Úrkút () község Veszprém vármegyében, az Ajkai járásban.
Fekvése A Déli-Bakonyban, a Kab-hegytől északra, egy hosszanti völgyben terül el, 400 méterrel a tengerszint felett.
Megközelítése
Keleti irányból Herend és Szentgál, nyugatról Ajka felől, délről Tótvázsonyról és Nagyvázsonyról érhető el. Főutcája a 7308-as út, amely Ajka belvárosát köti össze a 77-es főút Tótvázsony és Nagyvázsony közötti szakaszával, ebbe az útba a 15+600-as kilométerszelvényénél, a közigazgatási terület keleti szélén torkollik bele delta csomóponttal a 73 115-ös út (a delta keleti ága a 73 805-ös számozást viseli), ez utóbbi mellékút Szentgálon át Herenddel és a 8-as főúttal köti össze a községet. Úrkúti külterületen indul a Kab-hegyre vezető 73 114-es út is, a 7308-as út 16+600-as kilométerszelvényénél kiágazva (ez az út a kab-hegyi TV-toronyhoz és kilátóhoz vezet). Vasútvonal nem érinti, a legközelebbi vasútállomás a Ajka vasútállomása.
Története
Az Úrkút helynév valószínűleg 1335 óta ismert, első említésekor a tihanyi apátság birtokrészei közé tartozóként jelölte a települést.
Szomszédjainál később alakult ki, bár közvetlen közelében a 14. században volt már egy rövid életű helység, Kabtelke. Úrkutat a nagyvázsonyi Zichy-uradalom fejlesztette településsé. A Kab-hegy erdeinek gazdaságos felhasználására több környékbeli példa nyomán ide is üveghutát telepítettek.
Gróf Zichy Károly, a nagyvázsonyi uradalom földesura az 1770-es évek vége felé az „üveges” családból származó Gasteiger János Mihállyal kötött bérleti szerződést üveghuta létesítésére és működtetésére. A még lakatlan területre a környéken lévő vagy működésüket már befejezett hutákból jöttek a telepesek, hogy az erdőrengetegben falut és hutát építsenek; egy-egy bakonyi huta felépítéséhez általában három év kellett.
Ebben az időben zajlott a nagy „Schwabenzug”, a német betelepítés, a török időkben elnéptelenedett vidék újranépesítésének utolsó hulláma. A szájhagyomány és későbbi írások szerint Úrkútra Württembergből jöttek telepesek. Ez lehetséges ugyan, de valószínűbb, hogy a korábbi időkben jöttek onnan, vagy szüleik vándoroltak Magyarországra arról a vidékről. Az anyakönyvek tanúsága szerint Úrkútra döntően Németbányáról, Csehbányáról és Pilléről jöttek a német üveges családok.
Az úrkúti hutáról és a településről az ismert első írásos adat Gasteigernek 1781. május 1-én a veszprémi püspökhöz írt levele, amelyben az úrkútiak lelki gondozását szervezi. Ekkor már állt a huta és húsz család élt az új településen.
Az üvegkészítés beválthatta a hozzá fűzött reményeket, mert a századforduló táján újabb huta építésébe kezdtek – ez 1802-ben készült el. A bakonyi huták történetében egy településen egy időben két huta csak Úrkúton működött. A két hutában mindenféle öblös- és táblaüveget készítettek. A termékek eljutottak az egész Dunántúlra, sőt az Alföld egyes településeire is.
A bakonyi huták közül elsőként Úrkúton készült csiszolt üveg. Két üvegcsillár is bizonyítja ezt. Mindkét finoman kidolgozott, velencei mintát követő kézimunka az 1795-ben épült templomot ékesítette. Fennmaradt egy itt készült, szép ornamentikájú kehely is, amit ma is őriz a Zeneművészeti Egyetem, mivel azt Zichy Géza mesterének, Liszt Ferencnek ajándékozta. A kehely Úrkút címerén is szerepel.
A település első lakói az üvegkészítők mellett főleg famunkások (favágók és fuvarosok) voltak – nemcsak a huta faigényét kellett kielégíteni, de az erdő területét is csökkentették irtással a művelhető földterület növelése érdekében. Így a favágás sokáig az úrkútiak egyik főfoglalkozása volt. A kevés föld mostoha adottságai miatt a falu lakói csupán a föld műveléséből nem tudtak megélni. A talaj túl köves, az éghajlat viszonylag hűvös. Ezért a kezdetek óta az ipar és az erdei munka a mezőgazdasággal együtt adta a megélhetés forrását.
250px|bélyegkép|balra|Az úrkúti római katolikus templom 1795-ben, kevesebb, mint másfél évtized múltán a falu lakói saját önerőből felépítették a ma is használt templomot. Az üveg gyertyatartók és csillárok nyilvánvalóan mutatták, hogy a templomot üvegesek építették, díszítették. A falu azonban olyan szegény volt, hogy önállóan nem tudott egy papot eltartani, ezért 150 éven át a kislődi, majd a városlődi plébániának volt filiája.
A II. József-féle népszámlálók (1785) 125 lakost találtak itt, de 1795-ben már 348-an éltek Úrkúton. Az üveghuta 1824-ben zárt be. Ezután a lakosság valamelyest megcsappant, de a falu továbbra is népesnek számított: 1828-ban 325-en laktak itt – főleg vagyontalan zsellérek voltak, akiket korában az üveghuta kötött az uradalomhoz. 1824-ben az uradalom azzal vette elejét az esetleges elvándorlásnak, hogy szerződést kötött az úrkútiakkal. A kontraktus a földesúr számára biztosította a munkaerőt, a zselléreknek pedig a megélhetést.
A lakosok általában 4–8 hold földet bérelhettek, és a haszonbérletért munkával (robottal) szolgáltak. Mások napszámosként tartották el magukat és családjukat.
Úrkútpuszta viszonylag távol esett az uradalom más településeitől; határait a természet alkotta meg. Erdős, meredek emelkedők zárták körül a Csinger-patak keskeny völgyét, ahol néhány tucat család alakította életét. A munkalehetőségeket hamarosan deszkametsző, majd szeszgyár bővítette, terjedt a mészégetés, majd a téglakészítés.
Az uradalmi ipar jól élt a természeti adottságokkal.
1846-ban már 436 katolikus lakosa volt; a számot döntően a természetes szaporulat növelte. Az 1849-ig eltelt 25 évben 336 gyermek születését regisztrálták a kislődi plébánia anyakönyvei – sajnos a gyermekhalandóság is nagy volt.
1829-ben épült az iskola – addig a huta bérlőjén, majd a gazdaság intézőjén kívül aligha volt írni-olvasni tudó ember a faluban. Az iskolával jött egy (gyakran cserélődő) kántortanító, és a következő száz évben ő tanította a gyermekeket.
Gulden (Forintos) István, a 19. század közepének kislődi tudós plébánosa a falut találóan „völgymagányban lévőnek” nevezte. Élete meglehetősen zárt volt.
Az 1848/49-es forradalom kevéssé érintette az itt élőket, mert céljaikat – a föld megválthatóságát és a robot eltörlését – nem teljesítette. A lakosság vagyontalan zsellérsorban maradt.
1851-ben a 201 évig regnáló Zichy-család eladta a nagyvázsonyi uradalmat, így az úrkúti gazdaságot is. Az új földesurak bécsi bankárfivérek voltak: báró Todesco Ede és Todesco Mór lovag. Az új tulajdonosok nagy lendülettel fogtak az uradalom vele a helyi gazdaság fejlesztéséhez. Korszerűsítették a szeszgyárat, gőzgéppel szerelték fel a deszkametszőt, utat építettek Nagyvázsony és Úrkút közé. Az 1880-as évek elején keskeny nyomtávú vasutat fektettek az ajkacsingeri rakodóig, amivel csatlakozhattak a Budapest–Szombathely vasútvonalhoz.
1861-ben újra üveggyárat építettek – akárcsak 75 évvel korábban, ezúttal is a fa gazdaságos hasznosítása. A gyár már nem volt hosszú életű, többszöri leállás után 1876-ban végleg bezárt. A bakonyi hutás települések közül csak Úrkúton támadt fel az üvegkészítés, és az üveges hagyományokat több család magával vitte Ajkára, ahol a gyártást fejlettebb körülmények közt folytatták.
Az úrkútiak számára új lehetőségeket hozott az 1860-as években indult ajkacsingeri szénbányászat: egyre többen találtak munkát a falutól 3–4 km-re lévő bányában.
A lakosságot továbbra is sértette és szegényítette a földtulajdon teljes hiánya. Úrkútnak továbbra sem volt önálló területe; a falu a nagyvázsonyi kataszterbe tartozott. Az új földesuraktól is kérték a föld egy részének megválthatóságát, de sikertelenül. Kérelmükben hiába példázódtak a szomszédos településekkel, ahol 4 hold földet is megválthattak, ez Todescoékat nem hatotta meg, csak az úrkútiak maradtak a környéken földtulajdon nélkül. A földet továbbra is haszonbérletben művelték, és érte természetben: szolgálmányokkal és fuvarral fizettek. Konzerválódott a zsellérsors.
Az 1857-es 430 lakos 1900-ig 750 főre; a 19. század második felében a megyei átlagnál jobban gyarapodott. 1890-ben már 78 lakóház állt.
1908 körül az úrkútiak végre megválthatták telkeiket és (családonként?) még 2 hold földet a határban. Az eléggé szűkkeblű és késedelmes „gesztusnak” azonban nem sokáig örülhettek, mert 1913-ban válságba került a falu.
A Todescoék örökösei, az új birtokosok alig egy év után felmondták az 1912-ben hat évre kötött bérleti szerződést.
A felmondás oka az volt, hogy az úrkútiak a bányánál vállalható fuvarozást és a bányamunkát helyezték előtérbe, amit az uradalom sérelmezett. A szerződésbontás legfájóbb következménye a legelőterület elvesztése volt.
Ebben az időben is jelentős volt az állattartás (320 marhát és 330 disznót tartottak), amit legelő hiányában fel kellett volna adniuk. A szántóföld haszonbérletének elvesztése tovább súlyosbította a helyzetet – maga a falu léte került veszélybe. A földművelésből 64 család élt; a falu népességének mintegy fele, de gazdánként csupán 2 hold földjük volt. A lakosság másik fele is több szállal kötődött a földműveléshez és állattartáshoz. Drámai hangú kérelmeket küldtek a földművelési és a belügyminiszternek, megmozdult az egész vármegye, a megyei főispán személyesen is közreműködött a válság megoldása érdekében. A helyzet kilátástannak tűnt, az uradalom és az úrkútiak elmérgesedett viszonyát nem lehetett helyreállítani.
Az úrkútiak megélhetésének forrásává számára egyre inkább az ajkacsingeri szénbánya vált. A századfordulón már 84-en dolgoztak ott; 1910-re Veszprém vármegye bányászainak 10 százaléka volt úrkúti.
1909 januárjában az Ármin-aknában kiütött bányatűz 55 áldozata közül 6 volt úrkúti.
A világháborút kísérő nagy szénhiány a nagyvázsonyi uradalmat is érintette. Ezért az Úrkúton is ismert szénelőfordulásra újabb bányát terveztek a szeszgyár és a gőzgépek szénszükségletének biztosítására. A bányát 1917. március 1-én nyitották meg. Mindössze napi 1–3 vagon szenet termeltek, de közben felfigyeltek a mangánércre – a szén mellett hamarosan már abból is hoztak a felszínre.
Az ércvagyon felismerésével nagyot nőtt Úrkút jelentősége; elkezdték egy mangánbánya tervezését. Ehhez 1922. június 19-én alakult meg a részvénytársaság 120 millió koronás alaptőkével. A részvények 58,32 százaléka a Deutsche Bank tulajdonában volt.
A bányanyitáshoz biztosítani kellett a villamos energiát, sok vizet és meg kellett oldani a szállítást. Volt, amikor több mint 600 ember dolgozott a különböző létesítmények építésén. Képzett munkaerő is kellett.
Kezdetben a Csárdahegyen, külfejtéssel termelték az ércet. Ezzel feltárták a 150 millió éve kialakult őskarszt szikláit – az egykori fejtés helyén mára természetvédelmi területet alakítottak ki.
A bánya első éveiben nem teljesítette se a mennyiségi, se a minőségi követelményeket, így 1930-ban átmenetileg leállították.
Egy Úrkútra került fiatal bányamérnök, Szandtner Arthur azonban bízott abban, hogy a bányászat gazdaságos lehet, ezért a részvényesek tudta nélkül egy tucatnyi, a bánya őrzésére itt maradt bányásszal mélyművelésbe kezdett, és bátor elhatározását siker koronázta.
Csakhamar a világpiaci viszonyok is kedvezőbbre fordultak, így 1934-ben újraindították a termelést, amely ezután már dinamikusan növekedett. A Szent Istvánról elnevezett termelőakna mellett hamarosan két újabbat is nyitottak. 1936-ban 193-an dolgoztak a bányánál, 1941-ben már 401-en. A termelt érc mennyisége ez alatt közel megháromszorozódott; 1944-ben már több mint 103 ezer tonnát hoztak a felszínre.
A háború alatt a bányát hadiüzemmé nyilvánították, és évi 150 ezer tonna kitermelését tűzték célul. Ennek érdekében mintegy 700 munkaszolgálatost vezényeltek a bányához. A németek egyre direktebben vettek részt az üzem irányításában; a háború vége felé még egy katonai osztagot is vezényeltek Úrkútra.
A bánya erőteljes fejlődése megkövetelte a létszám növelését, az infrastruktúra kiépítését, a munkások lakáshoz juttatását. 1938-ban felépítették a 120 lakásos Bányatelepet, 1943-ban elkészült a 100 férőhelyes bányászotthon és az uradalmi pajtából átépített, mintegy 500 főt befogadó mozi – a messze környék legszebb mozija. (Ezt 2009-ben lebontották.)