Stanley Milgram (Bronx, 1933. augusztus 15. – Manhattan, 1984. december 20.) amerikai szociálpszichológus. Kutatásai során többek között az emberi engedelmességet vizsgálta. A világszerte ismert Milgram-kísérletet a Yale Egyetemen végezte el, amelyben a második világháború borzalmai, elsősorban a holokauszt hatását dolgozta föl. Ebben a kutatásban demonstrálni kívánta azt a jelenséget, hogy az emberek képesek agresszív cselekedetek végrehajtására, ha egy felsőbb hatalom vállalja azért a felelősséget.
Életútja
Stanley Milgram 1933-ban született a New York-i Bronxban egy kelet-európai emigráns zsidó család gyermekeként, akik a hitleri náci uralom hatalomra jutása előtt hagyták el Európát. Magyar származású édesapja, Samuel Milgram pékként dolgozott, hogy fenntartsa családját. Szakmáját Németországban tanulta, és az első világháborúban ott is szolgált katonaként. Édesanyja, a román származású Adele férje 1953-ban bekövetkezett halála után vette át a családi vállalkozás irányítását. A Milgram családnak három gyermeke született: az idősebb lánytestvér, Marjorie, illetve két fiú: Stanley és Joel. Stanley Milgram már az óvodából kitűnt kimagasló intellektusával. Egy napon fültanúja volt annak, ahogyan édesanyja kikérdezte nővérét Abraham Lincolnnal kapcsolatos tanulmányairól. Később, mikor az óvónője kérdezgette a csoportját a korábbi elnökről, Stanley részletekbe menően képes volt felidézni a politikus életrajzát. Ez annyira lenyűgözte a pedagógust, hogy az óvoda többi csoportja előtt is elő kellett adnia tudását.
Kiváló képességei mellett jellemző volt rá a tudomány iránti élénk érdeklődés. Már fiatalon kémiai kísérletekbe kezdett, de néhány próbálkozása kevésbé volt sikeres. Egy alkalommal például néhány barátjával a folyóba eresztettek egy ládányi nátriumot, amelynek eredményeként akkora robbanás történt, hogy nemcsak a gyerekek szülei, de a tűzoltók is megjelentek a helyszínen. Nagy befolyással volt későbbi életére az az eset is, amikor a lakók közbenjárására egyirányúsították az utcát, amelyben laktak, mert a nagy forgalom miatt egy autó elütött egy gyermeket. A tapasztalat, hogy az emberek összefogással változásokat képesek létrehozni a környezetükben, alapját képezte későbbi kutatásainak az emberi engedelmességgel és alkalmazkodással kapcsolatban.
Milgram felsőfokú tanulmányait korábbi, kiváló eredményeinek köszönhetően ösztöndíjasként kezdte meg a New York-i Queens Collage-ban, amely akkoriban jó hírű intézménynek számított. Az egyetemen 1954-ben szerzett bachelor (BA) diplomát államtudományból. Ez azt jelentette, hogy kiemelkedő szorgalommal tanulva, egyéni tanrendet kialakítva, nyári kurzusokat is teljesítve mindössze három év alatt elvégezte a képzést. Emellett tanterven kívüli tevékenységekben is részt vett az egyetemen eltöltött három éve alatt. Fő szakiránya, az államtudomány mellett más érdeklődési körébe tartozó kurzusokat is teljesített, olyan területeken, mint a színjátszás, a költészet, a vitatechnika, vagy a nemzetközi kapcsolatok tanulmányozása. Az egyik nyáron Európába utazott tanulmányútra, ahol életében először lett szerelmes: a mindig szorgalmasan tanuló, elhivatott Stanley Milgram korábbi iskolásévei alatt sohasem randevúzott.
Egy professzora tanácsára PhD tanulmányait már a Harvardon kívánta folytatni a társas kapcsolatokat vizsgáló program szociálpszichológia szakirányán, de első jelentkezését visszautasították, mert pszichológiai tárgyai közül nem teljesített néhány kurzust a bachelorképzés ideje alatt. Később mégis felvételt nyert az intézménybe, mert a nyár során bepótolta a hat hiányzó kurzust, így speciális engedéllyel megkezdhette tanulmányait a Harvardon, ahol aztán 1960-ban szerzett doktori címet. A tanszék, amelyen a szociálpszichológia szak helyet kapott vegyesen foglalkozott szociál- és klinikai pszichológiával, szociológiával és antropológiával, így több tudományterületre is rálátást nyert.
Az egyetemen tanárai közé tartozott a pszichológia több területén is kutatásokat végző Gordon Allport is, aki nagy hatással volt pályájára Solomon Aschhez hasonlóan, akinek kísérleteiben részt vett asszisztensként. Érdeklődési területük hasonló volt: Asch az emberi konformitással, tehát a csoportnyomás emberi viselkedésre gyakorolt hatásával kapcsolatban kutatott, míg Milgram fő munkái az engedelmességet vizsgálták. Tanára hatása meglátszott Milgram doktori disszertációján is, amelyben kultúrák közötti különbségeket keresett az emberek konformitásában. Ebben a kutatásban vizsgálta például a norvég és a francia emberek között megjelenő differenciát, eredményei szerint előbbiek sokkal inkább hajlamosak engedelmeskedni a csoportnyomásnak, mint az utóbbiak. Érdekes megjegyezni, hogy kutatása során utólagosan kikérdezte kísérleti személyeit a kísérlettel kapcsolatos véleményükről, beleértve annak etikai vonatkozásait is, annak ellenére, hogy azokban az időkben ez még nem volt szokás a pszichológiai kísérletek során. Ennek ellenére az engedelmességi kísérleteinek etikai vonatkozásaival kapcsolatban sok támadás érte a későbbiekben.
Doktori disszertációjának megírása után 1960 őszén átkerült a Yale Egyetemre, ahol 1963-ig dolgozott. Első kutatásában azt vizsgálta, hogy miként befolyásolják a kábítószerek különböző művészeti alkotások esztétikai megítélését. Érdeklődése egyszerre volt tudományos szempontból és személyes okokból motivált: alkalomszerűen használt marihuánát, kokaint, amfetaminokat, illetve a peyote kaktuszt, melynek pszichoaktív hatása régóta köztudott. Végül az ide kapcsolódó kutatás eredményeinek publikálását nem engedélyezték.
Elkezdte azonban tervezni az engedelmességi kísérleteit, amelyekkel Asch és saját korábbi kutatási eredményeit kívánta részletesebben vizsgálni. Azok a tanulmányok ugyanis olyan tényezőkkel kapcsolatban vizsgálták a konformitást, amelyek nem voltak fontosak az egyén életének szempontjából. Milgram azonban tesztelni kívánta, hogy hogyan befolyásolja az emberek viselkedését, ha azoknak olyan utasításokat ad, amelyek egy másik személyre gyakorolnak hatást. Hosszas tervezés, valamint elővizsgálatok elvégzése után 1961-ben kapott engedélyt és támogatást a kísérletek elvégzésére, melyeknek mind a meglepő eredményei, mind pedig etikai vonatkozásai nagy port kavartak a szakmai körökben.
Az 1961-es esztendő nem csak híres kísérlete miatt maradt emlékezetes Milgram számára, hanem mert szintén ebben az évben találkozott későbbi feleségével, Alexandra Metkinnel, aki szociális munkásként, valamint táncosként dolgozott. Kapcsolatuk kétségkívül harmonikus és boldog volt, egészen Stanley 1984-ben bekövetkezett haláláig kitartottak egymás mellett. Első gyermekük, Michelle Milgram 1964-ben született meg, második gyermekük, Marc Milgram pedig három évvel később. Gyermekeik világra jötte után Alexandra – becenevén Sasha – otthon maradt, hogy vezesse a háztartást és foglalkozzon a kicsikkel.
Annak ellenére, hogy Milgram fáradtságot nem ismerve dolgozott kutatásain, remek családapának bizonyult. Sokat játszott, kirándult, beszélgetett gyermekeivel. Mindemellett Stanley és Sasha aktívan részt vettek a politikai életben is, véleményüket levélben osztották meg számos politikussal, illetve Stanley mindenkori munkahelyének saját lapjába is gyakran írtak cikkeket. A rendszeres politikai aktivitás, illetve a hatalomnak való engedelmeskedés kérdésköre felé tanúsított érdeklődés ellenére Milgram ellenezte az 1960-as és ‘70-es évek diákmozgalmait. Legfőbb problémája a tiltakozásokkal azok destruktív jellege volt, valamint azt is aggályosnak tartotta, hogy a diákok az iskolát mint politikai fórumot használták fel.
1963 nyarán visszakerült korábbi egyetemére, a Harvardra, ahol hároméves szerződést kapott egyetemi adjunktusként. Ennek lejárta után még egy évet maradt tanítani, de ezt követően távozott az intézményből, elsősorban az engedelmességi kísérletei, illetve azok etikai vonatkozásai miatt róla kialakult ellentmondásos kép késztette munkahelyváltásra. A szakmai közeg elutasítása miatt csak néhány egyetem kívánta foglalkoztatni, így 1967-ben a New York-i City Egyetemre került, ahol a szociálpszichológiai programot koordinálta újdonsült professzorként. Az ott töltött évei alatt kutatási témáit a változatosság jellemezte, főként a városi életet tanulmányozta.
Kísérleteiben ekkor kezdett el úgynevezett „cyranoidokat” használni. Ezek olyan kísérleti személyek voltak, akik egy másik emberrel folytatott kommunikációjuk során a Milgram által beépített személyek gondolatait vitatták meg. Egy jellegzetes cyranoid-vizsgálatban a beépített ember közli a kísérleti személlyel (cyranoidnak), hogy mit kell mondania egy mikrofonba. Ezt a paradigmát azért hozta létre, hogy az emberi kommunikáció és a személypercepció alapvető folyamatait tanulmányozza. A cyranoid elnevezés Cyrano de Bergerac francia drámaíró művéből származik, ahol az író egy hősszerelmes szájába adta azokat a szavakat, amiket valójában ő akart elmondani az általa szeretett hölgynek.
Kutatómunkáján túlmenően könyveket is kezdett írni, valamint megjelent egy díjnyertes filmalkotása is (The City and the Self – A város és az Én). 1974-ben adta ki az Obedience to Authority című művét, melyben az emberi engedelmességgel kapcsolatos kísérleteinek eredményeit foglalta össze, valamint magyarázatot is kívánt adni rájuk. New Yorkban töltött évei alatt népszerű tanárrá vált, számos hallgató kérte fel őt témavezetőjének szakdolgozatához, vagy doktori disszertációjának megírásához. A City Egyetemen töltött évek alatt olyan híres pszichológusok kerültek ki tanítványai és asszisztensei közül, mint például Alan C. Elms. Stanley Milgram 1984-ben hunyt el, ötödik szívinfarktusa következtében.
Munkássága Milgram-kísérlet
Milgram érdeklődését az emberi engedelmesség kutatása felé alapvetően két tényező motiválta: egyrészt a tudományos megismerés vágya, másrészt a második világháború borzalmainak megértésére tett kísérlet. A náci Németországban és a vele szövetséges országokban történt holokauszt ugyanis felfoghatatlan borzalmakat jelentett a kor átlag polgárai számára. Milgram a Bar Mizvah ünnepségén tartott beszéde során is ezt a témát választotta, együttérzését kifejezve az egész zsidósággal.
A nevével fémjelzet kísérletet először 1961-62 során végezték a Yale Egyetemen. A kísérletnek három résztvevője volt, a kísérlet vezetője, a toborzott kísérleti személy a „tanár”, és a „tanuló”, aki valójában egy színész volt, de a kísérleti személy számára ugyanolyan toborzott személynek volt beállítva. A kísérleti személy úgy tudta, hogy a kísérlet lényege, hogy ő tanárként a kísérletvezető utasításának megfelelően a tanulótól elválasztva egy szomszédos helyiségben egy szópárokat tartalmazó listát olvas fel, amit a tanulónak el kell ismételnie, miközben valójában az ő engedelmességét vizsgálták. Ha a tanuló hibázott, a tanárnak, vagyis a kísérleti személynek áramütést kellett adnia egy előtte lévő, harminc kapcsolóval rendelkező készülékből. A kapcsolók állítólagosan 15 voltonként erősebb feszültséget adtak, 15-től 450 voltig, és minden újabb hiba esetén eggyel nagyobb feszültséggel kellett büntetni a tanulót. Az emelkedő áramütések „hatására” a tanuló előbb kérte a kísérlet befejezését, majd a végén már könyörgött, hogy hagyják azt abba. A hitelesség kedvéért a kísérlet előtt a tanár és a tanuló is kapott gyenge áramütést, a valóságban azonban a készülék nem adott áramütést, a tanulót játszó színész pedig csupán eljátszotta az áramütés okozta szenvedést. A kísérletvezető biztosította az ettől esetlegesen tétovázó kísérleti személyt, hogy vállal mindennemű felelősséget. A kísérlet során minden résztvevő legalább a 300 voltos feszültségig elment, de 65%-uk a legnagyobb, 450 voltos feszültséggel is hajlandó volt büntetni.