thumb|right|180px|Szent Ambrus korai mozaikábrázolása a milánói Sant’Ambrogio-bazilika San Vittore in Ciel d’Oro kápolnájában 160px|thumb|Szent Ambrus egyik ikonográfiai jelképe, a méhkas Milánói Ambrus (latinul: Aurelius Ambrosius) egyházi nevén Szent Ambrus (Augusta Treverorum, 339 körül – Milánó, 397. április 4.) római hivatalnok, majd 374-től haláláig Milánó püspöke, a nyugati kereszténység egyik legjelentősebb egyházatyája és egyháztanítója. A latin egyházi hagyomány Hippói Szent Ágoston, Szent Jeromos és Nagy Szent Gergely mellett a négy nagy nyugati egyháztanító közé sorolja.

Ambrus rendkívüli körülmények között lett püspök: Milánóban Liguria és Aemilia tartomány kormányzójaként működött, amikor 374-ben, Auxentius halála után a város keresztény közössége közfelkiáltással püspökké választotta, noha ekkor még csak katekumen, vagyis a keresztségre készülő hittanuló volt. Püspökként meghatározó szerepet játszott a nikaiai hit nyugati védelmében, az ariánus és homoiánus irányzatokkal folytatott vitákban, valamint az egyház és a császári hatalom viszonyának késő antik megfogalmazásában.

Termékeny író volt, két latin nyelvű nagy teológiai művet írt: De sacramentist ("A szentségekről") és a De Spiritu Sancto-t ("A Szentlélekről"). Himnuszokat is írt és jelentős hatással volt a keresztény szakrális zenére és a himnuszéneklés bevezetésével az istentiszteletre.

Az első latin egyházatya, aki keresztény hitben született és nevelkedett. Élete a 4. század társadalmi, politikai és vallási feszültségeit tükrözi. Arról is ismert, hogy rávette Hippói Ágostont a kereszténység elfogadására és hogy megkeresztelte.

1298 óta egyházatyaként tisztelik. Teológiájának elismert egyházdoktori státusza ellenére vannak olyan jellemzői, mint például az egyetemes üdvösség támogatása és Ádám és Éva bukásának szexuális értelmezése, amelyek nem feltétlenül részei az egyházi tanításoknak. a katolikus teológia általában bírálja Ambrus szexuális értelmezését. Lásd: Ludwig Ott, Fundamentals of Catholic Dogma (Rockford, Il.: Tan Books and Publishers, 1960), 107. A katolikus egyház, az ortodox kereszténység és az anglikán közösség szentnek tekinti. Milánó és a méhészek védőszentjeként tisztelik.

Élete

Származása és tanulmányai

Ambrus valószínűleg 339 körül született Augusta Treverorumban, a mai Trierben. A város a késő római korban a nyugati birodalom egyik jelentős közigazgatási és császári központja volt. A források szerint előkelő római családból származott; apját gyakran Gallia praetoriánus prefektusával azonosítják, de a pontos azonosítás körül a modern kutatásban vannak bizonytalanságok. Testvérei közül Marcellina és Satyrus szintén a keresztény hagyomány tisztelt alakjai lettek. Marcellina a 4. század közepén Rómában vette fel a megszentelt szüzesség fátylát; Satyrus pedig később Ambrus házának és egyházi ügyeinek intézésében segítette testvérét.

Apja halála után családja Rómába költözött. Ambrus itt kapta meg azt a klasszikus műveltséget, amely későbbi írásainak és püspöki működésének is alapja lett. Tanult irodalmat, jogot, retorikát és görög nyelvet. Görög műveltsége különösen fontossá vált, mert püspökként a latin Nyugat számára közvetítette és saját lelkipásztori céljai szerint alkalmazta a görög teológiai és szentírásmagyarázati hagyomány több elemét, különösen Alexandriai Philón, Órigenész, Alexandriai Szent Atanáz, Nagy Szent Vazul és Vak Didümosz gondolatait.

Ambrus titkára és életrajzírója, Paulinus diakónus jegyezte le azt a gyermekkori legendát, amely szerint csecsemőkorában méhek szálltak a bölcsőjére és arcára, majd mézet hagytak rajta. Apja ezt a gyermek jövendő ékesszólásának előjeleként értelmezte. A történet hagiográfiai motívum, de magyarázza, miért lett a méh és a méhkas Ambrus ikonográfiájának egyik leggyakoribb jelképe.

Hivatalnoki pályája

Ambrus világi pályája a római államigazgatásban indult. Probus praetoriánus prefektus udvarában törvényszéki segédként, vagyis assessorként dolgozott – valószínűleg Sirmiumban is –, majd 370–372 körül Liguria és Aemilia tartomány consularisává, vagyis kormányzójává nevezték ki. Székhelye Milánó lett, amely a 4. században a nyugati birodalom egyik legfontosabb politikai központja volt.

A későbbi életrajzi hagyomány Probusnak tulajdonítja azt az intelmet, hogy Ambrus úgy járjon el, „mintha nem bíró, hanem püspök volna”. A mondat történeti pontossága nehezen ellenőrizhető, de jól tükrözi azt a képet, amely Ambrusról mint igazságos és békítő hivatalnokról kialakult.

Milánó püspökévé választása

374-ben meghalt Auxentius, Milánó homoiánus, vagyis a Fiú és az Atya nikaiai értelemben vett egylényegűségét kerülő anti-nikaiai irányzathoz tartozó püspöke. Halála után a város keresztény közösségében komoly feszültség támadt a nikaiai hitvallás hívei és az ariánus, illetve homoiánus körök között. Ambrus mint tartományi kormányzó a rend fenntartása érdekében jelent meg a választási gyűlésen. Paulinus életrajza szerint beszédét egy gyermek hangja szakította félbe: „Ambrus legyen a püspök!” A felkiáltást a jelenlévők átvették, és a hagyomány szerint mindkét oldal elfogadta őt jelöltként.

Ambrus eleinte visszautasította a választást. Ekkor még nem volt megkeresztelve, és nem rendelkezett formális teológiai képzéssel. A késleltetett keresztség a 4. századi keresztény elit körében nem volt ritka: sokan felnőttkorig vagy életük jelentősebb fordulópontjáig halasztották a keresztség felvételét, részben a keresztség utáni bűnökkel kapcsolatos szigorú fegyelmi felfogás miatt. Ambrus esete mégis rendkívüli volt, mert világi hivatalnokból néhány nap alatt került a püspöki hivatalba. Felvette a keresztséget, majd rövid időn belül az egyházi rend szükséges fokozatait, végül 374. december 7-én püspökké szentelték. Ünnepnapja ezért a nyugati liturgikus hagyományban december 7., püspökszentelésének napja lett.

Püspöki életmódja és lelkipásztori működése

Püspökké szentelése után Ambrus jelentős változtatást hajtott végre életmódjában. Magánvagyonának jelentős részét a szegényeknek és az egyháznak adta, háztartását aszketikus rend szerint szervezte meg, és tanulmányozni kezdte a Szentírást és a görög teológiai irodalmat. Ebben különösen nagy segítségére volt Simplicianus, aki később utóda lett a milánói püspöki székben.

Ambrus püspöki működésében a prédikáció, a katekézis, a szegénygondozás és a fegyelmezett egyházi élet egymástól elválaszthatatlanul jelent meg. Szentírásmagyarázatai többnyire homíliákból, vagyis ünnepélyes igehirdetésekből nőttek ki. Ezekben a bibliai elbeszélések szó szerinti, erkölcsi és jelképes értelmét együtt tárgyalta. Módszere erősen támaszkodott Philónra és Órigenészre, de latin nyelven, római jogi-retorikai képzettséggel és lelkipásztori céllal alkalmazta őket.

A hagyomány szerint Ambrus nyitott ajtóval fogadta a hozzá fordulókat. Ágoston később úgy emlékezett rá, mint aki nagy tekintéllyel hirdette a katolikus hitet, de sokszor annyira elfoglalt volt a hívek és ügyes-bajos dolgaik miatt, hogy nehéz volt vele hosszabb beszélgetésbe bocsátkozni.

Történeti háttér: a nikaiai vita és a császári egyházpolitika

Ambrus püspöksége idején a keresztény egyház már nem üldözött közösség volt, hanem a császári hatalom által támogatott, ugyanakkor belső vitáktól erősen megosztott intézmény. A legfontosabb teológiai konfliktus Krisztus istensége és az Atyához való viszonya körül bontakozott ki. A 325-ös első nikaiai zsinat azt vallotta, hogy a Fiú az Atyával „egylényegű”, görögül homoousziosz. Az ariánus és később homoiánus irányzatok ezt a megfogalmazást különböző okokból elutasították vagy kerülni próbálták, mert a Fiút valamiképpen az Atyához képest ontológiailag alacsonyabbrendű, tőle különböző isteni valóságként értelmezték.

A császárok valláspolitikája sem volt állandó: az udvar egyes körei a nikaiai, mások az ariánus vagy homoiánus irányzatokat támogatták. A korszak valláspolitikai fordulatát jelezte a 380-as Thesszaloniki ediktum is, amely a Damáz pápával és Péter alexandriai püspökkel közösségben álló nikaiai hitet jelölte ki a birodalmi valláspolitika normatív keresztény formájaként. Ambrus milánói püspökségét ebben a teológiailag és politikailag feszült helyzetben kell értelmezni.

Az arianizmus elleni fellépése

Ambrus püspökségének egyik legfontosabb területe az arianizmussal és a hozzá közel álló homoiánus irányzatokkal folytatott küzdelem volt. Az „arianizmus” ebben az összefüggésben gyakran gyűjtőnévként is használatos azokra a 4. századi anti-nikaiai irányzatokra, amelyek nem fogadták el a Fiú és az Atya nikaiai értelemben vett egylényegűségét. A nikaiai hitvallás ezzel szemben azt vallotta, hogy a Fiú nem teremtmény, hanem az Atyával egylényegű Isten.

Ambrus számára az arianizmus nem pusztán egyházi pártkérdés volt, hanem Krisztus istenségének és az üdvösség keresztény értelmezésének alapkérdése. Érvelésének tétje az volt, hogy ha Krisztus nem valóban Isten, akkor az ember üdvösségét sem maga Isten viszi végbe Krisztusban. A nikaiai hit védelme ezért Ambrus számára nem elvont fogalmi vita, hanem a megváltás keresztény értelmének védelme volt.

Ambrus teológiai írásai, különösen a De fide ad Gratianum és a De Spiritu Sancto, a nikaiai hit latin nyelvű védelmének fontos dokumentumai. A 381-es aquileiai zsinaton meghatározó szerepet játszott Palladius és Secundianus ariánus püspökök elítélésében. Fellépése nem pusztán teológiai, hanem egyházpolitikai jelentőségű is volt: a zsinat a nyugati birodalom nikaiai irányzatának megerősödését jelezte.

385–386-ban Ambrus súlyos konfliktusba került II. Valentinianus udvarának ariánus/homoiánus köreivel és a császár anyjával, Justinával. Az udvar azt követelte, hogy Milánó egyik bazilikáját adják át az ariánusoknak. Ambrus ezt megtagadta. Álláspontja szerint a császár a palotákról rendelkezhet, de a templomok átadásáról és a hit ügyeiről nem dönthet önkényesen. A konfliktus idején a hívek a bazilikában virrasztottak, zsoltárokat és himnuszokat énekeltek. Ambrus ekkor fogalmazta meg azt az elvet, hogy „a császár az Egyházban van, nem az Egyház fölött” — latinul: imperator enim intra ecclesiam, non supra ecclesiam est.Ambrosius: Sermo contra Auxentium de basilicis tradendis, 36.

Kapcsolata Gratianusszal és a Victoria-oltár ügye

Ambrus jelentős kapcsolatban állt Gratianus császárral. Gratianus a nikaiai hitvallás híveként lépett fel, és Ambrus több teológiai művét is részben az ő kérésére írta. A De fide és a De Spiritu Sancto nem pusztán elvont teológiai értekezésként született, hanem a császár és a nyugati egyház konkrét hitvédelmi helyzetére adott válasz volt.

A modern kutatás ugyanakkor óvatosan kezeli azt a régebbi képet, amely szerint Gratianus valláspolitikáját Ambrus szinte közvetlenül irányította volna. Ambrus befolyása jelentős volt, de a császári döntéseket Gratianus saját vallási meggyőződése, az udvari politikai viszonyok és a 378-as hadrianopolisi vereség utáni birodalmi helyzet is alakították.

382-ben Gratianus lemondott a pontifex maximus hagyományos főpapi címéről, amely addig a régi római állami kultusz feletti császári fennhatóságot is jelképezte. Ugyancsak ebben az időszakban vonták meg az állami támogatást a régi kultuszok több intézményétől. Ezek a döntések közvetlen előzményei voltak a Victoria-oltár körüli vitának.

A 380-as években Ambrus részt vett abban a vitában is, amely a római szenátus épületében álló Victoria-oltár visszaállításáról szólt. A pogány arisztokrácia vezető alakja, Quintus Aurelius Symmachus a régi római kultuszok állami támogatásának helyreállítását kérte, Ambrus viszont leveleiben ellenezte ezt. A vita nem csupán vallási, hanem politikai és kulturális kérdés is volt: azt jelezte, hogy a kereszténység állami és társadalmi helyzete a 4. század végére alapvetően megváltozott.

Magnus Maximus, II. Valentinianus és Eugenius