Franz Seraph Peter Schubert (Bécs, Himmelpfortgrund, 1797. január 31. – Bécs, 1828. november 19.) osztrák zeneszerző. Bár nagyon fiatalon halt meg, több mint hatszáz romantikus dalt, több szimfóniát, szonátát, vonósnégyest, operát és egyéb darabot írt. A dallamok és a líricizmus iránti természetes érzékenységével Schubert a 19. század legtehetségesebb zeneszerzői közé tartozik, a dal műfaj egyik legnagyobb mesterének tartják.
Élete során nem volt kimondottan elismert, de 31 éves korában bekövetkezett haláláig több mint 100 műve már megjelent nyomtatásban. Nem tudott állandó megélhetést biztosítani magának, leginkább barátai támogatták, illetve apja alkalmazásában állt.
Őt tekintik a bécsi klasszikus zene utolsó mesterének, illetve az első romantikus zeneszerzőnek.
Gyerekkora, tanulmányai bélyegkép|200px|Schubert szülőháza Schubert Himmelpfortgrundban, Bécs egyik külvárosában született. Apja, Franz Theodor, egy morva földműves fia, egyházi tanító és amatőr zenész volt. Anyja, Elizabeth Vietz, házassága előtt egy bécsi családnál dolgozott szakácsnőként.
Schubertet ötéves korában kezdte rendszeresen képezni apja. Hatéves korától járt a himmelpfortgrundi iskolába, ahol élete pár legvidámabb évét töltötte. Ekkor kezdődött zenei képzése is. Apja tanította a hegedűjáték alapjaira, bátyja, Ignaz pedig a zongorára (értsd: a zongora elődjére, a pianofortéra). Hétéves korára már kinőtte tanárait és a lichtenthali templom kórusvezetője, Michael Holzer keze alá került. Úgy tűnik, hogy Holzer leckéi kimerültek a csodálat kinyilvánításában, és a gyerek többet profitált egy barátságos asztalosnövendéktől, akinek révén egy hangszerraktárban az otthoninál lényegesen jobb zongorán gyakorolhatott. Korai képzésének sikertelen jellege annál komolyabb volt, mivel akkortájt egy zeneszerzőnek kevés esélye volt a sikerre, ha előadóként nem tudott hatni közönségére, ehhez viszont oktatása nem volt elégséges.
1808 októberében vették fel a konviktusba, ami Antonio Salieri vezetése alatt Bécs vezető zeneiskolájává vált. 17 éves koráig itt tanult, a közvetlen oktatás helyett inkább az iskola zenekari próbák és a tehetséges barátok ismeretsége vált hasznára. Életre szóló ismeretségeit is itt kötötte: Spaun, Anton Stadler klarinétos és Holzapfel mellett sokan mások, akik anyagilag is segítették, amennyire tudták, kottapapírt vettek neki, támogatták és biztatták. Itt, a konviktusban ismerte meg Wolfgang Amadeus Mozart szimfóniáit és nyitányait, valamint más darabokat, és így kezdte megalapozni zenei tudását.
Ekkor zeneszerzői tehetsége már kezdett kitűnni. Zongorakettősre írt fantáziája (D 1 az Otto Erich Deutsch-féle katalógusszámok szerint), harminckét sűrűn teleírt oldal 1810. április 8. és május 1. között keletkezett. Ezt 1811-ben három hosszú vokális darab követte (D 5 – D 7), egy „kvintett-nyitánnyal” (D 8), vonósnégyessel (D 2), másik zongorafantáziával és pár dallal együtt. Salierinek a korai darabok révén feltűnt a fiatal Schubert tehetsége, és elkezdte zeneszerzésre és zeneelméletre oktatni.
Schubert korai kamarazenei tanulmányai figyelemreméltóak, mivel tudjuk, hogy akkoriban otthonában rendszeresen (vasár- és ünnepnapokon) összejártak vonósnégyest játszani, két bátyja hegedült, apja csellózott, Franz maga pedig mélyhegedűn játszott. Erre az amatőr együttesre írta később megannyi kompozícióját. Későbbi konviktusbéli évei alatt még jócskán írt kamarazenét, dalokat, zongoradarabokat, és nagyobb törekvésként egy Kyriét (D 31) és Salve Reginát (D 27), egy oktettet fúvósokra (D 72/72a) – talán anyja halála emlékére – egy kantátát (D 110), zenét és szöveget apja névnapjára, valamint tanulmányai lezárásaként, 16 éves korában, 1813 őszén írta meg első szimfóniáját (D 82).
Tanárként apja iskolájában 1813 végén hagyta ott a konviktust, és hogy a katonai szolgálatot elkerülje, apja iskolájába jelentkezett tanárnak. Apja időközben ismét megházasodott, Anna Kleyenboecket, egy selyemkereskedő lányát vette el Gumpendorf külvárosból. A fiatalember több mint két évig tartott ki a taposómalomban, ahol közömbös sikerrel teljesített. Jobban lekötötték a magánórák, melyek során zeneszerzést tanult Salieritől, aki többet tett Schubertért, mint bármely más tanára. Mivel Salieri volt azon zeneszerzők egyike, akik elsőként vitték a biedermeier kor hangszínét a bécsi egyházi zenébe, nem meglepő, hogy Schubert korai szakrális művei szorosan kapcsolódnak tanára egyházi szerzeményeihez. Hasonlóképpen Salieri különböző nyelvű dalai is tükröződnek Schubert fiatalkori daltermésében.
Első befejezett operáját – Des Teufels Lustschloss (D 84) – és első miséjét – F-dúr (D 105) – 1814-ben írta, ebben az évben keletkezett még három vonósnégyes, több kisebb hangszeres darab, a 2., B-dúr szimfónia (D 125) első tétele és tizenhét dal, köztük olyan remekművek, mint A búvár (D 77/111) és a Margit a rokkánál (D 118, Op.2).
Azonban még ezt a munkatempót is felülmúlta az 1815. évi. Ebben az évben, iskolai munkája, a Salieri-féle órák és a hívogató bécsi élet mellett hihetetlen mennyiségű muzsikát produkált. Befejezte a 2. szimfóniát és megírta a harmadikat (D-dúr, D 200). Befejezett két misét G-dúrban (D 167) és B-dúrban (D 324), az előbbit hat nap alatt, egy új Dona Nobist az F-dúr miséhez, egy Stabat Matert és Salve Reginát (D 223). Öt operát írt, ebből hármat fejezett be – Der vierjährige Posten (D 190), Fernando (D 220) és Claudine von Villabella (D 239) –, két másik, Adrast (D 137) és Die Freunde von Salamanka (D 326) valószínűleg befejezetlen maradt. Ezen kívül egy g-moll vonósnégyes, négy szonáta, több kisebb zongoradarab és csúcspontként 146 dal – köztük tekintélyes hosszúak is – bővítik a listát.
1814 decemberében Schubert megismerkedett Johann Mayrhofer költővel, amely ismeretség hamarosan bensőséges barátsággá mélyült. Temperamentumuk feltűnően különbözött: Schubert őszinte, nyitott, derűs, rövid depressziós rohamokkal és viharos hangulatkitörésekkel, Mayrhofer mogorva és búskomor, aki az életet a kitartás próbájának tekintette. Ez a barátság több szempontból is Schubert javára vált.
Támogató barátai Mivel 1815 volt Schubert életének leggyümölcsözőbb éve, 1816-ban kezdett sorsa változóra fordulni. Az év közepe táján Joseph von Spaun a Rémkirály (Erlkönig, D 328, Op. 1) komponálása közben lepte meg. Goethe költeménye egy füzethalom tetején feküdt, a szerző pedig az alkotás lázában szinte dobálta a kottafejeket a papírra. Pár héttel később a jó családból származó és jómódú hallgató, Franz von Schober, aki Spaunnál hallotta Schubert több dalát, meglátogatta a zeneszerzőt, és felajánlotta, hogy elviszi az iskolából, és megadja neki a művészetének nyugodt gyakorlásához szükséges szabadságot. Az ajánlat igencsak időszerű volt, Schubert éppen sikertelenül jelentkezett kórusvezetőnek Laibachba, és még inkább rabszolgamunkának érezte iskolai állását. Apja beleegyezését is megkapta, így a tavasz végére vendégként Schober egyik lakásába költözött. Zeneórák adásával egy ideig megpróbált a ház bevételeihez hozzájárulni, de ezt hamarosan feladta, és csak a zeneszerzésnek áldozta idejét. „Egész nap írok – mondta később egy érdeklődő vendégének –, ha befejeztem egy darabot, kezdem a következőt”.
Az 1816-ban írt művek között találunk három kantátát, az egyik Salierinek készült (D 407/441); a Prométheusz kantáta (D 451) nyolc nappal később keletkezett, ezért a művéért már honoráriumot kapott („első alkalommal – írja naplójában – hogy pénzért komponáltam”); valamint a bolondos, filantróp librettóra írt Kantate zu Ehren von Josef Spendou (D 472). Nagyobb jelentőségű a két újabb szimfónia: a negyedik, „Tragikus szimfóniaként” ismert c-moll szimfónia (D 417) megkapó Andante tételével; és az ötödik, B-dúr szimfónia (D 485), amely derűs és friss, mint Mozart szimfóniái; ezen túl több, mint száz dal, köztük Johann Wolfgang von Goethe és Friedrich Schiller verseinek legszebb megzenésítéseivel. Írt még egy operát is („Die Bürgschaft”. D 435), amelyet ugyan a silány librettó tönkretett, de mégis mutatja a szerző folyamatos érdeklődését a színház iránt.
Mindeközben baráti társasága folyamatosan gyarapodott. Johann Michael Vogl, a híres bariton, akinek Mayrhofer mutatta be, jó szolgálatot tett dalai bemutatásával a bécsi szalonokban; Anselm Hüttenbrenner és bátyja Joseph Hüttenbrenner, akik legodaadóbb rajongóinak tartották magukat; Joseph von Gahy, a kitűnő zongorista, aki szonátáit és fantáziáit adta elő; a Sonnleithner család, ahol a legidősebb fiú pedig bejutást nyújtott otthonukba, és zenés összejöveteleket rendezett a tiszteletére, melyek hamarosan Schubertiádák néven lettek ismertek. Anyagi hátterét nehézség nélkül biztosították, pedig Schubert kétségtelenül teljesen pénztelen volt, mivel feladta a tanítást, nyilvános előadásból nem tudott keresni, és a kiadók sem fizettek még műveiért. Barátai azonban valódi bohém nagyvonalúsággal siettek segítségére – egyikük szállást szerzett, egy másik háztartási eszközökkel látta el, együtt ebédeltek, és akinek éppen volt pénze, fizette a számlát. Schubert mindig a társaság feje volt, és fél tucat becenéven ismerték, melyek közül a legjellemzőbb a kann er 'was? („hát ő mihez ért?”) volt, gyakori kérdése, melyet újdonsült ismerőseivel kapcsolatban feltett.
1818, amely az előző évhez hasonlóan viszonylag terméketlen év volt, két szempontból is emlékezetes. Ekkor került sor másodszor Schubert-mű nyilvános előadására (az első az F-dúr mise 1814. szeptemberi lichtentali előadása volt). Ez egy olasz stílusú nyitány volt, egy Rossini-burleszk, melyet a legnagyobb komolysággal adtak elő egy koncerten március 1-jén. Ekkor került zenetanárként az Eszterházyakhoz Zselízre, ahol a kellemes és a természetének leginkább megfelelő környezetben tölthette a nyarat. Ugyanebben az évben keletkezett C-dúr szimfóniája (D 589); pár négykezese zselízi tanítványainak; dalok, közöttük az Einsamkeit (D 620), a Marienbild (D 623) és a Litaney. Ősszel Bécsbe visszatérve Schobertől már nem kapott szállást, így Mayrhoferhez költözött. Itt élete a szokásos mederben folytatódott. Reggel felkelés után rögtön komponálni kezdett, kettőig írt, aztán ebédelt és sétált a környéken, majd visszatért zenét szerezni. Ha ihlete elfogyott, barátainál tett látogatást. Dalszerzőként 1819. február 28-án lépett először a nyilvánosság elé, Jager énekelte Schäfers Klagelied című dalát. Az év nyarán pihenésképpen Vogllal együtt beutazták Felső-Ausztriát. Steyrnél írta meg híres Pisztrángötösét (D 667). Ősszel három dalát elküldte Goethének, de nem kapott választ.
Figyelemreméltóak és a stílus jelentős fejlődését mutatják az 1820. évi szerzeményei. Februárban kezdte a Lazarus (D 689) befejezetlen oratóriumot; ezután pár kisebb műve mellett a 23. zsoltár (D 706), a Gesang der Geister (D 705/714), a c-moll Quartettsatz (D 703) és a Wanderer-fantázia (D 760) következett. Életrajzi szempontból talán még érdekesebb, hogy ebben az évben Schubert két operáját is bemutatta a Kärthnerthor színház, a Die Zwillingsbrüdert június 14-én, a Die Zauberharfet augusztus 19-én. Eddig ugyanis nagyobb kompozícióit (a miséket kivéve) csak a házi kvartettjükből kinőtt gundelhofi műkedvelő zenekar játszotta. Így ezek az előadások jelentősen növelték presztízsét. A kiadók azonban még mindig makacsul tartózkodtak, csak miután barátja, Vogl, elénekelte az Erlköniget a Kärthnerthorban (1821. február 28.), egyezett bele Anton Diabelli habozva, hogy pár művet jutalékért kinyomtat. Így jelenhetett meg az első hét opusz (mind dalok), ezután a jutalékok megszűntek, és a szerző csak nyomorúságos alamizsnában részesült a kiadóktól. Sokan és sokat írtak arról, hogyan vették Schubertet semmibe egész élete során. Nem hibáztathatjuk barátait, és csak közvetve volt felelős a bécsi közvélemény; leginkább a túl óvatos közvetítőket okolhatjuk, akik gátolták vagy akadályozták a megjelenésben.