bélyegkép|jobbra|250px|Az 1680. június 30-i madridi autodafé részlete. II. Károly spanyol király, első felesége, Marie Louise d’Orléans, valamint a királyné anyja a madridi Plaza Mayor erkélyéről figyeli az eseményt. Francisco Rizi festménye, Prado, Madrid. bélyegkép|jobbra|250px|Pedro Berruguete 15. század végi festménye, amely Szent Domonkost autodafé-szerű jelenetben ábrázolja. A kép anakronisztikus: Domonkos 1221-ben meghalt, az inkvizítori tisztség intézményes formája pedig csak később alakult ki.
Az autodafé vagy auto de fe (spanyolul auto de fe, portugálul auto-da-fé, latinul actus fidei, magyarul nagyjából „hitbéli cselekmény” vagy „hitaktus”) a spanyol és portugál inkvizíció ünnepélyes, nyilvános ítélethirdető és bűnbánati szertartása volt. A kifejezés nem magát a kivégzést jelentette, hanem azt a vallási-jogi ceremóniát, amelynek során az inkvizíciós eljárások végén kihirdették az ítéleteket, felolvasták a bűnöket, meghallgatták a prédikációt, végrehajtották a nyilvános vezeklést, illetve a megtérőket visszafogadták az egyházi közösségbe.
A köztudatban az autodafé gyakran összemosódott a máglyahalállal, részben a 18–19. századi antiklerikális, protestáns és spanyolellenes irodalom, részben a romantikus és gótikus történeti képzelet hatására. A történeti szakirodalom azonban különbséget tesz az autodafé mint ítélethirdető és vezeklési szertartás, valamint az esetleges halálos ítélet végrehajtása között. Ha egy vádlottat „átadtak a világi karnak” vagyis „relaxáltak” (spanyolul relajado), a kivégzést nem az inkvizíciós szertartás keretében, hanem később és más helyen, rendszerint a városon kívüli vesztőhelyen hajtotta végre a világi hatóság.
Az autodafé jellegzetesen kora újkori ibériai intézmény volt. Előzményei a középkori inkvizíció sermo generalis nevű nyilvános prédikációs és ítélethirdető alkalmaiban kereshetők, de klasszikus formája a 15–18. századi spanyol és portugál inkvizícióban alakult ki.
Etimológia és jelentés
A spanyol auto de fe és portugál auto-da-fé szó szerinti jelentése „a hit cselekménye”. Latin megfelelője az actus fidei. A szóban az auto nem „ön-” jelentésű görög előtag, hanem a latin actus spanyol-portugál alakja, vagyis „cselekmény”, „aktus”, „eljárási cselekmény”.
A kifejezés eredetileg az ítélethirdetés és a vallási kiengesztelődés nyilvános aktusát jelölte. Az eseménynek liturgikus, jogi, politikai és társadalmi dimenziója is volt: egyszerre szolgálta az elítéltek nyilvános vezeklését, a megtérők visszafogadását, az eretnekség elutasításának látványos kifejezését, az uralkodói és egyházi hatalom demonstrációját, valamint a nép tanítását és figyelmeztetését.
A magyar nyelvben a „hitítélet”, „hitcselekmény”, „hitbéli aktus” és „autodafé” fordítások terjedtek el. A régebbi magyar lexikonok olykor a kivégzéssel azonosították a szót, de ez a modern szakirodalom szerint pontatlan.
Fogalmi elhatárolás
Az autodafé nem azonos az inkvizíciós perrel, nem azonos a kínvallatással, és nem azonos a kivégzéssel. Az inkvizíciós eljárás hosszabb jogi folyamat volt: feljelentések, vizsgálat, tanúkihallgatás, teológiai minősítés, védekezés, ítélet-előkészítés és a bíróság döntése tartozott hozzá. Az autodafé ennek a folyamatnak a nyilvános lezáró eseménye lehetett.
Az autodafén többféle ítéletet hirdethettek ki. Ezek között szerepelhetett felmentés, enyhébb penitencia, nyilvános vezeklés, pénzbírság, vagyonelkobzás, zarándoklat, meghatározott ruházat viselése, börtön, gályarabság, hivatalvesztés, illetve súlyos esetben a világi hatalomnak való átadás. A halálos ítélet tehát nem volt minden autodafé szükségszerű része.
A „relaxatio ad brachium saeculare”, vagyis a világi karnak való átadás jogi formulája azt jelentette, hogy az inkvizíciós bíróság az egyházi büntetőjog szerint megátalkodottnak vagy visszaesőnek minősített elítéltet átadta a világi hatóságnak. A világi büntetőjog a makacs eretnekséget súlyos közrendellenes és valláspolitikai bűnnek tekintette, amelyet halállal is büntethetett. A különválasztás intézményjogi szempontból fontos, de nem jelenti azt, hogy a halálbüntetéshez vezető eljárás erkölcsi vagy történeti felelőssége kizárólag a világi hatalomra korlátozható.
Történeti háttér
A középkori inkvizíció előzményei
Az inkvizíció középkori előzménye a 12–13. századi eretnekmozgalmak, különösen a katharok és valdensek elleni egyházi fellépéshez kapcsolódott. A pápai inkvizíciót a 13. században intézményesítették, és főként a latin keresztény Európa belső hitbeli egységének védelmét szolgálta. A középkori pápai inkvizícióban is létezett nyilvános ítélethirdetés és prédikáció, de az ibériai autodafé klasszikus formája későbbi fejlemény volt.
A „középkori keresztény egyház ítélkezési módja” megfogalmazás ezért túl tág és pontatlan. Az autodafé nem az egész kereszténység általános ítélkezési módja volt, hanem a spanyol és portugál inkvizícióhoz kötődő, kora újkori, intézményesült nyilvános szertartás.
A spanyol inkvizíció és az autodafé kialakulása
A Spanyol inkvizíciót 1478-ban engedélyezte IV. Szixtusz pápa, de sajátossága az volt, hogy a spanyol korona erős ellenőrzése alatt állt. A spanyol inkvizíció elsősorban a megkeresztelt, de zsidó vagy muszlim háttérből származó keresztények — a conversók és moriscók — vallási megbízhatóságát vizsgálta. A bíróság hatásköre elvileg megkeresztelt keresztényekre terjedt ki; zsidók és muszlimok mint nem keresztények önmagukban nem tartoztak az inkvizíció joghatósága alá, hacsak nem keresztelkedtek meg és nem vádolták őket a keresztény hittől való eltéréssel.
A spanyol inkvizíció első ismert, klasszikus értelemben vett autodaféját 1481-ben Sevillában tartották. A 15. század végén és a 16. század elején az autodafék száma egyes városokban igen magas volt. Barcelona 1488 és 1498 között, Zaragoza pedig 1484 és 1502 között több tucat ilyen szertartásnak adott helyet.
A 16. századra az autodafé ünnepélyes, nagyvárosi és politikailag is reprezentatív eseménnyé vált. V. Károly 1528-as valenciai jelenléte fontos precedenst teremtett az uralkodói részvételre. A nagy autodafék a főtereken zajlottak, külön emelvényekkel az inkvizítorok, az egyházi és világi méltóságok, valamint az elítéltek számára.
Portugália és a tengerentúli területek
A portugál inkvizíció 1536-ban jött létre, és működése sok tekintetben a spanyol mintához igazodott. Portugáliában az autodafék különösen a „újkeresztények”, vagyis zsidó származású megkereszteltek ügyeihez kapcsolódtak. A portugál birodalom tengerentúli területein, így Goában is működött inkvizíció, amely saját helyi viszonyai szerint alkalmazta az ibériai eljárási formákat.
A spanyol és portugál tengerentúli inkvizíciókban is tartottak autodafékat, például Mexikóban, Limában és Goában. Ezek a szertartások a helyi társadalom vallási és politikai rendjének nyilvános megerősítését is szolgálták.
Az autodafé menete
Az autodafé pontos rendje időben és helyenként változott, de a nagyobb nyilvános eseményeknek több visszatérő eleme volt. A szertartást gyakran hosszú előkészület előzte meg: kihirdették az eseményt, előkészítették a városi teret, emelvényeket állítottak, és megszervezték az egyházi, világi és katonai rendfenntartást.
Körmenet és jelvények
Az eseményt ünnepélyes körmenet vezette be. A menetben az inkvizíció tisztségviselői, szerzetesek, világi hatóságok, városi előkelők, katonák, valamint az elítéltek vagy vezeklők vettek részt. A vádlottak gyakran sambenito vagy sanbenito nevű vezeklőruhát viseltek. Ez rendszerint durva anyagból készült, és rajta jelképek jelezték az ítélet jellegét. A máglyára ítéltek ruháján gyakran lángnyelvek vagy démonikus motívumok jelentek meg, míg a megtérők és enyhébb büntetésre ítéltek öltözete más jelzéseket hordozhatott.
A coroza vagy mitra hegyes fejfedő szintén az ítélethez kapcsolódó jelképes ruházat része lehetett. A megszökött vagy már meghalt elítélteket olykor képmásukban, vagyis in effigie jelenítették meg, és ítéletüket jelképesen hirdették ki.
A sambenitót bizonyos esetekben az elítélt később is köteles volt viselni. Más esetekben a templomokban függesztették ki, hogy emlékeztesse a közösséget az ítéletre és az érintett család szégyenére. Ez a gyakorlat a társadalmi megbélyegzés eszköze volt.
Prédikáció, eskü és ítélethirdetés
A szertartás központi eleme a prédikáció volt. Az inkvizíció célja nem pusztán a büntetés nyilvánossá tétele volt, hanem a közösség tanítása is: az eretnekség veszélyeire, a katolikus hit megtartására és a vallási egység fontosságára figyelmeztettek.
A résztvevők gyakran nyilvános esküt tettek a hit védelmére és az eretnekség elutasítására. Ezután következett az ítéletek hosszú felolvasása. Nagyobb autodafék esetében ez órákig vagy akár egész nap is tarthatott. Egy 1486-os toledói autodaféról fennmaradt adat szerint több száz személy ítéletét hirdették ki, ami jól mutatja az események időigényes jellegét.
Abjuráció és visszafogadás
Azok, akik megbánták és visszavonták tévedéseiket, nyilvános abjurációt tehettek. Az abjuráció a tévesnek minősített hittételek elutasítását és a katolikus hithez való visszatérést jelentette. Az ilyen személyeket a szertartás keretében kiengesztelték az egyházzal, majd penitenciára vagy más büntetésre ítélték.
Az autodafé teológiai logikájában ezért a megtérés és a visszafogadás legalább annyira fontos elem volt, mint a büntetés. A modern leírásokban a kivégzésekre irányuló figyelem gyakran elfedi, hogy sok autodafé elsődleges funkciója a vezeklés, az elrettentés, a közösségi megerősítés és az egyházi kiengesztelődés nyilvános megjelenítése volt.
A világi hatalomnak való átadás
A makacs, visszaeső vagy megátalkodottnak minősített elítélteket az inkvizíció „relaxálta”, vagyis átadta a világi hatóságnak. A halálos ítélet végrehajtása azonban nem az autodafé részeként történt. A kivégzésekre rendszerint külön helyszínen, a városon kívüli vesztőhelyen került sor.
Ha az elítélt a kivégzés előtt megbánta és visszavonta eretnekségét, a világi gyakorlatban előfordulhatott, hogy a máglyahalál előtt megfojtották vagy garrottával megölték, és testét ezután égették el. A megátalkodottnak tekintett elítélteket elevenen égették meg. A már meghalt vagy megszökött elítélteket jelképesen, képmásukban vagy földi maradványaik kiásásával ítélhették el.
Az elítéltek köre
A spanyol és portugál autodafék áldozatai és vádlottai nem egyetlen csoportból kerültek ki. A korai spanyol inkvizícióban nagy számban szerepeltek zsidó származású megkereszteltek, akiket titkos zsidó vallásgyakorlással vádoltak. Később muszlim származású megkereszteltek, moriscók, protestánsok, alumbradók, bigámisták, istenkáromlással, babonasággal vagy varázslással vádolt személyek is megjelentek az ügyek között.
A 16. század közepén különösen jelentősek voltak a protestantizmussal kapcsolatos ügyek. Valladolidban és Sevillában 1559-ben nagy autodafékat tartottak, amelyek a spanyol protestáns csoportok felszámolásához kapcsolódtak.
Az inkvizíció tevékenysége azonban nem kizárólag dogmatikai eretnekségi ügyekre korlátozódott. A kora újkori vallási és társadalmi rendben a házassági fegyelem, a vallásgyakorlat, a beszédben elkövetett istenkáromlás, a mágikus praktikák vagy a tiltott könyvek ügyei is az inkvizíciós ellenőrzés körébe kerülhettek.
Nyilvánosság és társadalmi szerep
Az autodafé látványos nyilvános esemény volt. A nagyobb városok főterein rendezték meg, és részt vehettek rajta egyházi méltóságok, királyi tisztviselők, városi vezetők, nemesek és a köznép is. Az esemény egyszerre volt vallási szertartás, bírósági aktus, politikai reprezentáció és társadalmi fegyelmező eszköz.
A részvételhez olykor búcsú vagy más vallási érdem kapcsolódott, ami magyarázza, hogy a hívők számára az esemény nem pusztán büntetőjogi látványosságként, hanem vallási alkalomként is megjelent. Ugyanakkor az autodafé a hatalom látványos demonstrációja is volt: az uralkodó, a városi elit, az inkvizíció és az egyházi rend közösen jelenítette meg a hitbeli és politikai egységet.