Csetény község Veszprém vármegyében, a Zirci járásban.
Fekvése Csetény a Bakony keleti lejtőjén terül el, a Zirc-Mór között húzódó 8216-os út mentén, Zirctől mintegy 13 kilométerre.
Története A szócikk községtörténeti része a Csetény község története című könyv alapján íródott, a szerző hozzájárulásával. 300px|thumb|right|A kastély légifotója A honfoglalás előtt A község határa már a csiszolt kőkorban – a Kr. e. 3500 és 2500 közötti években – is lakott hely volt. Határában két telep maradványait is megtalálták a régészek. A Koloskúti dűlőben és a Háromház környékén még most is gyakran forgatnak ki több ezer éves cserepeket a földmunkagépek. A késő bronzkori népek is megtelepültek Kr. e. 1500 és 800 között az Itató dűlőben és a Szíjfenéknél.
A honfoglalás előtti népek közül a rómaiak hagyták itt a legmaradandóbb nyomokat maguk után. Csetényben három helyen is látható kisebb-nagyobb település-maradvány: a Kenderföldön (a Kossuth utca és a temető közötti részén); a temető keleti részén és az attól keletre lévő lankás domboldalon; valamint a Második hídtól kelet felé húzódó dombsor végén. Az első két helyen még 1600 év elmúltával is kőtömbökben akad meg az eke, az egykori épületek nyomát téglák, cserepek jelzik. A Második hídnál csupán néhány apróra törött cserepet láthat az érdeklődő. Az említett tárgyakkal hasonló korú – 2. századi – az először Rómer Flóris által említett oltárkő.
A honfoglalástól az 1300-as évek végéig A 896. évi honfoglalást követően rövidesen e vidék is benépesült. A községet említő írásos források e korból nem állnak rendelkezésre, viszont több régészeti lelet is bizonyítja Csetény korai települtségét. 1911-ben Laczkó Dezső, a Veszprém vármegyei Múzeum igazgatója húsz honfoglaláskori sírt tárt fel a mai Táncsics és Dózsa utcák közötti dombon. Középkori templomának építési ideje nem ismert, de papját már az 1333-35-ös tizedjegyzékben említik. A mai falu nem az Árpád-kori Csetényre épült rá. A régészeti leletek tanúsága szerint a középkori falu közvetlenül a templom környékén, valamint a Törekvés utcai kertek és a Büki-hegy közti völgyben nyúlt el, a Csordacsapás elejétől egészen a Barackosig vagy még talán tovább is, Jásd irányába. A falut oklevélben először 1326-ban – viszonylag későn – említik, mint a cseszneki vár tartozékát. Ekkor vált királyi birtokká, korábban a Csák, még előbb pedig valószínűleg a Bána nemzetségből származó gróf Cseszneky családé volt. A 14. század második feléből több oklevélben is említik a községet, de általában csak egy-egy személy lakóhelyeként. 1392-től a Garai családé lett az akkor mintegy 40 lakott portával rendelkező Csetény.
A község története a 15. században A 15. századból a község első említése 1460-ból ismert, Chetheen formában: ekkor a falu István nevű plébánosa egy Péter nevű koromlyai nemes végrendeletét írta le Csetényben, Szent Jakab apostol napján. A községet még ekkor is a Garai család birtokolta, egészen 1478-ig, mikor Garai Jób halálával a családnak magva szakadt, és az addig hatalmas birtoktest a Koronára szállt vissza. A 4 mezővárat, 131 falut, 65 pusztát, 1921 lakott telket számláló nagybirtoknak csak töredékét jelentette a cseszneki várbirtok a maga 11 falujával és 214 lakott jobbágytelkével. Ekkor írták össze a község javait is először, amely az 1488-ban az adójegyzékben is megtalálható. Majorsági gazdálkodás ekkor még nem volt a községben, a kevés szántót a jobbágyok saját földjükként művelték, sok volt ezek közt az irtásföld. Kézművest nem jegyeztek fel a faluban, viszont állt már itt egy malom, kőtemploma már kőtoronnyal büszkélkedhetett és egy ásott kutat is feljegyeztek. A községben huszonnyolc lakott fél- és négy lakott negyed-telek van, kettő fél- és egy negyed-telek lakatlan, egy fél telken pedig lakatlan házat találtak a rovók. Mátyás király 1482-ben eladományozta a falut, amely vármegyei adójegyzékben ettől kezdve Szapolyai István birtokaként szerepel.
A török hódoltság alatt Az 1526. évi vesztes mohácsi ütközet után 15-20 évvel már a törökök uralták az ország jelentős részét. A Veszprém vármegyei adóösszeírásokban is mind gyakrabban tűnik fel a megjegyzés: "Minden török uralom alatt". A Bakonynak ez a része amúgy is nehéz sorban volt, ugyanis nem hódoltsági területnek, hanem végvidéknek minősült. A két részre szakadt országot két uralkodó kormányozta, akik Csesznek várát és a hozzá tartozó falvakat is saját híveiknek adományozták. A falu így adót fizethetett a magyar földesúrnak, a töröknek, gyakran külföldi zsoldoscsapatok dúlták a vidéket, de a zsoldot ritkán látó magyar végvári katonák is a földműves jobbágyokból próbáltak megélni. Az adóösszeírások – ha a rovó a török betörések ellenére eljutott a vidékre – elég pontosan mutatják meg a falu gazdasági állapotát. A mohácsi vész után erősen csökkent a tehetősebb, adózóképes családok száma. A lakosság létszáma a század elejéhez viszonyítva felére, később negyedére csökkent, sőt előfordulnak rövidebb időszakok, amikor a falu teljesen elnéptelenedett; korabeli feljegyzésekben olvashatunk a török elől való elmenekülésekről. A község középkori kőtemploma is ekkor pusztult el.
A 16. század elején Török Bálint megbízta egy lelkészét, hogy terjessze a reformációt bakonyi birtokain. Az ettől kezdve református hitet valló csetényiek vályogból és fából épült templomot használnak az egykori Tejcsarnok környékén. A török korban egy községi bírót ismerünk név szerint: Judex Fazekas Martinus Baloghot, azaz Fazekas Balogh Mártont, akit egy 1569-ből származó okirat említ az akkor török uralom alatt lévő, 14 lakott és 14 elhagyott portát, valamint egy újonnan épült házat számláló Chetén község bírájaként.
A község újratelepítése A község 16. század végi átmeneti elnéptelenedése után a korabeli feljegyzések szerint az 1600-as évek elején telepítették újra a falut. Az új telepesek származási helye ismeretlen, névsorukat is csupán egy 1637-es összeírásból állíthatjuk össze. Eme 31 család tekinthető a mai község alapítóinak, ugyanis e nevek az ezt követő összeírásokban folyamatosan élnek, sőt leszármazottaik a mai napig nyomon követhetők az anyakönyvekben. Az összeírásra azért került sor, mivel ekkor kapta Eszterházy Dániel és a Hosszútóthy testvérek Csetényt és a várat adományul, és ez alkalomból pontosan felmérték az ott szolgáló jobbágyok létszámát, állatállományát. A győri püspöknek Csetén 1652-ben még 8 forint dézsmát fizetett, de 1657-ből már az alábbi feljegyzést olvashatjuk: „Fehér Vár körniül (körül) lévő Faluk mellieket (melyeket) a’ Török dézmál, de ide kell hóditani, az minthogy már bizonyos Emberre is biztuk, levelet adván néki, ugymind Czétény, Csurgo, .....Dudar, Nána, Mor és Hajmáskér” A felszólítás ellenére a község még sokáig a töröknek adózott, még az 1660-as években is oda fizette a dézsmát. A század nyolcvanas éveiből maradt ránk az első dézsmajegyzék. A török utáni 1696-os országos összeírás már Esterházy Ferenc birtokaként említi a 21 jobbágycsaládot számláló Csetent. A község bírája ekkor a negyedtelkes Tott István. A község családnevei közül újként találkozunk a Bakonyi, Szalay, Takács, Pongrácz, Sándor, Csizmadja és Csatáry nevekkel.
Az 1700-as évek elején A török alatt a csetényi földeket ellepte az erdő, ezért a lakók más, elnéptelenedett helyeken béreltek megművelhető területeket. A Zichy-birtokok 1716. évi összeírása szerint Csatár pusztának „jó makkos erdeje vagyon, de mennyi sertés marha van rajta, nem tudgya, hanem Csetenyiek leghjobban fogják tudni, mivel ők birják árendában”. Csernye pusztának „valamely részén szántó földei is vagyon, mellyet a’ csetényiek szántanak”. Az itt élő jobbágyok saját fogyasztásra tiszta búzát, ketszér búzát, tavaszi búzát, tavaszi rozsot, árpát, tönkölyt, zabot, borsót, lencsét termeltek. Többen méheket is tartottak, Nagy Gergöly egész helyes gazdának például 20 méhcsaládja volt.
A község a 18. század közepén A század közepére a környék egyik legnépesebb településévé fejlődött a falu. Míg 1720-ban csak 17 családot jegyeznek fel, addig 1760-ban már 67 jobbágycsalád, több iparos és földesúri cseléd is él itt. A térképeken már jól felismerhetők a mai falu körvonalai. Az orvosi rendelőtől az alsó boltig szinte a mai elrendezésben látható a Petőfi utca, a Suttyom a mainál is hosszabb és az Ady utcában is találunk két házat. A község középpontja a mai tejcsarnok és környéke volt. Itt épült fel a templom, a községháza, az iskola, a börtön (a háború előtti kovácsműhely) és néhány házzal arrébb a kocsma is. A török alatt elpusztult templom helyett újat építenek vályogból s mellette állt a fából ácsolt harangláb is. A mai állatorvosi lakás helyén állt –még 1945-ben is- a községháza. Vele szemben, a mai templom lépcsője alján lévő kis téren hajtották végre a hivatalos emberek (bíró, jegyző, uradalmi tiszt) ítéleteit, itt állt egykor a szégyenfa. A község e részének Pöllöngér elnevezését még most is ismerik az idősebbek. A községben virágzó kézműipar alakult ki, a helyi mesteremberek általában a palotai és zirci céhekhez tartoztak. 1760. körül a falu kovácsa Farkas István, csaplárosok Takács Márton és György, bognárok Bostai Mihály és Vason József voltak, de találunk még a faluban mészáros legényeket, két csizmadiát, takácsokat, pintéreket és molnárt is. A mesterek általában nem helybeliek és nem is gyökeresednek meg, mert néhány év elteltével szinte mindig új nevekkel találkozunk. Az itt élők röghöz kötött, örökös jobbágyok, többségük földművelésből tartja el családját. A gazdák közösen fogadják meg a pásztorokat. A század közepére az egykor hatalmas erdőket mindinkább kiirtják, Csetényben csak két személyről jegyzik fel, hogy szénégetéssel foglalkozik. A községháza körüli tér mellett a község másik központja a kastély és a hozzá tartozó uradalmi épületek voltak. Az uradalom gazdálkodását az úgynevezett Tiszt házból irányította Stanbovits József tiszttartó és Kis György János ispán. Két gazdasági egységből állt, a Nyíres majorból és az Alsó majorból. A Malomi-patakon malom működik, a Kövesd környékén pedig évente több száz öl fát felhasználó téglaégető kemencék vannak. A kastély -egy régebbi formájában- már létezik, lakói ekkor Esterházy Miklós, Ferenc, Károly és Dániel grófok. A kastély körüli gazdasági épületek kisebb része ma is áll, többségét azonban lebontották vagy átépítették.
Erdőirtások a 18. században