A szingapúri csata a Japán Birodalom és az Egyesült Királyság közötti egyik nagy jelentőségű összecsapás volt a második világháború távol-keleti hadszíntéren, amely a britek egyik legnagyobb katonai veresége volt a történelem során. A harcok hét napon keresztül tartottak, míg a brit parancsnokság megadta magát. A japánok mintegy százezer katonát ejtettek fogságba, akiknek körülbelül fele volt angliai származású. A vereség méretéhez hozzájárult az is, hogy a brit hadvezetés a partvédelmet erősítette meg, tengeri támadástól tartva, míg a japán szárazföldi csapatok Malájföldön partra szállva, Szingapúrt a szárazföld irányából támadták meg. A csata után a japán katonatisztek igyekeztek fenntartani a rendet, és megakadályozni a fosztogatást, azonban a következő hetekben több ezer kínai lemészárlására került sor.
Háttér
Az első világháború végéig, amíg Nagy-Britannia szoros kapcsolatokat ápolt a Japán Birodalommal, nem merült fel Csendes-óceáni támaszpont kiépítésének kérdése. Erre csak az 1920-as években került sor, amikor a brit vezetés úgy érezte, hogy nem bízhat már a japánokban, és flottát kell állomásoztatnia a területen. A flottabázis helyéül az 1819-ben vásárolt Szingapúrt választották. A hely kiválasztásánál fontos szempont volt, hogy képes legyen a Brit Birodalom távol-keleti birtokainak védelmét biztosítani, mert ezek elvesztése nem csak Nagy-Britanniát érintette volna súlyosan, hanem veszélyeztette volna befolyását Ausztrália és Új-Zéland felett is, amelyek csak az Amerikai Egyesült Államokhoz tudtak volna ezután védelemért fordulni. Annak ellenére, hogy a japánok agresszív szándékai egyre nyilvánvalóbbá váltak, a szingapúri bázis kiépítése igen sokáig csupán terv maradt.
A brit katonai vezetők a '20-as években úgy látták, hogy egy esetleges japán támadás esetén a támadók fő célja a sziget megszállása, vagy az ellenállás felszámolása lenne, amelyet nagy valószínűséggel a tenger felől hajtanának végre, így ennek megállítása erődöket, tüzérséget, akadályokat stb. igényelt. Azonban az is nyilvánvaló volt, hogy tengeri támogatás nélkül az erőd csak kevés ideig védhető. A „Red Scheme” (Vörös terv) ezért egy flotta kiszolgálására alkalmas háttér kiépítését irányozta elő, és költségei 11 millió font sterlingre rúgtak, amelyből azonban csak 4 millió érkezett meg 1930 végéig. Az állandó viták miatt végül szerényebb tervvel álltak elő, és leállították a védelmi berendezések kiépítését. A munkálatok csak az 1931-es mukdeni incidens után indultak újra, és 1938-ra, majd később 1936-ra tűzték ki a nagy szárazdokk befejezésének idejét.
1937-ben, a második kínai–japán háború kezdetén a védelem azonban igen gyenge volt: öt reguláris és 7 önkéntes zászlóaljból, harmincnyolc repülőgépből és igen kis méretű brit flottából állt, így a tengerészeti bázis sikeres védelme csak úgy volt biztosítható, ha a brit flotta hatvan napon belül eléri a szigetet egy háború esetén. Azonban korántsem volt biztosított az, hogy a flotta egyáltalán tud egységeket biztosítani, ha háborúba kerül a Harmadik Birodalommal is. Ezért a britek abban reménykedtek, hogy Kína képes addig kitartani, amíg az Egyesült Államok flottája felvonul, és elrettenti Japánt bármilyen akciótól. A második világháború idején Winston Churchill miniszterelnök a Közel-Kelet mögé sorolta fontosságban Szingapúrt. Éppen ezért 1941 májusában még a tervezettnél is kevesebb, 23 zászlóalj és 115, többnyire elavult vadászgép állt a britek rendelkezésére. A japán támadás idejére ez 31 zászlóaljra és 158 repülőgépre nőtt, azonban ez még mindig kevésnek bizonyult a sikeres védelemhez.
A japán hadvezetés a déli irányú csapást 1941 nyarán, a Barbarossa hadművelet megindulása után határozta el, amikor az amerikai és brit embargó olyan helyzetbe hozta a japán államot, hogy az csak a háború vagy a teljes eddigi politikájának feladása között választhatott. A japán hadvezetés abból indult ki, hogy a délkelet-ázsiai területek megszállása, és az ott felhalmozott készletek megszerzése esetén Japán képes lesz hosszú távú háborút viselni a szövetségesek ellen. A déli irányú támadás egyik legfontosabb célpontja Szingapúr volt, és 1941 őszén megindult a felkészülés a sziget elleni támadáshoz. A megszállt Francia Indokínában a japánok több repülőteret is építettek, amelyeknek később fontos szerep jutott a japán támadásban. Ezen kívül a japán felderítés is értékes munkát végzett Malájföldön, ami segítette a japán hadvezetést abban, hogy megfelelő haditervet dolgozzon ki Szingapúr megszállásához.
A terv lényege az volt, hogy a japán főerő a Maláj-félszigetet Ázsiával összekötő földnyelvtől délre, Thaiföld területén partra száll, majd benyomul a szárazföld belsejébe, átkelve a Perak folyón, és egészen Kuala Lumpurig folytatja az előrenyomulást, majd elfoglalja a Dzsohore-szorost, és hozzálát Szingapúr ostromához. Ezután a többi csapattal egyesülve innen indítanak támadást, hajókkal átkelve a szigetre. A tervezésben nagy szerepet játszó Cudzsi Maszanobu ezredes egy álma alapján gondolta ki azt a kiegészítő tervet, hogy egy csapat katona a thaiföldi hadsereg egyenruháját magára öltve induljon a Perak folyóhoz, hogy így megszerezhessék épségben a rajta átívelő hidat, amely napokkal rövidíthette volna le a hadjáratot. A támadás megkezdését Pearl Harbor megtámadásával szinte egy időre, december 8-ára tűzték ki, azonban az időpont az időeltolódás miatt gyakorlatilag a Pearl Harbor-i események előtt egy órával és húsz perccel megkezdődött.
Malájföldi harcok bélyegkép|jobb|250px|Japán katonák nyomulnak előre Kuala Lumpurban bélyegkép|jobb|250px|Egy ausztrál páncéltörő ágyú várja a japánok támadását Malájföldön. A háttérben egy kilőtt 95-ös típusú könnyű harckocsi
A japán támadó sereg december 4-én hajózott ki Hajnan sziget Samah kikötőjéből, és december 8-án érkezett meg a partraszállási ponthoz, Szingora thai városának közelébe. Itt rövid harc kezdődött a helyi erőkkel, majd nemsokára Plek Pibulszonggram parancsára beszüntették az ellenállást, ám a japánok terve a thai egyenruhában történő határátkelésről megbukott. Ezután a japán csapatok gyors támadásokat indítottak az észak-malajziai brit támaszpontok és repülőterek ellen, december 9-én elesett a terület kapujának számító Kota Bharu, majd december 19-én Kuala Kula elfoglalásával a britek északi erősségeit mind bevették. A japán hadsereg eközben megkezdte Thaiföld megszállását, hogy az országot a maga oldalára állítsa. A japán csapatok bevonultak Bangkokba, és a két állam december 11-én szövetséget kötött.
A japánok helyzetét könnyítette, hogy az ellenséges csapatok többsége igen csekély harcértékű indiai csapatokból állt, amelyek még többszörös túlerő esetén is igen gyakran megfutamodtak, és tömegesen adták meg magukat, mivel úgy gondolták, a britek csupán golyófogónak akarják őket felhasználni. A japánok mindössze ötszáz katonával – igaz egy téves felderítési becslésre támaszkodva – megtámadták és elfoglalták a britek Dzsirta-vonalát, amelyet hat hónap alatt építettek ki, és egy egész hadosztály védelmezett. A britek úgy gondolták, hogy a japánokat ez három hónapig képes lesz visszatartani, azonban egyetlen nap alatt elesett, és a japánok nagy mennyiségű brit ellátmányt zsákmányoltak. A briteknek komoly problémát okozott a hadjárat egésze során, hogy a második kínai–japán háború alapján alábecsülték az ellenséget, holott annak csapatai az ottani összecsapásokban már összeszoktak és harcedzettekké váltak. A japánokat segítette az is, hogy kétszer annyi repülőgéppel rendelkeztek, mint ellenfeleik, és a helyi brit légierő nagy részét képező Brewster F2A Buffalo vadászgépek már gyártásuk pillanatában korszerűtlenek voltak, és képtelennek bizonyultak eredményes harcot folytatni a japán légierő modern A6M Zero vadászgépei ellen.
Arthur Percival altábornagy, a térség brit katonai parancsnoka képtelen volt megbirkózni a rá bízott feladattal. Két indiai és brit hadosztályát a sűrű és nehezen járható dzsungel miatt csak a fontosabb útvonalak és repülőterek védelmére használta fel, mivel a hadvezetés a Malajzia nagy részét borító dzsungelt járhatatlannak tartotta. A japánok azonban megfelelő dzsungelharc kiképzést kaptak, és így a dzsungelen keresztül haladtak dél felé, kikerülve a brit csapatokat, és bekerítve őket. A japánok ezzel a taktikával 1942. január 1-jén bevették Kuantant, majd január 11-én Kuala Lumpurt is. A folyamatos előrenyomulásnak és győzelmeknek köszönhetően a japánok igen nagy brit ellátmányt voltak képesek megszerezni, és repülőgépeik a britek üzemanyagával repültek, és az ő bombáikat szórták a visszavonuló hadoszlopokra. A káoszt súlyosbította a brit vezetés azon döntése, hogy az erősítésnek küldött csapatokat azonnal Malájföldre küldte, ugyanis Erwin Rommel előrenyomulása Észak-Afrikában a Szuezi-csatorna felé azt jelentette, hogy a britek nem tudnak további jelentős erősítést küldeni a térségbe, az északra küldött csapatok pedig nem tudtak hathatós ellenállást kifejteni a japánok ellen. A japán erők összesen 1100 km-et, naponta pedig átlag 20 km-t nyomultak előre, és ezalatt körülbelül napi két csatában vettek részt és négy-öt felrobbantott hidat állítottak helyre. A hadjárat ideje alatt mintegy 250 hidat hoztak rendbe.
Előkészületek
A japán erők január 31-én nyomultak be Dzsohore Bharuba, és hamarosan elfoglalták a várost. Ezzel az angol csapatok végleg a szingapúri erődbe szorultak vissza. A japán hadvezetés a város mellett található szultáni palotában szállásolta el magát, ugyanis innen remek rálátás nyílt az alig két kilométerre lévő brit arcvonalra, és a kommunikáció szempontjából is jó helyen feküdt. A brit tüzérség könnyedén megsemmisíthette volna az épületet, azonban a japán vezetőség ügyesen álcázta jelenlétét: ki sem mozdultak az épületből és csak száraz kenyeret és konzervételeket fogyasztottak. A britek pedig azt gondolták, hogy a japánok nem a környék legsebezhetőbb épületébe teszik a parancsnokságukat. A japán vezetés itt dolgozta ki a sziget megtámadásának a tervét, amely arra épült, hogy a szigetet a szárazföld felől támadják meg, amely része teljesen védtelen. Hogy az ellenség ne akadályozhassa őket az erők összevonásában, 20 kilométeres körzetben minden civilt kitelepítettek, és hajtóvadászatot indítottak a kémek és a hátramaradt brit katonák ellen. A nagy mennyiségű zsákmányolt ellátmánynak köszönhetően a japán logisztikának csupán lőszert kellett szállítania, amelyről pontos számításokat végeztek. Ez alapján tábori ágyúnként 1000, nehézlövegenként 500 lőszert kellett felhalmozni az erőd bombázására.
A japánok csapataikat a dzsungelekben rejtették el, hogy a britek ne vegyék őket észre. Eközben több mint jármű szállította a lőszert és az ellátmányt a csapatoknak, így a környező utak forgalmát a lehető leghatékonyabban kellett megszervezni. Az előkészületek közé tartozott a brit üzemanyag-tárolók felgyújtása is, ugyanis félő volt, hogy ezt a szoros vízébe engedik, és felgyújtják, így téve lehetetlenné a japán átkelést. A tüzérség elpusztította ezeket, és a szigetet olyan sűrű füst lepte el, ami lehetetlenné tette a brit állások megfigyelését, így a japán tüzérek vaktában tüzeltek tovább, térképeik alapján. A japán támadóerőknek február 7-ére készen kellett volna állniuk, ám mivel a legtöbb egység nem készült el a megadott időre, így a támadást egy nappal elhalasztották. Ám ugyanezen a napon az egyik japán hadosztály elterelő hadműveletet indított a Szingapúr melletti Ubin elfoglalására, és 7-én éjszaka mintegy négyszáz japán katona indította meg a támadást, és rövid harc után győzedelmeskedtek. A britek figyelmét a vártnál jobban is elvonta az elterelő támadás, így február 8-ának estéjén a japán főerők támadást indítottak Szingapúr erődje ellen.
A csata Japán partraszállás