bélyegkép|180px|jobbra|Joseph Lange festménye Mozartról Wolfgang Amadeus Mozart rövid élete alatt igen tekintélyes mennyiségű zeneművet komponált. Befejezett és befejezetlen műveinek a száma meghaladja a hatszázat. Szinte valamennyi műfajban maradandót alkotott. Operáiban megalkotta a zene és szöveg minden eddiginél szorosabb egységét, és magas művészi színvonalra emelte a német daljátékot, a singspielt. Zenekari műveiben a korábbiaknál sokkal differenciáltabb, drámaibb szimfonikus stílust alakított ki. Megalkotta a zongoranégyest, mint külön műfajt, és tökéletesítette a zongoraverseny és a zongoraszonáta műfajait is. Az elsők közé tartozott, akik legjelentősebb billentyűs darabjaikat már kalapács zongorára írták. Felfedezte a klarinétot a nagy zenekari hangzás számára. Az opera, a zenekari és a kamarazenei alkotások mellett egyházzenei művek, dalok, koncertáriák, egy balett, egy színpadi kísérőzene alkotja gazdag életművét. Jelen szócikk a legfontosabb műfajok és zeneművek megemlítésével tekinti át a hatalmas életművet.

Vokális művek Színpadi művek

Mozart első komolyabb alkotása a drámai zene műfajában a Schuldigkeit des ersten Gebots című egyfelvonásos egyházi műve volt. A darab az egyházi és a világi szellem vetélkedéséről szól, és a zeneszerző mindössze tizenegy éves volt, amikor papírra vetette. Természetesen ez még nem eredeti mű: a jól megalapozott hagyományokból táplálkozva a két főszereplőt általános érzelmekkel ruházta fel a gyermek komponista. A világi szellemet különböző táncritmusokkal és virtuóz énekszólammal jellemezte, még a többi, az egyház világát megjelenítő szereplő jóval egyszerűbb, józanabb zenei jellemzést kapott. Ebben a műben, akárcsak az Apollo et Hyacinthus című latin nyelvű iskoladráma megzenésítésében, Mozart még szívesen élt a da capo ária hagyományos barokk formaszerkezetével. Mindkét említett mű a salzburgi zenei hagyományokat követi.

Mozart első, igazán nagyszabású színpadi műve a La finta semplice című vígopera volt. Még ez a mű is jobbára a fiatal komponista mintáinak ügyes másolata, a zenei megvalósítás gyakran közhelyes és sablonos, de már több figyelemre méltó, az eredetiség csíráját magában rejtő részleteket tartalmaz. Többek között egy echo (visszhang) áriát, melyben a zenekari hangzás visszhangját egy oboa jeleníti meg egy angolkürt kíséretében, de figyelemre méltó Rosina E-dúr áriája is, vagy a párbaj-kettős. Az áriák többsége jóval rövidebb, mint Mozart korábbi műveiben és a da capo forma is visszaszorult bennük: egyetlenegy kivételével nem jelenik meg a maga teljességében.

Következő operájában, a Bastien und Bastienne-ben egy jóval egyszerűbb és közvetlenebb stílussal találkozhatunk, ennek elsősorban az az oka, hogy a darabbal Mozart a singspiel hagyományaihoz kapcsolódott.

Ezt követően Mozart papírra vetette első opera seriáját, Mitridate, ré di Ponto címen. Ebben a műben már egyetlen teljes da capo áriával sem találkozunk, viszont már felbukkan egy-egy szonátaszerű forma a szólószámokban. Következő színpadi műve, az Ascanio in Alba egy serenata, ünnepi játék volt. Ebben pasztorális jellegű balettek és kórusok egész sorával találkozhatunk, amelyeket áriák tagolnak. Ezután az érseki udvar számára megkomponálta az Il sogno di Scipione című moralitást, amit gyakran operaként szoktak emlegetni, de műfaját tekintve inkább egyfajta szcenírozott oratórium. Ez a mű mintha visszalépés lenne a korábbiakhoz képest: a zene kevésbé jellemzi jól a hősöket, az áriák többsége pedig a da capo formát követi.

A komponista korai operaszerzői korszakát a Lucio Silla zárta le, melynek recitativói feltűnően kifejezőbbek, mint Mozart korábbi művei esetén. Az opera egyes részletei Gluckra emlékeztetnek, a zenei megfogalmazás pedig sokkal konvenciómentesebb, mint a korábbi Mozart operákban. bélyegkép|200px|jobbra|A Figaró házasságát népszerűsítő korabeli plakát A következő Mozart operák már közvetlenül készítették elő az érett operaszerző színre léptét. Az Il ré pastore áriái már sokkal csiszoltabbak, mint a korábbi operák esetében, illetve nélkülöznek minden terjengősséget, de a megzenésítés mégis statikusan hat. A csonkán maradt Zaide után megszületett a La finta gardinieri, Mozart első drama giocosója. Ebben a darabban a komponista már nagy hangsúlyt fektetett az egyéni jellemábrázolásra, több áriát is rendkívüli drámai erővel sikerült neki megzenésítenie, illetve már feltűnik benne a szerző hajlama a komolyságra, ami ellentétben áll a komikus témával, ugyanakkor elmélyíti azt. De ezzel a művel még nem sikerült megalkotnia az opera buffa és a seria szintézisét.

Mozart az opera műfaji megújulását célzó próbálkozásainak első igazán nagy áttörése az Idomeneo, Ré di Creta volt. A zeneszerző ennek az operájának a komponálása során vett részt először aktívan operája dramaturgiájának kialakításában. A glucki operareformokat követve Mozart a zenét teljesen alárendelte a drámai koncepciónak, eszerint rendezte át az áriák és az együttesek sorrendjét, építette fel a recitativók zenei szerkezetét. Míg az Idomeneóval az opera seriát újította meg, addig a Die Entführung aus dem Serail című daljátékkal a singspiel műfaját emelte művészi rangra. E mű komponálása során fejlődött ki Mozart érett zenedrámai nyelvezete, amelynek lényege, hogy apró részletekbe menően, pontosan felvázolja zeneileg a dramaturgiai fejlődést, miközben ügyel arra, hogy a szenvedélyek ábrázolása ne mozogjon a végletek között.

Ezután Mozart megírta három legjobban sikerült olasz operáját, Lorenzo Da Ponte szövegkönyvei alapján. Az 1786-ban keletkezett Le nozze di Figaróban a komponista minden eddiginél pontosabban követte a színpadi cselekmény dramaturgiáját. Több esetben is sikeresen valósította meg a törés nélküli átmenetet (a recitativikus részek mellőzésével) az áriák és az együttesek között. A recitativikus részek és a zenés számok többször is egymásba olvadnak, a hangszeres kíséret pedig a korábbiaknál fontosabb szerephez jut. A drámai feszültség mindig az együttesekben jut el a csúcspontra, az ezekben részt vevő szereplőket Mozart ellentétes személyes indulataikkal egyszerre ragadta meg. A következő évben keletkezett Don Giovanniban a komponista már teljesen szabadon kezelte a hagyományos formákat. Ebben az operában minden eddiginél elmélyültebb a mozarti jellemábrázolás: minden szereplőt sajátos zenei stílus fest le. A különös hangszerelési fogások, a hangszerek agresszív kitörései meggyőzően tolmácsolják a drámai feszültség hevességét. Ezek után a Cosi fan tutte mintha visszalépés lenne a korábbi két operához képest: a jellemábrázolás kevésbé egyéni, a tipizálás kerül előtérbe. Az együttesek túlsúlyban vannak az áriákkal szemben. bélyegkép|200px|balra|Díszletterv A varázsfuvola egy 19. századi előadásához Ezután a La clemenza di Titóval Mozart ismét az opera seria hagyományai felé fordult, egy régi Metastasio-szövegkönyvet zenesített meg, felkérésre. A Tito híján van a nagy drámai feszültségnek és a zene sem mondható igazán ihletettnek, de a műfaj követelményei szerint a dallaminvenció az elsődleges, nem a zene drámai sodrása. E tekintetben a Tito igazán jól sikerült darab, szerzőjének pedig még némi lélekábrázolásra is volt lehetősége.

Ezután vetette papírra a zeneszerző utolsó színpadi művét Die Zauberflöte címen. A cselekmény és a felsorakoztatott személyiségek sokfélesége adott alkalmat Mozart számára, hogy a legkülönbözőbb zenei stílusokat ötvözze benne. Népies hangvételű dalok, buffo-elemek, patetikus, az opera seriát idéző jelenetek, Bachot és Gluckot idéző kórusrészletek alkotják ennek az operának a zenei anyagát, és mindez egységes egészet alkot.

Egyházzene Mozart az 1770-es évektől kezdve foglalkozott egyházzenei művek komponálásával. Első jelentősebb ilyen jellegű munkái az ez idő tájt írt litániái, amelyek szólistákra, kórusra és zenekarra készültek, a 17. századi kantáta litánia típusát követve. 1779-ben keletkezett a Koronázási mise (K. 317), amely a missa solemnis típusába tartozik. Jelentősége abban áll, hogy az Agnus dei tétel két része visszaidézi a Kyrie zenei anyagát, és ezzel már nem liturgikus, hanem zenei kereteket teremt. bélyegkép|200px|jobbra|A Rekviem kéziratának részlete (a Dies irea kezdő sorai) A tizenéves Mozart egyházzenei művei közül ma a legnagyobb népszerűségnek az Exsultate, jubilate című motetta örvend, amely három tételből áll, s amelynek tetőpontja az Alleuia.

Mozart első nagyobb, a liturgikus kereteket szétfeszítő miséje, a torzóban maradt c-moll mise. A Credót nem fejezte be, az Agnus Deit pedig egyáltalán nem komponálta meg. A monumentális kórustételek egyértelműen J. S. Bach és Händel hatásáról árulkodnak. Ezek az akkoriban szokásos négyszólamú gyakorlat helyett olykor nyolc-ötszólamúak. Olykor az egyes szóló részeket is teljesen Händel stílusa uralja, viszont ezek túlnyomó részt a korabeli osztrák gyakorlatot követik kifejező dallamosságukkal és túldíszítettségükkel.

Ezután Mozart már csak két egyházzenei művet komponált, a halála évében. Ezek közül az első az Ave verum corpus című úrnapi motetta volt, négy szólamú vegyes karra, orgonára és zenekarra. A szöveg megzenésítése egyszerű és bensőséges. Ezután fogott bele a zeneszerző a Rekviembe, amit már nem tudott befejezni. Ebben az hangszeres kíséretet teljesen alárendelte az énekszólamoknak. A zenei alapszövet néhol archaizáló és Händelt idézi, de Mozart nagyrészt a bevett osztrák hagyományokat követte.

Zenekari művek Szimfóniák

bélyegkép|300px|balra|A salzburgi Mozarteum előadóterme Mozart több mint ötven szimfóniát és szimfonikus tételt komponált életében, befejezett szimfóniáinak a száma negyvennégy. Legelső szimfóniáját nyolcéves korában írta. Korai szimfóniái még távol állnak a Haydn által kialakított klasszikus szimfónia műfajától, ezek tulajdonképpen még nem is igazi szimfóniák, hanem olasz stílusú sinfoniák. A sinfonia eredetileg egy olasz operanyitány típus volt, amely három részre tagolódott (két gyors szakasz fogott közre egy lassút), ami később önállósodott. Mozart ezekre az olasz sinfoniákra támaszkodott, amikor londoni tartózkodásuk alatt papírra vetette első szimfóniáit.

Ezeknél jóval jelentősebbek az 1767–1768-as bécsi tartózkodása alatt írt darabok, amelyek már a bécsi szimfonikus stílus hatását mutatják. Ezután az itáliai utazások alkalmával a gyermek Mozart még öt szimfóniát írt, ezek erősen az olasz zene hatása alatt készültek. Nagyobb előrelépést jelentett az 1772-ben keletkezett hét szimfónia, a 130-as Köchel-jegyzékszámot viselő mű záró tételében már teljes szonáta formával találkozhatunk. A fiatal komponista egy idő után ingadozott a háromtételes olasz és a négytételes osztrák forma között. A négytételesség fokozatosan került túlsúlyba műveiben, és ezzel párhuzamosan a zenei nyelv egyre dramatizáltabb lett, a záró tételek pedig egyre nagyobb súlyt kaptak. Első valódi szimfóniái közül kiemelkednek a 134-es és a 183-as Köchel-jegyzékszámúak. A 134-es A-dúr szimfóniában Mozart Haydn szimfonikus stílusát vegyítette az olasz zene jellegzetes stílusjegyeivel, ily módon törekedett saját stílusa kialakítására. A 183-as „Kis” g-moll szimfóniát valóságos romantikus szenvedély és borúlátás hatja át. Ezt a pátoszt és szenvedélyt már nem Itáliában, hanem Bécsben tanulta.

Mozart érett szimfonikus stílusának kezdetét az 1782-ben keletkezett D-dúr „Haffner” szimfónia (K. 385) jelenti, amelynek lassú tétele és menüettje a szerenád-muzsikák stílusát idézi (a darab eredetileg szerenádnak íródott). A következő évben komponált C-dúr „Linzi” szimfónia (K. 425) a komponista első olyan szimfóniája, amely a haydni mintát követve lassú bevezetéssel kezdődik, és a két szélső tétel témaalkotása is Haydnt idézi. Később a zeneszerző vissza-visszatért szimfóniái ilyen módon való indításához, ily módon feszültséggel és drámai erővel tudta megtölteni a kezdő, szonáta formát követő tételeket. A későbbiekben keletkezett Mozart-szimfóniák már Haydn kései szimfonikus stílusára gyakoroltak jelentős hatást.