240px|bélyegkép|jobbra|Weber Henrik: Bíboros (1847) A bíboros vagy kardinális (latinul: Sanctae Romanae Ecclesiae cardinalis, rövidítve S. R. E. cardinalis) a katolikus egyház olyan főpapja, akit a pápa a Bíborosi Kollégium tagjává nevez ki. Az Egyházi Törvénykönyv szerint a bíborosok különleges testületet alkotnak: a vonatkozó külön törvény alapján megválasztják Róma püspökét, továbbá testületileg és egyénileg segítik a pápát az egyetemes egyház kormányzásában. A pápaválasztásban azok a bíborosok vehetnek részt, akik az Apostoli Szék megüresedése előtt még nem töltötték be nyolcvanadik életévüket; őket választóbíborosoknak nevezik.
A bíborosság az egyházjog által szabályozott tisztség, nem az egyházi rend negyedik szentségi fokozata. A püspöki, presbiteri és diakónusi bíborosi rend a Bíborosi Kollégium három történeti-jogi osztályát jelenti; a modern bíborosok túlnyomó többsége püspök. A világ bármely részén szolgáló latin egyházi bíboroshoz egy római cím — suburbicarius püspöki szék, címtemplom vagy diakónia — kapcsolódik. Ez a Római Egyházhoz tartozás jelképes és jogi kifejezése, nem római plébánosi vagy területi kormányzati megbízás.
A bíborosok közül sokan részegyházak élén álló püspökök vagy érsekek. Mások a Római Kúria dikasztériumaiban — vagyis az Apostoli Szentszék központi kormányzati szerveiben —, az Apostoli Szentszék diplomáciai szolgálatában, illetve tudományos vagy lelkipásztori feladatkörben működnek. Egyetlen püspöki vagy érseki szék sem biztosít alanyi jogot a bíborosi kinevezésre: a pápa a jelöltek személyéről szabadon dönt.CIC 351. kánon;
Elnevezése és jellege
A latin cardinalis a cardo („sarokvas”, „forgópont”, „sarkpont”) szóból ered. Az ókori és kora középkori egyházi szóhasználat előbb azt a klerikust jelölte vele, aki egy meghatározott templomhoz tartósan hozzá volt rendelve (intitulatus, incardinatus). A megnevezés később főnévvé vált, és mindinkább a Római Egyház főbb papjaira, diakónusaira és a Róma környéki püspökökre korlátozódott. A „kardinális” szó a magyar nyelvben is megőrizte a „sarkalatos”, „alapvető jelentőségű” értelmet.
A magyar bíboros elnevezés a méltósághoz kapcsolódó vörös öltözetre utal; régebbi alakja a ma is érthető bíbornok. A történeti purpura, a bíbor, a karmazsin és a skarlátvörös eltérő korszakokban nem mindig ugyanazt a festékanyagot vagy pontos színárnyalatot jelentette. A drága mediterrán türoszi bíbort bíborcsigákból állították elő; a késő középkorban a vörös kelmékhez egyre nagyobb szerepet kapott a kermesztetűből nyert kermes. Konstantinápoly eleste és a keleti kereskedelmi viszonyok átalakulása szintén hozzájárult a festékanyagok hozzáférhetőségének változásához. II. Pál pápa 1464-től megerősítette a vörös birétum, köpeny és más skarlát színű ruhadarabok használatát; a 16. századtól az Amerikából behozott bíbortetű festékanyaga is elterjedt Európában. A „kihaló bíborcsigák miatti” egyszeri színcsere népszerű magyarázata ezért leegyszerűsíti a több évszázados öltözet- és festéktörténeti folyamatot.
A vörös szín hivatalos katolikus értelmezése a Krisztus és az Egyház iránti hűséget jelképezi, amely szükség esetén a vérontás vállalásáig terjed (usque ad sanguinis effusionem). Ez a formula a bíborosi jelvények átadásának szertartásában is megjelenik.
A bíboros hagyományos megszólítása magyarul eminenciás úr, hivatalos formában őeminenciája; latinul Eminentia Reverendissima. Az „eminenciás” cím VIII. Orbán pápa 1630-as rendelkezése után vált általánossá. A bíboros neve a magyar szórendben rendszerint a méltóság megjelölésével együtt szerepel, például „Erdő Péter bíboros”.
Történeti kialakulása
Római gyökerek
A bíborosi intézmény nem egyetlen alapító rendelkezésből származik, hanem a Római Egyház több évszázados szervezeti fejlődésének eredménye. Az ókori Rómában a püspök körül szolgáló papság több, egymást kiegészítő csoportból állt:
a város főbb templomaihoz, az úgynevezett titulusokhoz rendelt presbiterekből; a városi kerületekben karitatív, liturgikus és igazgatási feladatokat ellátó diakónusokból; a Róma közvetlen környezetében fekvő, később suburbicarius néven összefoglalt püspöki székek főpásztoraiból.
A római címtemplomok eredetileg olyan istentiszteleti és közösségi központok voltak, amelyek közül több magánházakhoz vagy korai keresztény családok birtokaihoz kapcsolódott. A Szümmakhosz pápa alatt 499-ben tartott római zsinat iratai már a római tituláris papokat templomaik megnevezésével sorolják fel; az 595-ös római zsinat dokumentumait huszonnégy tituláris presbiter írta alá.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 3. kötet, „Cardinal”, 102–104. A fontosabb bazilikák liturgikus szolgálatában a tituláris papok és a környékbeli püspökök heti beosztásban vettek részt.
A római diakónusok feladatai a szegénygondozáshoz, az egyházi javak kezeléséhez és a pápai liturgiához kötődtek. A város kerületeihez kapcsolódó diakóniák száma és szervezete a századok során változott, de belőlük alakult ki a bíboros-diakónusok rendje. A Róma környéki püspökök a pápa helyettesítésében, a püspöki liturgiákban és a zsinati tanácskozásokon kaptak kiemelt szerepet; belőlük fejlődött ki a püspök-bíborosok csoportja.
A cardinalis elnevezést a középkor első felében más püspöki székhelyek főpapjaira is alkalmazták, de a 11–16. század folyamán fokozatosan a Római Szent Egyház bíborosainak kizárólagos címévé vált. A történeti eredet magyarázza, hogy a világ bármely részén működő bíboros ma is valamilyen jogi vagy jelképes kapcsolatot kap Róma helyi egyházával.
A pápaválasztás és a kollégium kialakulása
A korai századokban Róma püspökének megválasztásában a római klérus és a város keresztény népe különböző módokon vett részt, és a világi hatalom befolyása is jelentős lehetett. II. Miklós pápa 1059-ben kiadott In nomine Domini kezdetű dekrétuma a bíboros-püspököknek biztosított kezdeményező szerepet a választásban, majd a bíborosi testület egészének részvételét írta elő. A III. lateráni zsinat 1179-ben, a Licet de vitanda dekrétummal valamennyi bíborosra kiterjesztette a választójogot, és a megválasztáshoz kétharmados többséget követelt.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 3. kötet, „Cardinal”, 104–105. Ettől kezdve a pápaválasztás a bíborosok kizárólagos testületi feladatává vált.
A 12. század közepétől a bíborosokat mind gyakrabban kollégiumként (collegium) említették. Ugyanebben az időszakban egyre több, Rómán kívül élő főpap kapott római címet, így a testület fokozatosan az egyetemes egyház magas rangú képviselőit is magába fogadta. A bíborosok pápai legátusként zsinatokon, uralkodói udvarokban és diplomáciai küldetésekben jártak el, a pápai kúria hivatalait vezették, továbbá a pápa tanácsadóiként egyházkormányzati és bíráskodási ügyekben működtek közre.
A hosszúra nyúló pápaválasztások megelőzésére a második lyoni zsinat 1274-ben elfogadta X. Gergely pápa Ubi periculum kezdetű rendelkezését, amely a választókat elkülönített helyen tartandó választásra kötelezte. Ebből alakult ki a konklávé mai intézménye; neve a latin cum clave („kulccsal [bezárva]”) kifejezésből ered.
A késő középkor és a kora újkor
A bíborosok száma a középkorban erősen változott. Egyes időszakokban a kollégium csak néhány tagból állt, a nyugati egyházszakadás idején viszont a rivális pápai engedelmességek külön bíborosi testületeket hoztak létre. A konstanzi és a bázeli zsinat a létszám és a nemzetközi összetétel szabályozását is napirendre tűzte, de tartósan egységes rendszert nem alakított ki.
V. Szixtusz pápa az 1586. december 3-án kiadott Postquam verus és az 1587-es Religiosa sanctorum rendelkezéseivel hetvenben határozta meg a kollégium rendes létszámát: hat püspök-bíborosban, ötven presbiter-bíborosban és tizennégy diakónus-bíborosban. A hetvenes számot a mózesi hetven vén bibliai képével kapcsolták össze. Ez a keret a 20. század közepéig meghatározta a kollégium nagyságát.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 3. kötet, „Cardinal”, 104–105.; Broderick 1986, 7–71.
A kora újkorban a bíborosok jelentős szerepet játszottak a Római Kúria kongregációiban, a Pápai állam igazgatásában, a diplomáciában, valamint a teológiai és jogi döntések előkészítésében. Anyagi hátterüket gyakran egyházi javadalmak, püspökségek, apátságok és más benefíciumok biztosították. A javadalomhalmozás a korabeli egyházi és világi elit gazdasági rendszerének része volt, és nem azonos a mai címtemplomi kapcsolattal, amely már nem jár a helyi javak fölötti kormányzati vagy vagyonkezelői hatalommal.
Egyes uralkodók úgynevezett koronabíborosokon keresztül igyekeztek érdekeiket Rómában képviselni, és hosszú ideig működtek nemzetek vagy szerzetesrendek bíboros-protektorai is. E gyakorlatok az adott korszak állam- és egyházkapcsolataiba illeszkedtek, majd a modern kúriai reformokkal fokozatosan megszűntek. A „bíboros-nepos” vagy „bíboros-unokaöcs” tisztsége a pápai rokonság kormányzati szerepéhez kapcsolódott, és a nepotizmus elleni 17. századi reformok nyomán vesztette el intézményes jelentőségét.
A bíborosi kollégium és a pápa viszonya a történelem során nem volt változatlan. A bíborosok tanácsadói és választói jogából olykor olyan törekvések is kialakultak, amelyek a pápai kormányzást választási megállapodásokkal kívánták korlátozni. A konklávék előtti úgynevezett választási kapitulációkat XII. Ince pápa 1695-ben megtiltotta. A katolikus egyházjogban a bíborosi kollégium nem a pápa fölött álló szerv: joghatóságát a pápa által adott egyetemes és külön törvényekből nyeri.
A 20–21. századi átalakulás
A 20. század második felében a Bíborosi Kollégium létszáma, földrajzi összetétele és jogi szabályozása jelentősen megváltozott. XII. Piusz pápa 1946-os konzisztóriuma fontos állomása volt a nemzetköziesedésnek: évszázadok óta először szűnt meg az olasz bíborosok abszolút többsége, és több ország első bíborosa került a testületbe.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 3. kötet, „Cardinal”, 105–106.
A történelem nagy részében a bíborosi osztály és az egyházi rend szentségi fokozata nem esett szükségképpen egybe. A középkorban és az újkorban egyes bíborosok csak a kisebb rendeket vagy a diakonátust vették fel. Az utolsó, pappá nem szentelt bíboros Teodolfo Mertel volt, aki 1899-ben halt meg. Az 1917-es Egyházi Törvénykönyv a bíborosi kinevezést legalább áldozópapok számára tartotta fenn.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 3. kötet, „Cardinal”, 106–107.
XXIII. János pápa 1958-ban túllépte a hetvenfős keretet. Az 1962-es Cum gravissima motu proprióval — vagyis a pápa saját kezdeményezésére kiadott jogszabállyal — előírta, hogy a kinevezéskor még nem püspök bíborosokat püspökké szenteljék; a pápa e kötelezettség alól egyedi felmentést adhat. XXIII. János és VI. Pál pápa megszüntette a bíborosok tényleges kormányzati joghatóságát suburbicarius székeik, címtemplomaik és diakóniáik fölött. A bíboros e közösségeket tanáccsal, pártfogással és adományokkal segítheti, de a helyi ordinárius vagy plébános hatáskörébe nem avatkozhat.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 3. kötet, „Cardinal”, 105.; CIC 357. kánon.
VI. Pál pápa 1965-ben a bíborossá kinevezett keleti katolikus pátriárkákat a püspöki rendbe sorolta úgy, hogy saját pátriárkai székük címét tartják meg. Az 1970-es Ingravescentem aetatem motu proprióval a pápaválasztói jog felső korhatárát nyolcvan évben állapította meg. A rendelkezés az életkor és a legnagyobb megterheléssel járó egyházkormányzati feladatok ellátásának kapcsolatából indult ki; a nyolcvan év feletti bíborosok ettől még a Bíborosi Kollégium tagjai maradnak.
VI. Pál 1973-ban egy konzisztóriumi beszédben jelentette be a százhúsz választóbíborosra vonatkozó keretet; kötelező jogi normaként az 1975. október 1-jén kihirdetett Romano Pontifici eligendo apostoli konstitúció — a legünnepélyesebb pápai jogforrások egyik típusa — rögzítette. A teljes Bíborosi Kollégium létszámára nincs állandó felső határ.