Az atlanti csata, amelynek elnevezése Winston Churchill brit kormányfőtől származik, a második világháború egyik ütközete volt, amely a konfliktus teljes időtartama alatt, 1939-től 1945-ig folyt az Atlanti-óceánon. Habár a harcokban részt vettek repülőgépek és a német felszíni hajók is, az atlanti csatát döntően a Kriegsmarine tengeralattjárói, illetve a nyugati szövetségesek hadi és kereskedelmi flottája vívta meg.
A német hadvezetés elsődleges célja az volt, hogy a tengeralattjárók elvágják a Nagy-Britanniát a világgal összekötő tengeri útvonalakat, és a kereskedelmi hajók folyamatos pusztításával megfojtsák a súlyosan importfüggő brit gazdaságot, és kiéheztessék a társadalmat. A szövetségesek válasza a Németország elleni tengeri blokád volt.
A tengeri háború során a hadviselők két különböző stratégiát alkalmaztak: a szövetségesek a kereskedelmi hajókat hajókaravánként (angol nevén konvoj) indították el és védelmük érdekében melléjük rombolókat és korvetteket rendeltek, a németek pedig farkasfalkákat állítottak össze a tengeralattjárókból, amelyek együttműködve támadták a lassú felszíni hajókat. A szövetségesek nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a hajók optimális számát és a hajókonvojok védőkíséretét úgy határozzák meg, hogy minimalizálni lehessen a veszteséget és ez az úgynevezett operációkutatás jelentős fejlődését hozta, amit aztán később a gazdasági életben is alkalmazhattak, valamint jelentős részben Neumann János munkásságának köszönhettek.
Az összecsapás első szakasza 1939. szeptember és 1940. június között zajlott. Ebben az időben az angol-francia koalíció kiszorította a német felszíni kereskedelmi teherhajókat a tengerekről, felállította a blokádot, és ezzel gyakorlatilag nullára csökkentette Németország vízi utánpótlását. Eközben a német tengeralattjárók rendszeres támadásokat indítottak a Brit-szigetek ellátását biztosító kereskedelmi hajók ellen, amibe elenyésző mértékben a Kriegsmarine felszíni hadihajói is bekapcsolódtak.
Az atlanti csata második felvonása 1940 nyarán kezdődött, amikor a németek – Dánia, Norvégia és a Benelux államok után – Franciaországot is megszállták. Mivel a németek az északi kikötők után megszerezték a francia atlanti bázisokat is, kiterjesztették és minden korábbinál gyilkosabbá tették a tengeralattjáró-háborút. 1942 első felében, az Amerikai Egyesült Államok hadba lépését követően, Karl Dönitz tengeralattjárói megjelentek az amerikai keleti part előtt is, ahol kihasználva az amerikai felkészületlenséget, hatalmas pusztítást végeztek.
Az angolszász szövetségesek folyamatosan fejlesztették eszközeiket és taktikájukat, és az amerikai gyárak ontani kezdték a teher- és hadihajókat. A németek hiába gyorsították fel a búvárhajó-kibocsátást, nem tudtak lépést tartani, így egyre nagyobb árat kellett fizetniük minden elsüllyesztett tonna után. 1943 májusában több mint negyven tengeralattjáró pusztult el, és Karl Dönitz admirális belátta, az atlanti háborút elvesztették.
A tengeralattjárókat visszavonták az északi vizekről, és ahogy a szövetségesek nyomultak előre, különösen a normandiai partraszállás után, úgy fogyatkozott a rendelkezésre álló kikötők és útvonalak száma.
Az atlanti csatában minden fél jelentős veszteségeket szenvedett. Több mint 2400 szövetséges kereskedelmi hajó, 170-nél több hadihajó süllyedt el. A 830 harci alkalmazásra vezényelt német tengeralattjáró 70 százaléka veszett oda. A szövetségesek legalább 13 millió tonna vízkiszorítású hajóteret vesztettek. Életével fizetett 30 ezer brit kereskedelmi tengerész és ugyanannyi haditengerész, illetve a Kriegsmarine 25 ezernél is több tengerésze.
Előzmények Az első világháborúban a Német Császári Haditengerészet korának egyik legnagyobb, legütőképesebb flottája volt. 1919-ben, a háború befejezése után azonban a győztesek a versailles-i békeszerződésben úgy döntöttek, hogy Németország nem tarthatja meg nagy hajóit, és flottájában nem lehetnek tengeralattjárók. A németek így kénytelenek voltak megmaradt hajóik átadására, megsemmisítésére, és haditengerészetük alacsony hatékonysági fokon tartására. 1935-ben megkötötték az angol–német flottaegyezményt, amely komoly engedményeket tett a németeknek, különösen a tengeralattjárók számában.
A Nemzetiszocialista Németország a haditengerészeti erőegyensúly javítása érdekében megkezdte a titkos Z terv végrehajtását. A projekt célja az volt, hogy újra felépítsenek egy olyan flottát, amely képes felvenni a versenyt a Brit Királyi Haditengerészettel. Elsősorban nagy tűzerejű, gyors felszíni egységeket és tengeralattjárókat terveztek. Ezek leendő feladata többek között az volt, hogy elvágják a Brit-szigetek utánpótlási vonalait. Karl Dönitz, a tengeralattjáró-fegyvernem élére kinevezett admirális úgy vélekedett, hogy 300 tengeralattjáróval képes lesz megfojtani az Egyesült Királyságot. Dönitz úgy kalkulált, hogy a 300 hajóból száz mindig dokkban van, száz kijelölt harci célja felé tart, száz pedig harcban áll, vagyis folyamatosan kétszáz búvárhajó van a tengereken.
A britek megfojtása Nagy-Britannia léte valóban tengeri utánpótlásvonalainak zavartalan működésétől függött. A szigetország ipara és 48 milliós lakosságának ellátása óriási mennyiségű importra épült. A britek nemesfémszükségletük jelentős részét, a szerszámgépek kisebb hányadát, olajigényüket teljes egészében, az elfogyasztott élelmiszer felét külföldről fedezték. A szigetországnak 1939-ben, a háború első évében 55 millió tonnányi importárura volt szüksége. A britek ennek az árutömegnek a fuvarozásához óriási flottát tartottak fenn. A háború kitöréskor háromezer, óceáni utakra képes és ezer nagyméretű, parti hajózásra alkalmas vízi jármű állt a brit kereskedelmi flotta rendelkezésére. Ezek összesített vízkiszorítása 21 millió bruttó regisztertonna (brt) volt, legénységük 160 ezer főt tett ki békeidőben. 150px|bélyegkép|bal|Sir Winston Churchill Winston Churchill visszaemlékezése
„Megnyerhettünk vagy elveszíthettünk egy csatát, sikerülhetett vagy kudarcba fulladhatott egy-egy vállalkozásunk, megszállhattunk vagy feladhattunk egy-egy területet, de ha tengeri közlekedési útvonalainkat nem tudjuk fenntartani, ha a hajók nem juthatnak el a kikötőinkbe, akkor végünk van.” 1939 szeptemberében Karl Dönitznek a szükséges 300 helyett csak 57 tengeralattjárója volt. A felszíni flotta nagysága is messze elmaradt a tervezettől. A háború kitörésekor két csatahajó, két csatacirkáló, 12 egyéb cirkáló és 22 romboló, valamint számos kisebb kiszolgáló és segédhajó állt a németek rendelkezésére. Nem sokkal a konfliktus kezdete után vízre bocsátották a Bismarck csatahajót, amely 41 700 tonnájával korának legnagyobb hadihajója volt.
Ezzel az erővel szemben a hatalmas brit flotta állt, 15 csatahajóval, hét repülőgép-hordozóval, 15 nehézcirkálóval, 49 könnyűcirkálóval, 183 rombolóval és sok más hajóval. Még a francia haditengerészet is több hajót vonultatott fel, mint a német, mások mellett hét-hét csatahajót és nehézcirkálót, 12 könnyűcirkálót és 59 rombolót. A számokból látható, hogy a németeknek esélyük sem lett volna, hogy döntő csatát nyerjenek felszíni hajóikkal, így nem maradt más lehetőségük a győzelem kivívására, mint a tengeralattjáró-háború.
Erich Raeder nagyadmirális a háború kitörésekor keserűen jegyezte fel naplójába: „Nyilvánvaló, hogy a haditengerészet nincs kellően felszerelve ahhoz, hogy ilyen nagy csatába kezdjen Angliával. (...) Igaz, az 1935 óta eltelt rövid időben (...) létrehoztunk egy jól képzett erőt, amelynek most 26 olyan tengeralattjárója van, amelyet használni lehet az Atlanti-óceánon, mindazonáltal gyenge ahhoz, hogy eldöntse a háborút. Emellett a felszíni erők is túl kevesen vannak és gyengék az angol flottához képest. (...) Csak arra elegendőek, hogy megmutassák, tudják, hogyan kell meghalni becsülettel.”
Stratégiák Konvojok 250px|bélyegkép|jobbra|A fő konvojútvonalak 1941 végén. A hajókaravánok útját a zöld szaggatott vonalak jelzi, a kék pontok elsüllyesztett szövetséges hajók, a pirosak megsemmisített német tengeralattjárók. A fekete hurkok a szárazföldről induló szövetséges repülők hatótávolságát jelzik A britek, tanulva az első világháború tapasztalataiból, a konfliktus kitörésekor azonnal megkezdték a kereskedelmi hajók szervezett, hadihajók által kísért alakzatokba gyűjtését, vagyis az úgynevezett konvojok felállítását. A magányos hajókat a tengeralattjárók akár nappal is megközelíthették a felszínen, ami gyorsabb haladást és pontosabb célzást tett lehetővé, a hadihajókkal megerősített konvojok ellen viszont csak éjszaka támadhattak. Mivel a tengeralattjárók a víz alatt legfeljebb a felszíni hajók sebességével haladtak, ha nem voltak a karaván felbukkanásakor jó helyzetben, később már nem, vagy csak nehezen érték utol a kiszemelt célpontot.
A hajók védelmére az Admiralitás 220, Asdic-hanglokátorral felszerelt hadihajót – 165 rombolót, 35 szlúpot és korvettet, valamint 20 felfegyverzett vonóhálós halászhajót – állított szolgálatba. A kíséret az első időszakban elég gyenge volt, általában néhány romboló és korvett vigyázott negyven teherhajóra, miközben nagyjából öt és fél ezer kilométert tettek meg az óceánon. A karavánba sorolt hajók optimális számát és a védőkíséretet úgy határozták meg, hogy minél kisebb veszteség érje őket útjuk során. A számítások az operációkutatás jelentős fejlődéséhez járultak hozzá és – hasonlóan a Japán bombázásához használt légi konvojok méretének meghatározásához.
Az Asdic-hanglokátor kifejlesztőjéről, az Allied Submarine Detection Investigation Committee (Szövetséges Tengeralattjáró Felderítési Vizsgáló Bizottság) kapta a nevét. Visszhang alapon működő műszer volt, amelynek hatótávolsága azonban az ezer métert sem érte el. 1944-ig a mélységet nem mutatta, csak a búvárhajó távolságát és mozgási irányát. Emiatt a mélységi bombák gyújtószerkezetét, amely a víznyomás hatására lépett működésbe, általában becslések alapján állították be. Ezek a fegyverek azonban csak akkor voltak hatásosak, ha elég közel robbantak a tengeralattjáróhoz. 1943-tól korszerű lokátorok is segítették a szövetségeseket, ezek elsősorban a felszínen úszó hajók ellen voltak sikeresek.
A szövetségesek számára legfontosabb konvojútvonalak a következő kódjelűek voltak: HX és SC (Észak-Amerikából Nagy-Britanniába), OG (Nagy-Britanniából Gibraltárba), OS (Liverpoolból Freetownba), SL (az előbbi fordítottja), WS (Nagy-Britanniából Bombaybe), ON (az Egyesült Királyságból Észak-Amerikába), valamint a PQ (a Szovjetuniót ellátó sarki útvonal).
Farkasfalkák A német válasz erre a farkasfalka volt. A haditengerészet még békeidőszakban, torpedónaszád-kísérletekkel dolgozta ki az eljárást. A farkasfalka lényege az volt, hogy a láncba szervezett, felszínen úszó tengeralattjárók nagy méretű tengerfelületet képesek ellenőrizni, és ha valamelyikük meglátja a közeledő konvojt, akkor nem támad, hanem jelenti helyzetét és irányát, és a többi egység érkezéséig szemmel tartja a teherszállítókat. Ezután a búvárhajók, általában éjszaka, a felszínen úszva összehangolt támadássorozatot indítanak a karaván ellen, aminek következtében az amúgy is leterhelt kísérőhajók kénytelenek megosztani figyelmüket.
A német hajókat a szárazföldről a B-Szolgálat (B-Dienst) segítette, amely a szövetséges rádióforgalmazást figyelte, és próbálta minél pontosabban meghatározni a konvojok helyzetét. Ők állandó „versenyben” álltak a szövetségesek Kormányzati Kód és Rejtjel Iskolájával, valamint az Admiralitás Hadműveleti Hírszerző Központjával, amelyek a német parancsnokság és a búvárhajók közötti üzenetváltást figyelték. Ezeket a táviratokat a németek az Enigma segítségével rejtjelezték, amelynek kódját a szövetségesek 1942 decemberéig nem tudták feltörni.