeként látta, míg a másik főleg katonai szempontból szemlélte azt. Ez utóbbi szerint a sziget délről védte a japán anyaszigeteket, ezen kívül ugródeszkát is jelentette a jövőbeli déli irányú terjeszkedéshez.1901-ben egy francia újságíró már terveket is közölt, amelyet Kodama Gentaró tajvani kormányzó dolgozott ki, és amelyben felvázolták Francia Indokína Tajvanról induló megszállásának tervét. () Japán azonban még nem állt készen a gyarmatosításra, nem rendelkezett koncepcióval ennek mikéntjét illetően. Így a szigeten három évig katonai igazgatás állt fent, és ezalatt három katonai kormányzója is volt a szigetnek. 1896 márciusában a japán parlament megszavazta a 63. törvényt, amelynek értelmében a tajvani főkormányzó csak a szigeten érvényesülő törvényeket alkothatott, és léptethetett érvénybe, így gyakorlatilag teljhatalmat kapott.

1896 júniusában Kacura Taró altábornagy felváltotta Kabajamát a főkormányzói poszton, amit négy hónapig töltött be, ám a szigeten nem tartózkodott tíz napnál tovább. Legfontosabb intézkedése a június japánellenes felkelés véres letörése volt, amely mintegy halálos áldozattal járt.Egyes becslések szerint ez a -t is meghaladta. () Őt Nogi Mareszuke altábornagy követe, aki már komolyabban odafigyelt a sziget igazgatására. Mivel ekkor 400 lakosra jutott egy rendőr, a hatékonyság növelése érdekében háromszakaszos éberségi rendszert vezetett be. A forrongó hegyi területeken a hadsereg és a katonai rendőrség működött, a stabilizáltabb körzetekben a katonai rendőrség és a rendőrség közösen látta el feladatokat, a pacifikált zónákat pedig kizárólag a rendőri erők felügyelték. A törvényesség látszatának megőrzésére ötfős bírói bizottságot alakítottak, amely 1895 és 1897 között 430 ügyben járt el 819 vádlott ellen, és 160 halálos ítéletet hozott. A hegyi zónákban ezalatt a hadsereg tüzérséggel lőtte a falvakat, és sok embert lemészárolt.

A pacifikálást nehezítette az is, hogy a japán kormány mandarin nyelven beszélő tolmácsokat küldött a szigetre, abban a hitben, hogy az itteni kínaiak is azt beszélik, így a hakka és hokkien nyelven beszélőkkel való érintkezéshez segédtolmácsokat kellett igénybe venni, ami sok félreértéshez vezetett. Ezen kívül a sziget megszállása anyagilag is megterhelte a japán kormányt,A megszállás első három évében 16 millió japán jent tett ki a sziget japán vezetése számára nyújtott tőke, méghozzá a katonai kiadások nélkül. () hiszen a csatározásoknak köszönhetően a mezőgazdaság teljesítőképessége nagyon lecsökkent, és a legfontosabb cukor- és kámforkitermelést külföldi vállalatok tartották kezükben. Ezekben az időkben a japán kormánykörök komolyan fontolóra vették a sziget eladását Franciaországnak, amely 100 millió jent ajánlott fel a szigetért.

A polgári kormányzás bevezetése bélyegkép|jobb|170px|Kodama Gentaró, Tajvan negyedik főkormányzója bélyegkép|jobb|170px|Gotó Sinpei, a tajvani polgári közigazgatás tényleges kiépítője cserkészegyenruhában