bélyegkép|jobbra|250 px|Egy hagyományosan Ibn Battútához kötött festmény. A kép valójában az utazó születése előtt készült

Abu Abdullah Muhammad Ibn Battúta (arabul: أبو عبد الله محمد ابن بطوطة), vagy röviden Ibn Battúta (Tanger, 1304. február 25. – Fez, 1369 vagy 13781911 Encyclopædia Britannica/Ibn Batuta) marokkói berber származású muszlim tudós és felfedező, aki sokat utazott Afroeurázsia főként muszlimok lakta területein. Nagyobb utat járt be, mint bármely más felfedező az újkor előtti történelemben: összesen mintegy 117 000 kilométert, jóval többet, mint Cseng Ho (körülbelül 50 000 km) és Marco Polo (24 000 km). Miután felvázolta Ibn Battuta utazásának kiterjedt útvonalát, Nehru megjegyzi: "Ez az utazás olyan rekord, amely a mai, jelentősen kényelmesebb körülmények mellett is elég ritka... Ibn Battutát mindenesetre minden idők nagy utazói között kell számon tartanunk." Ezzel a megtett távolsággal minden idők egyik legnagyobb utazójaként tartják számon. Élete alkonyán tollba mondta az utazásai során szerzett tapasztalatait, ami Remek mű érdekes városok és csodálatos utazások iránt érdeklődőknek címmel látott napvilágot, és általánosan ismert rövid megnevezése Rihla (الرحلة, Utazások).

Ibn Battúta középkori utazóként és krónikásként az összes arab földrajztudós és történész közül is kiemelkedik az iszlám és az egyetemes kultúrában. Sokoldalú tehetséggel rendelkezett mint tudós, teológus, kalandor és felfedező; a korabeli események szemtanúja. Rihla című úti beszámolóját a 14. század politikai, társadalmi, gazdasági és vallási életéről szóló enciklopédikus műként tartják számon, őt magát Nyugaton az iszlám világ Marco Polójának is nevezik.

Vándorútja 21 éves korában, 1325-ben kezdődött, amikor először tette meg a Mekkába vezető zarándokutat. Ez az első útja nagyjából 4800 km hosszú volt. A következő 29 év alatt bejárta szinte az egész muszlim világot: Észak-Afrikát, Nyugat-Afrikát, a Közel-Keletet, Belső-Ázsiát és Délkelet-Ázsiát, de eljutott Dél- és Kelet-Európába, Kínába és az indiai szubkontinensre is.

Noha a korabeli állapotok, társadalmi és történelmi vonatkozások, a helyi szokások megismerését tartotta legfőbb célkitűzésének, ennek ellenére bőséges leírását adta a földrajzi és az uralkodó időjárási viszonyoknak is. Útja állomásain mindig megragadta az alkalmat, hogy találkozzék korának jeles tudósaival, felkeresse a muszlim világ legendás szentjei és az iszlám történelem emlékhelyeit.

Származása, vallása Ibn Battúta életéről csak az utazásairól szóló beszámolójában szereplő önéletrajzi adatokból tudunk, amelyek szerint berber származású volt, 1304. február 24-én, a Marinid-dinasztia uralkodása idején született iszlám jogtudósok családjában a marokkói Tangerben (Tandsa), amit a muszlim hagyományban Kadisnak neveznek. Családja a Lavata néven ismert berber törzshöz tartozott.

Vallása Ibn Battuta szunnita muszlim volt, és a Magrebben akkoriban uralkodó málikita mazdhab (iszlám jogtudományi iskola) rítusa szerinti tanult, ami a Marinid-korszakbeli Marokkóban (13–15. század) mind a köznép, mind az ulema körében természetes volt. Rihla című művéből kitűnik a szúfizmus iránti vonzódása is. Útjai során a málikita muszlimok többször kérték, hogy szegődjön hozzájuk vallásbírónak (kádi), mivel olyan területről származott, ahol ezt a rítust gyakorolták.

Ibn Battuta időnként nagyvonalúan nyilatkozik a sáfiita, a hanafita vagy a hanbalita (a szunnita vallásjog másik három iskolája) rítusát követő muszlimokról, de visszaemlékezéseiben kiemelten kezeli a korábban élt kairói málikita jogtudósokat, valamint azokat a málikitákat, akikkel az utazásai során találkozott vagy akikről hallott. Ugyanakkor mélységes ellenszenvet tanúsít a síita muszlimok szerinte visszataszító vallásgyakorlatával szemben. Többször is megvetően rafidiként említi őket, ami szó szerint annyit tesz: renegát vagy fanatikus. Egy alkalommal nem volt hajlandó belépni egy városba, mert annak lakossága síita volt, akiket despotikus és bűnözői hajlamú, szélsőséges eretnekeknek minősít. A „förtelmek” – amelyekkel általában találkozott – olyan jellegűek például, hogy egy adott síita nem mosakszik meg rituálisan a megfelelő (azaz szunnita) sorrendben, túlságosan sok az Aliról szóló ima, és a nyúlevésnek is hódolnak.

Utazásai Útvonala 1325–1332 között

Első zarándoklat 1325 júniusában, 21 éves korában Ibn Battúta elindult szülővárosából a mekkai zarándoklatra (haddzsra), amely rendes körülmények között tizenhat hónapig tartott volna. Bár kalandvágyónak ismerték, senki nem gondolta volna, hogy huszonnégy évig nem tér vissza Marokkóba.

Mekkába szárazföldön, az észak-afrikai partvidéket követve utazott, az Abd al-Wadid és Hafszid szultánságokon keresztül. Az útja Tlemcenen, Béjaïan, majd Tuniszon át vezetett, ahol két hónapig tartózkodott. Biztonsága érdekében Ibn Battúta általában valamelyik karavánhoz csatlakozott, így csökkentette annak kockázatát, hogy útja során kifosszák. Szfaksz városában megnősült, de feleségét – egy, annak apjával történt nézeteltérés miatt – hamarosan elhagyta, és másik feleséget vett magához.

bélyegkép|upright|Oszmán 17. századi csempe, amely a Kábát ábrázolja, Mekkában

1326 kora tavaszán, több mint 4000 kilométeres utazás után Ibn Battúta megérkezett Alexandriába, ami akkoriban a Bahri mamlúk szultanátus része volt. Ott találkozott két aszkétával. Az egyikük Burhanuddin sejk volt, aki állítólag megjósolta Ibn Battúta világutazó jövőjét, és azt mondta neki: „Úgy látom, hogy szeretsz külföldre utazni. Meg kell látogatnod a testvéremet, Fariduddint Indiában, Rukonuddint Szindh-ben és Burhanuddint Kínában. Add át nekik üdvözletemet”. Egy másik jámbor ember, Murszidi sejk úgy értelmezte Ibn Battúta egyik álmának jelentését, hogy őt Isten is világutazónak szánta.

Több hetet töltött az Alexandria környéki nevezetességek megtekintésével, majd a szárazföld belseje, a Mamlúk Birodalom fővárosa, Kairó felé vette az irányt. Miután körülbelül egy hónapot töltött Kairóban, a viszonylag biztonságos mamlúk területen belül számos kitérőt tett. A Mekkába vezető három szokásos útvonal közül Ibn Battúta a legkevésbé jártat választotta, ami a Nílus völgyén keresztül vezetett, majd keletre fordult a Vörös-tenger nyugati partján fekvő kikötő, Aidhabba felé. A városhoz közeledve azonban egy helyi lázadás miatt vissza kellett fordulnia, és visszatért Kairóba.

Ezen, az első kitérője során találkozott egy szúfi sejkkel, aki tudatta vele, hogy Mekkába csak Szírián keresztül juthat el, így másodízben a szintén mamlúkok uralta Damaszkusz felé vette az irányt. A kerülőútnak előnye volt a biztonság is: az út mentén fekvő szent helyek – köztük Hebron, Jeruzsálem és Betlehem – miatt a mamlúk hatóságok nagy erőfeszítéseket tettek, hogy az útvonalat biztosítsák a zarándokok számára, különben sok utazót kiraboltak, meggyilkoltak volna. Ibn Battúta 1326. július 16-a körül hagyta el Kairót, és három héttel később, 1326. augusztus 9-én érkezett Damaszkuszba.

Leírta, hogy milyen kacifántos útvonalon utazott Palesztinán keresztül, amelynek során több mint húsz várost látogatott meg. Egy ilyen út lehetetlen lett volna az adott idő (3 hét) alatt, és mind Gibb (1958), mind Hrbek (1962) megállapította, hogy Ibn Battúta visszaemlékezéseiben összekeveredett ekkori és a térségben tett későbbi útjai. Egy történész kimutatta, hogy Ibn Battúta leírásai a legtöbb palesztinai helyszínről nem eredetiek, hanem azokat (a forrás említése nélkül) az utazó Mohammed al-Abdari korábbi útleírásából másolták, ezért nem lehet meghatározni Ibn Battúta e régióban tett utazásainak pontos kronológiáját.

A Damaszkuszban töltött ramadán, a muszlim böjti hónap után csatlakozott egy karavánhoz, amely az 1300 km-re fekvő Medina felé tartott, ahol Mohamed próféta mecsetje (Al-Maszdzsid an-Nabaví) található. A városból négy nap után elindult Mekka felé. Útközben még néhány szent helyet is meglátogatott. Mekkába érkezésével teljesítette első zarándoklatát, és felvette az El-Hadzsí megtisztelő címet, majd ahelyett, hogy hazaindult volna, úgy döntött, hogy következő úticéljának az Ilhanátust, a Mongol Birodalom iráni területeit jelöli ki.

Irak és Irán upright=0.75|bélyegkép|Ibn Battúta 1327-ben rövid látogatást tett Tebriz városában

Ibn Battúta 1326. november 17-én, egy Mekkában töltött hónap után csatlakozott egy nagy karavánhoz, amely az Arab-félszigeten keresztül Irakba tartott. A csoport észak felé indult Medinába, majd éjszaka utazva északkelet felé fordult, majd egy körülbelül két hétig tartó úton a Nedzsd-fennsíkon keresztül Nedzsefbe érkezett. Itt meglátogatta Ali kalifa mauzóleumát, a negyedik kalifa nyughelyét.

Ezután Ibn Battúta ahelyett, hogy a karavánnal továbbhaladt volna Bagdadba, egy hat hónapos kitérőre indult, amely Iránba vezetett. Nedzsefből Vászitba utazott, majd a Tigris folyót követve délre, Baszrába jutott. Következő úticélja az iráni Iszfahán város volt a Zagrosz-hegységen túl. Ezután dél felé vette az irányt Siráz felé, amely akkor egy nagy, virágzó város volt, és amely megmenekült a mongol betolakodók által számos északabbra fekvő települést is érintő pusztítástól. Végül visszatért a hegyeken át Bagdadba, ahová 1327 júniusában érkezett meg. A város egyes részei még mindig romokban hevertek Hülegü 1258-ban betörő serege által okozott károk miatt.

Bagdadba érve találkozott Abu Szajid kánnal, az Ilhanátus utolsó mongol uralkodójával, aki épp elhagyta a várost és nagy kíséretével észak felé tartott. Ibn Battúta egy időre csatlakozott a királyi karavánhoz, majd a selyemúton északra, Tebrizbe fordult. Ez a térség első nagyobb városa volt, amely a mongol betöréskor megnyitotta kapuit a mongol hódítók előtt, és ekkor már fontos kereskedelmi központ volt, mivel a mongolok a legtöbb közeli riválisát lerombolták.

Ibn Battúta valószínűleg júliusban ismét Bagdadba indult, de először észak felé tett kirándulást a Tigris folyó mentén. Ellátogatott Moszulba, ahol az Ilhanátus kormányzójának vendége volt, majd a mai Törökországban fekvő Cizre és Mardin városokba. Egy Szindzsár melletti hegyen lévő remetelaknál találkozott egy kurd misztikussal, aki néhány ezüstpénzt adott neki. Moszulba visszatérve csatlakozott egy zarándokokból álló karavánhoz, amely dél felé, Bagdadba tartott, ahol egyesültek a fő karavánnal, amely az Arab-sivatagon keresztül Mekkába utazott. Hasmenéses betegségtől sújtva gyengén és kimerülten érkezett a városba a második haddzsjára. Néhány kutató felhívja a figyelmet, hogy Ibn Battúta a Tigris menti városokról szóló leírásainak nagy részét Ibn Dzsubajr 1184-es Rihla című művéből másolta.

Arábia bélyegkép|Szanaa, Jemen

Ibn Battúta egy ideig Mekkában maradt (a Rihla szerint körülbelül három évig, 1327 szeptemberétől 1330 őszéig). A kronológiával kapcsolatos problémák miatt azonban a kommentátorok azt sugallják, hogy az 1328-as haddzs után távozhatott.

A haddzs után 1328-ban vagy 1330-ban a Vörös-tenger partján fekvő Dzsidda kikötőjébe utazott. Onnan csónakkal követte a partot (ezek az úgynevezett dzsallbahok, egymáshoz illesztett fadeszkákból készült kis vízi járművek voltak), lassan haladt az uralkodó délkeleti széllel szemben. Egyszer Jemenben meglátogatta Zabíd városát, majd később a felvidéki Taizz várost, ahol találkozott a Raszulid dinasztia királyával (Malik) Mudzsahid Nur al-Din Alival. Ibn Battúta említést tesz arról is, hogy meglátogatta Szanaát, de hogy valóban így tett-e, az kétséges. Minden valószínűség szerint Taizzból közvetlenül a fontos kereskedelmi kikötőbe, Ádenbe ment, ahová 1329 vagy 1331 eleje körül érkezett.

bélyegkép|Zeila kikötője és vízpartja

Szomália Ádenből Ibn Battúta egy hajóra szállt, amely Szomália partjainál fekvő Szaila felé tartott. Ezután tovább haladt a Szomália partjainál lejjebb fekvő Guardafui-fok felé, és mindegyik helyen körülbelül egy hetet töltött. Később ellátogatott Mogadishuba, a „Berberek földje” (بلد البربر )Balad al-Barbar, Afrika szarva középkori arab megnevezése) akkoriban kiemelkedő városába.