bélyeg|1898 körüli francia térkép, amely az afrikai gyarmati követeléseket ábrázolja. A brit gyarmatokat sárga szín ábrázolja, a francia területeket rózsaszín, a belga területeket narancssárga, a németeket zöld, a portugálokat lila, az olaszokat csíkozott rózsaszín, a spanyolokat csíkozott narancssárga, a független Etiópiát barna szín ábrázolja
Hajsza Afrikáért (Scramble for Africa), versenyfutás Afrikáért (Race for Africa) vagy Afrika felosztása (Partition of Africa)McKay, John P.; Hill, Bennett D.; Buckler, John; Ebrey, Patricia Buckley; Beck, Roger B.; Crowston, Clare Haru; Wiesner-Hanks, Merry E.: A History of World Societies: From 1775 to Present. Eighth edition. Volume C – From 1775 to the Present. (2009). Bedford/St. Martin's : Boston/New York. . . "By 1883 Europe had caught 'African fever,' and the race for territory was on." (McKay 738). néven ismert folyamat során az európai nagyhatalmak 1881 és 1914 között elfoglalták és két független állam kivételével maguk közt felosztották Afrika szinte teljes területét és gyarmatokat alakítottak ki.
Az európai nagyhatalmak között a 19. század utolsó negyedében fennálló feszültségek ellenére Afrika felosztása, a gyarmatbirodalmak kialakítása jórészt békésen ment végbe, elsősorban a nagyhatalmak 1884–1885-ös berlini konferenciájának köszönhetően, amelynek során lefektették a gyarmatok kiépítésének alapjait és ezzel elhárítottak egy európai konfliktust.R, Robinson, J.Gallagher and A. Denny: Africa and the Victorians, London, 1965, 175. bélyeg|The Rhodes Colossus: Cecil Rhodes karikatúrája a Punch magazinban, miután bejelentette, hogy távíróvonalat akar létesíteni Fokvárostól Kairóig A 19. század második felében ment végbe az informális imperializmusról, a gyarmati területek gazdasági és katonai dominancián alapuló uralmáról való átmenet a közvetlen, formális gyarmatosítás irányába, a gyarmatbirodalmak és a gyarmati közigazgatás kiépítése felé.Kevin Shillington, History of Africa: Revised Second Edition, (New York: Macmillian Publishers Limited, 2005), 301 Ennek megfelelően a berlini konferencia is azt szabta meg, hogy egy adott területet csak akkor lehet egy adott országhoz tartozónak tekinteni, ha azt a gyakorlatban is elfoglalják: szerződéseket kötnek a helyi vezetőkkel, felvonják a zászlót, működő adminisztrációt és rendfenntartó erőt hoznak létre.
Az afrikai kontinens független államai és uralkodói, mint például az asantik, az etiópok, Marokkó, megkíséreltek ellenállni az európai hódítóknak. Azonban az ipari forradalom eredményeként az európai nagyhatalmak hadseregei olyan fegyverzeti (géppuska, tüzérség) és szervezési (logisztikai támogatás, kiképzés) előnyt élveztek, hogy az afrikai uralkodók, népek, országok nem tudtak hatásos ellenállást kifejteni. Emellett, az európai nagyhatalmak egységes érdekei (ti. a kontinens gyarmatosítása és kiaknázása) ellenében a helyi uralkodók, népek nem tudtak összefogni és közös ellenállást megszervezni, bár a pán-afrikai mozgalom is ebben az időben kezdődött.
Történelmi háttér upright|bélyeg|David Livingstone, az afrikai kontinens belső részének egyik első felfedezője A modern kori afrikai gyarmatosítás története a portugálokkal kezdődött, akik a nagy földrajzi felfedezések korában, a 15. századtól kezdve telepeket, kereskedelmi állomásokat, erődöket és kikötőket hoztak létre az afrikai partok mentén, elsősorban a Dél-Amerika és India felé tartó hajóik támogatására.
Azonban a kontinens belső részének feltérképezése csak a 18. században kezdődött meg. 1835-re az európai utazók feltérképezték Afrika északnyugati részét. A 19. század híres európai utazói, David Livingstone és H. M. Stanley Afrika középső és déli részének felkutatását tűzték ki célul. Fáradságos expedíciók során, az 1850-es és 1860-as években Richard Burton, John Speke és James Grant feltérképezték az afrikai Nagy-tavakat és megtalálták a Nílus forrását. A 19. század végére az európai utazók feltérképezték a Nílus, a Niger, a Kongó és a Zambézi folyókat és többé-kevésbé ekkor kezdték felismerni, hogy a kontinens mennyire gazdag ásványi nyersanyagokban.
Azonban még az 1870-es években is az európai hatalmak Afrika területének csak mintegy 10%-át uralták közvetlenül. Ezek a gyarmatok is leginkább a partvidékhez közel, illetve a fent említett folyók mentén helyezkedtek el: Nagy-Britannia birtokában volt Freetown (a mai Sierra Leone területén), erődök Gambia partjai mentén, az Aranypart (Golden Coast) mint protektorátus, illetve a dél-afrikai gyarmatok: Fokföld, Natal és Transvaal. Dél-Afrikában ekkor már megalapították a holland gyarmatosítók leszármazottai a független búr államot, az Oranje Szabadállamot. Franciaországnak kisebb gyarmatai voltak Dakarban és Szenegálban, és a Szenegál folyó mentén behatoltak a kontinens belsejébe, jelen voltak Elefántcsontparton, Beninben (akkor Dahomey) és 1830 körül megkezdték Algéria gyarmatosítását. Portugália legjelentősebb gyarmatai ekkor Angola (1482-től, illetve 1648-ban foglalták vissza Luanda kikötőjét a hollandoktól) és Mozambik (1498-tól, az első kereskedelmi állomást 1505-ben alapították) voltak. Spanyolország két észak-afrikai enklávé, Ceuta és Melilla felett uralkodott. végül az Oszmán Birodalom Egyiptom, Líbia és Tunézia területe felett gyakorolt változó mértékű fennhatóságot, bár ezek a területek nem tekinthetők gyarmatnak.
A hajsza okai Ipari fejlődés A 19. század technológiai vívmányai tették lehetővé a rohamos ütemű gyarmatosítást: a közlekedés, szállítás és távközlés területén elért vívmányok, mint a gőzhajó, a vasutak, a távíró, mind hozzájárultak az afrikai kontinensre jellemző távolságok áthidalásához. A terjeszkedést segítették a különféle trópusi megbetegedések (pl. malária) gyógyszereinek felfedezései is.
A fejlődés másik vonzatát az európai hadviselés modernizálása jelentette: az osztrák–porosz és francia–porosz háborúk után minden európai nagyhatalom rohamosan modernizálni kezdte fegyveres erőit, porosz minta alapján. A hátultöltős puskák és a géppuskák elterjedése jelentette az európai gyarmatosítók katonai fölényének egy részét, a másik részét azonban a szervezés és a kiképzés adta. A 2-3 európai tiszt irányítása alatt álló 30-40 fős, jórészt afrikai katonákból álló csapatok rendszeresen legyőzték a velük szemben álló, nemritkán 3-4000 fős afrikai csapatokat. Az egyetlen kivételt a brit hadsereg veresége jelentette, amit a zuluktól szenvedett el Isandlwanánál, 1879-ben).
A rabszolga-kereskedelem megszűnése A 19. századra Nagy-Britannia sikeresen számolta fel az Amerikába irányuló rabszolga-kereskedelmet és flottája biztosította az afrikai partok mentén a tilalom betartását. Azonban a kontinens belsejében a rabszolga-kereskedők továbbra is háborítatlanul folytatták tevékenységüket: az észak-afrikai és a keleti partokról kiinduló, jórészt arab karavánok a kontinens belsejében fogdosták össze a rabszolgákat. A brit abolicionisták azt követelték a kormánytól, hogy vessen véget ennek, amit a kormány kétféleképpen látott megvalósíthatónak: kereskedelmi alternatívát kínál a rabszolga-kereskedelemben érdekelt helyi vezetőknek elterjeszti közöttük a keresztény civilizációt.
Mindkettőhöz azonban szükséges volt a brit kereskedők és misszionáriusok, illetve a biztonságukat garantáló brit fegyveres erők jelenléte Afrikában.
Kapitalizmus és imperializmus
A rabszolga-kereskedelem megszűnése után az európai nagyhatalmak egyre inkább ígéretes nyersanyaglelőhelynek és felvevőpiacnak kezdték tekinteni Afrikát. Az 1873–1896 közötti hosszú gazdasági válság, a protekcionizmus előretörése, a növekvő kereskedelmi deficit idején Nagy-Britannia, Németország és Franciaország csábító, nyitott piacot láttak Afrikában, amely olcsó nyersanyagért cserébe felvenné a gyarmatosító hatalmak iparának termékeit. Nagy-Britannia kereskedelmi mérlege, az Indiából és máshonnan behozott gyarmatáruk miatt, egyre növekvő deficitet mutatott az Afrika gyarmatosítását megelőző időszakban, ezt lehetett volna egyensúlyozni az Afrikába irányuló exporttal.
A kapitalizmus másik jellemzője, a szabadon felhasználható és befektethető tőke számára is jó célpont volt Afrika. A Brit Birodalom egyre növekvő befektetéseket eszközölt tengerentúli gyarmatain, ahol az olcsó munkaerő, a bőséges nyersanyagellátás és a piaci verseny hiánya jóval nagyobb megtérüléssel kecsegtetett, mint Európában. Az ipari fejlődés eredményeként Európában jelentősen megnőtt a kereslet olyan nyersanyagok iránt, amelyek Afrikában bőségesen és olcsón előállíthatóak voltak: réz, kaucsuk, pamut, pálmaolaj, kakaó, tea, ón stb.
Az angolok által a napóleoni háborúk során elfoglalt Fokföld (Cape Colony) gyarmat területén 1867-ben gyémántot, 1886-ban pedig aranyat találtak. A felfedezésekre építve szervezte meg Cecil Rhodes a Brit Dél-afrikai Társaságot 1887-ben, amely 1889-re közigazgatási jogokat kapott az angol kormánytól.
A fentiek ellenére a gyarmatosítást Afrikában nem a nagyvállalatok, hanem az államok kezdeményezték, vezették és felügyelték. Ez a folyamat az imperializmus, az olcsó munkaerő és nyersanyagforrások kizsákmányolása és az új piacok megnyitása a gyarmatosító állam erőforrásaira támaszkodva.
Stratégiai rivalizálás Bár az imperializmus kezdeti szakaszában a legnagyobb figyelmet és a legtöbb befektetést a gyémántban és aranyban gazdag Dél-Afrika, illetve stratégiai helyzete miatt kiemelten fontos Egyiptom kapta, a kettő között fekvő területek fontossága a tengerentúli kereskedelem biztosítása miatt egyre nőtt. Nagy-Britannia kormánya, amely hatalmas piacokat szerzett meg magának Kínában, Indiában, a Maláj-félszigeten, Ausztráliában és Új-Zélandon, jelentős politikai nyomás alatt állt, hogy biztosítsa az anyaországot a felvevőpiacokkal összekötő tengeri útvonalakat. Ez volt az egyik oka a Szuezi-csatorna iránti egyre nagyobb brit érdeklődésnek.
A gyarmatosítási verseny másik fontos összetevője az európai hatalmak közötti rivalizálás volt. Az 1866-ban egyesült és 1870-ben Franciaországot legyőző Németország elhanyagolható gyarmatokkal rendelkezett a versenyfutás előtt. Azonban a gyorsan iparosodó, egyesített Németország, Otto von Bismarck kancellár vezetése alatt egyre inkább az emelkedő nemzet státuszát akarta biztosítani a tengerentúli gyarmatok birtoklásával. Az európai nacionalizmus korában, a nemzetállamok rivalizálása során nem elhanyagolható tényezőt jelentett a politikai nyomás, amely az egyes kormányokra nehezedett, a gyarmatok megszerzése, a gyarmatbirodalom kiépítése tekintetében. A gyarmatbirodalom egyfajta státuszszimbólumnak számított, nagysága egyenes arányban állt az adott nemzet nagyságával. A gyarmatosítás másik hajtóerejét jelentették a "fehér faj felsőbbrendűségéről" kialakult nézetek, miszerint a gyarmatosításon keresztül kell elvinni a keresztény civilizációt az afrikai "vadembereknek".
Az afrikai versenyfutás katonai érdekeket is szolgált: a nagyhatalmak igyekeztek hadseregüknek és flottájuknak minél előnyösebb pozíciókat megszerezni. A nagyhatalmi rivalizálás korabeli formája a flottaépítés: Németország Alfred von Tirpitz vezetésével kezdte meg hadiflottájának nagyarányú fejlesztését, ami akkoriban gőzhajtású hadihajókat jelentett. Ezeknek a hajóknak azonban szükségük volt biztos támaszpontokra, ahol szenet és vizet tudtak vételezni, ezért megugrott a jó adottságokkal rendelkező afrikai kikötők fontossága. A kikötők és erődök védelmezték a fontos kereskedelmi útvonalakat is,H.R. Cowie, Imperialism and Race Relations – Revised Edition, Nelson Publishing: Volume 5, 1982 míg a helyi lakosságot be lehetett sorozni a gyarmattartó hatalom hadseregébe.
Német gyarmati politika