Az SMS von der TannA hajónév előtt álló három betű (SMS; pontosabban: S. M. S.) a német Seiner Majestät Schiff rövidítése. Jelentése: Őfelsége Hajója. E rendhagyó nevű hadihajó kezdőbetűje tulajdonnévként nagy betűvel szerepel számos forrásban. A korabeli német szövegek ezzel szemben a folyamatos szövegekben rendre kis betűvel szerepeltetik, és a szócikk is ezzel az írásmóddal hozza a továbbiakban. volt a Császári Haditengerészet első csatacirkálója, egyben az első gőzturbinával meghajtott német kapitális hadihajó. A brit Invincible-osztály csatacirkálókra adott válaszként építették meg, és elkészültekor a von der Tann volt a leggyorsabb dreadnought-típusú hadihajó, a végsebessége elérte a 27 csomót. Míg a német csatacirkáló valamivel kisebb űrméretű ágyúkkal készült, mint a brit konkurensei – 28 cm szemben a brit 30,5 cm-esekkel –, gyorsabb volt náluk, és a páncélzata jelentősen erősebb volt az övékénél. Ez a hajó szolgált a későbbi német csatacirkálók alapjául, melyek páncélvédettségét tovább növelték, ugyanakkor a tüzérségük űrmérete továbbra is valamivel kisebb maradt, mint a brit ellenlábasaiké.
A von der Tann számos hadműveletben részt vett az első világháború során, közte több az angol partok bombázását célzóban is. Részt vett a skagerraki csatában, ahol elpusztította az Indefatigable csatacirkálót a csata elején. Skagerraknál maga is több nehézgránát-találatot szenvedett el, és az összecsapás egy pontján minden nehézlövege használhatatlan volt vagy az elszenvedett károkból, vagy meghibásodásokból fakadóan. A hajó sérüléseit hamar kijavították, és két hónap múlva visszatérhetett a flotta kötelékébe.
A háború 1918 novemberi végeztével a Nyílttengeri Flotta nagy részével együtt Scapa Flow-ban internálták. 1919 júniusában a flotta többi hajójához hasonlóan a saját legénysége elsüllyesztette, hogy ne kerülhessen a britek kezére és a békefeltételek elutasítása esetén ne lehessen Németországgal szemben alkalmazni. A hajó maradványait 1930-ban kiemelték, majd 1931 és 1934 között Rosythban lebontották.
Kifejlesztése
Az 1906-os háztartási év keretében megépített előző nagycirkáló, a Blücher jelentős előrelépést képviselt az előző nagycirkálókhoz képest (Scharnhorst-osztály). A Blücher fő fegyverzetét 12 darab 21 cm-es ágyú alkotta, ami az Invincible-osztály nyolc 30,5 cm-es lövegével szemben jelentősen kisebb tűzerőt jelentett és emiatt a Blüchert utólag még csak a páncélos cirkálók közé sorolják.A Császári Haditengerészetnél a vízkiszorítás alatti cirkálók a kiscirkáló (Kleiner Kreuzer), az efelettiek a nagycirkáló (Großer Kreuzer) megjelölést kapták. A háború utáni irodalomban a brit csatacirkálókkal egyenértékű hajóikat előbb páncélos cirkálókként (Panzerkreuzer) sorolták, mely terminológiát addig nem használták és csak később honosodott meg az angol megnevezés tükörfordításaként a csatacirkáló (Schlachtkreuzer). Az új német nagycirkálónak egészen új tervek alapján kellett megépülnie, hogy harcértéke elérje a brit csatacirkálókét. A Kreuzerneubau FA Császári Haditengerészetnél amennyiben egy új hadihajót egy korábbi, hasonló feladatkörben szolgáló hajó pótlására szántak, akkor megrendelésekor ennek megfelelő átmeneti megjelöléssel látták el (Ersatz XY). Amennyiben a hajó megépítése a flotta állományának növekedésével járt, akkor megrendelésekor nevében a „Neubau” megjelölés szerepelt. A hajó valódi nevét a haditengerészet tradícióinak megfelelően a vízrebocsátásakor kapta meg. (illetve röviden: Kreuzer F) megjelöléssel megrendelt cirkáló építésének 1906 augusztusában láttak hozzá. A követelmények szerint fő tüzérségének nyolc darab 28 cm-es ágyúból és a másodlagos tüzérségének nyolc darab 15 cm-es ágyúból kellett állnia, a sebességének pedig minimum 23 csomónak kellett lennie. Az előzetesen benyújtott tervek között volt olyan, mely a másodlagos tüzérség lövegeit négy kétcsövű lövegtoronyban helyezte volna el és olyan is, mely kazamatákban a hajó középső részén. A konstrukciós részleg (Chef des Konstruktionsdepartements der Marine) Rudolf von Eickstedt vezetésével egy olyan tervet nyújtott be, melyben a hajó hat darab 28 cm-es ágyút kapott volna 17 cm-es lövegekből álló másodlagos tüzérséggel.
A magasrangú tisztek nem értettek egyet abban, hogy mi legyen az új hajó rendeltetése. A tengerészeti minisztérium (Reichsmarineamt) vezetője, Alfred von Tirpitz az új hajót a brit Invincible-lel teljesen egyező szerepkörben akarta látni, nagyobb ágyúkkal, könnyebb páncélzattal, nagyobb sebességgel, amivel a flotta előtt tevékenykedve felderítést végezhetett és elpusztíthatta az ellenséges cirkálókat, azaz Tirpitz a hajót nem a csatasorba integrálva akarta alkalmazni. Vilmos császár azonban a minisztérium legtöbb tengerésztisztjéhez hasonlóan olyan hajót akart, mely a fő csatasorban is bevethetőn miután a megtörtént az ellenséggel való első kontaktus. Ez jóval erősebb páncélzatot követelt meg. A csatasorban való használatára a német flotta jelentős számbeli hátránya miatt volt igény. Az első felvetések szerint a hajónak űrméretű lövegeket kellett volna kapnia, azonban a pénzügyi korlátozások csak jóval kisebb és olcsóbb lövegekkel való ellátását tették lehetővé. Ennél fogva a Kreuzer F az utóbbi két Nassau-osztályú csatahajó számára is kifejlesztett 28 cm-es lövegeknek otthont adó lövegtornyokat kapta meg.
Egy 1906 szeptemberében megtartott konferencián a hajó tervezésével kapcsolatos számos nézetkülönbséget sikerült rendezni. Rudolf von Eickstedt a konstrukciós részlegtől azzal érvelt, hogy mivel a tervezett védelmi rendszer robbantási próbái még nem értek véget, az építést el kell halasztani annak érdekében, hogy a terveken bármiféle változtatásokat eszközöljenek. Azzal is érvelt, hogy a vagy űrméretű ágyúk elégségesek lesznek az új brit csatacirkálók páncélzatának átütéséhez. August von Heeringen tengernagy, az általános részleg vezetője (Chef des Allgemeinen Marinedepartements) viszont azt hozta fel ellenérvként, hogy a hajónak -es ágyúkra lesz szüksége az ellenséges csatahajókkal vívandó harchoz. Eduard von Capelle, a tengerészeti minisztérium helyettes vezetője (miniszterhelyettese) azt közölte, hogy a víz alatti védelmi rendszer novemberben esedékes tesztjének eredményétől függően a nehéztüzérség űrméretét csökkenthetik annak érdekében, hogy súlyt szabadíthassanak fel a védelmi rendszerek erősítésére amennyiben ez szükségeltetik. Tirpitz ellenezte az űrméret csökkentését még úgy is, ha ezáltal a már rögzített vízkiszorítást túl kellene lépni.
Szeptember végére a tervezési részleg a fő tüzérség három elrendezési lehetőségét mutatta be a császárnak. "1a" – két kétlövegű és négy egylövegű lövegtoronnyal; "2a" – négy kétlöveges lövegtoronnyal; "5a" – három kétlöveges és két egylöveges lövegtoronnyal.
Mind a három esetben a másodlagos tüzérség ágyúi kazamatákban kaptak volna helyet. A császár a "2a" verzió megvalósításához járult hozzá, amit ezután a tervezési részleg tovább finomított, kialakítva a "2b" verziót, melyben a szárnytornyok átlósan kerültek elhelyezésre, hogy ezáltal mindkét oldalra lőhessenek minden ágyúval sortüzet. Ez azonban csak elméleti szinten volt megvalósítható, mivel a gyakorlatban a fedélzet felett keresztben tüzelő lövegek torkolattüzének lökéshulláma túl erősnek bizonyult. A meghajtásával kapcsolatban az a döntés született, hogy a háromszoros expanziójú gőzgépek helyett gőzturbinákat fognak alkalmazni, amivel 24 csomós sebességet is elérhetnek. Ezt a "2a1" jelű variánsra határozták meg, de a védelem javítását és a teljesítmény fokozását célzó további módosítások révén a végső verzió a "2c1" megjelölést kapta.
A "Kreuzer F" megépítésére az engedélyt 1907. június 22-én adta meg a császár. A későbbi névadó Ludwig von der Tann-Rathsamhausen egy bajor tábornok volt, aki a bajor hadtest parancsnokaként részt vett az 1870-es német-francia háborúban. A megépítésére a megbízást a hamburgi Blohm & Voss hajógyár kapta meg 1907. szeptember 26-án. Az építési költség német aranymárka volt, ami 33%-kal volt nagyobb összeg, mint a Blücher, és kétszer akkora volt, mint a Scharnhorst esetében. Az árban mutatkozó jelentős növekedés nagy problémákat okozott a német flottának, mivel a flottafejlesztés ütemét megszabó haditengerészeti törvények arra lettek alapozva, hogy a hajók építési költségei idővel nem változnak.
Technikai adatok bélyegkép|jobbra|300px|A Von der Tann egy számítógépes grafikai ábrázoláson
Általános jellemzők A von der Tann teljes hosszúsága , vízvonal menti hosszúsága , legnagyobb szélessége volt, ami a torpedóvédő hálók felhelyezésével -re nőtt. A merülése elöl , hátul volt. A konstrukciós vízkiszorítása , teljes terhelés melletti vízkiszorítása nőtt. A hajótestét hosszanti és keresztben futó vízmentes válaszfalakkal tervezték és 15 vízzáró rekeszre osztották fel. A hajó kettős fenékkel rendelkezett a hosszának 75%-ában.
A hajó finom mozgású, jól hajózható járműnek számított, bár kissé hajlamos volt oldalszél esetén a szél irányába kitérni és hátramenetben nehéz volt kontroll alatt tartani. A kormánylapát erős kitérítésekor a sebességének akár 60%-át is elveszíthette és 8°-kal is megdőlhetett. Építésekor Frahm típusú kilengéscsillapító tartályokat (Schlingertank) kapott, de ezek a kilengést csak 33%-kal tudták mérsékelni és ezzel hatástalannak bizonyultak. A stabilitás növelése érdekében később lengéscsillapító hosszbordákat kapott. A kilengéscsillapító tartályokat szénraktárakként hasznosították, ami 180 tonnával növelte a szállítható üzemanyag-mennyiséget.
A tisztek kabinjai a hajó orr-részében kaptak helyet. Ezt az elrendezést előnytelennek találták és a későbbi hajókon már nem alkalmazták. A von der Tann a tervek szerint rácsos árbócokat kellett volna kapjon, de ehelyett normál árbócokkal szerelték fel. Ezekre 1914-ben tüzérségi megfigyelőhelyeket telepítettek. 1915-ben hidroplánok indításával kísérleteztek a fedélzetén, amihez a tatrészen egy darut szereltek fel a repülőgép beemeléséhez. A von der Tannt eredetileg ellátták torpedóvédő hálókkal, de ezeket 1916 vége felé eltávolították róla.
Hajtóművek A von der Tann volt az első olyan nagyobb német hadihajó, mely gőzturbinákat kapott. A meghajtási rendszere négy turbinából állt, melyeket két csoportban helyeztek el: a két nagynyomású turbina forgatta meg a két külső tengelyt, míg a két alacsony nyomású turbina a két belső tengelyt. Mindegyik tengely végén egy háromszárnyú, átmérőjű hajócsavar volt. A turbinák három gépteremben kaptak helyet. A gőzt 18 széntüzelésű, kétvégú vízcsöves kazán szolgáltatta számukra, melyeket öt kazánteremben helyeztek el. A kazánok fent két nagy kéménybe torkolltak, egyikük közvetlenül az elülső árbóc mögött, a másik a hajó közepén állt.
A hajtóműveinek összteljesítményét -re becsülték, amivel 24 csomós legnagyobb sebesség elérését várták, azonban a próbajáratok során ezeket az adatokat jelentősen felülmúlta és leadásával 27,4 csomós végsebességet ért el. Egy alkalommal Teneriféről hazaúton Németországba 27 csomós átlagsebességet ért el egy hosszabb szakaszon és ekkor 28 csomós sebességet is elért, ezzel elkészültekor a legnagyobb dreadnoght-típusú hadihajónak számított. Az üzemanyagraktárainak kapacitását szén tárolására méretezték, de teljes terhelésnél akár szállítására is alkalmas volt. Ez a mennyiség -es () hatótávolságot tett lehetővé 14 csomós cirkálósebesség mellett. A hat turbógenerátora , 225 voltos áram előállítására volt képes.