Az ortodox kereszténységNem azonos az ortodoxiával, amely egy tanítás eredetiségét hangsúlyozó kifejezés. más néven pravoszláv egyház, régiesen görög(keleti) egyház vagy óhitűek, görög ortodox egyház, a kereszténység három fő ágának egyike a katolicizmus és a protestantizmus mellett. Mind történelmileg, mind híveinek létszámát tekintve a keleti kereszténység egyik fő irányzata, amely földrajzilag elsősorban az egykori Keletrómai Birodalom területén, illetve attól keletre számít meghatározónak; hívei főleg a Balkánon, a Közel-Keleten és a volt szovjet országokban élnek.
Nincs központosított egyházszervezetük, jelenleg négy ősi patriarchátus és számos önálló nemzeti egyház alkotja az ortodoxiát. Az ortodox egyház nem egyetlen szervezetet jelent, hanem 15 önálló helyi egyházat tömörít magába, melyek autokefális ortodox egyházakba szerveződnek (görög, orosz, román, szerb, bolgár, albán stb.), liturgikus (eucharisztikus) közösségben egymással. Egységesek a szentségekről, tantételekről, liturgiáról és egyházvezetésről vallott nézeteik, de mindegyik autonóm módon, önállóan kormányozza magát.
Az egyes ortodox egyházak élén a pátriárka áll. A konstantinápolyi pátriárkát tekintik az ökumenikus – vagy egyetemes – pátriárkának. Szerepe valamelyest hasonló a római katolikus pápáéhoz, ám a pápával ellentétben, akit Vicarius Christi (Krisztus földi helytartója) néven említenek, a konstantinápolyi püspök az ortodox hit szerint primus inter pares, azaz „első az egyenlők közt”. Különleges tiszteletet élvez, de nem avatkozhat bele a 14 másik ortodox részegyház ügyeibe.
Az ortodox keresztények önmeghatározása szerint az ortodoxia az egyetemes kereszténység egyetlen legitim örököse, amely egyedüliként őrizte meg Jézus és a 12 apostol tanításait változtatás nélkül, úgy ahogy ezt a hét egyetemes zsinat meghatározta. Az ortodox keresztények nem ismerik el azokat a dogmákat, amelyeket az első hét egyetemes zsinat után fogalmaztak meg Nyugaton (ilyen a Szentléleknek az Atyán kívül a Fiútól származtatása, Mária szeplőtelen fogantatása). A keleti egyházak nem ismerik el a római pápát a legfőbb méltóságnak.
A katolicizmussal történő kölcsönös kiátkozását 1965. december 7-én oldotta fel VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka.
Etimológia, elnevezései Az ortodoxia görög eredetű összetett szó (ορθο orto + δοξα doxa) jelentése ’igaz hit’. Ennek tükörfordítása a szláv pravoszláv szó.
Területi eredetéből adódóan szokás keleti kereszténységről beszélni, ami azonban pontatlan, mert az ortodox kereszténység csak egyik – bár legnagyobb – ága a keleti kereszténységnek.
Magyar sajátosság a görögkeleti műszó, amelyet – történelmi összefüggései ellenére – a magyarországi ortodoxok egy része pejoratívnak és kirekesztőnek tartott és mindig is visszautasított.„A »görög keleti« elnevezés ellen három évtized óta indítottuk meg a harcot, s ez hazánk felszabadulása után végre meg is hozta a gyümölcsét: Egyházunk ma Magyarországon is hivatalosan orthodoxnak nevezheti magát, ugyanúgy, mint mindenütt az egész világon. […] azért nem vállaljuk a »görög keleti« jelzőt, mert diszkrimináló, és ugyanakkor semmiféle tekintetben nem fejezi ki Egyházunk és hitünk jellegét, sőt éppen ellenkezőleg, elködösíti, eltünteti azt.” – Berki Feriz (ed.): Az orthodox kereszténység (2. ed.), Budapest, Magyar Orthodox Adminisztratúra, 1984., 14. old.
Történelem
A kereszténység a Római Birodalomban született, és kezdeti története – különösen a mediolanumi ediktumot követően – elválaszthatatlanul összekapcsolódott a birodalom történetével. Amikor Nagy Konstantin 330-ban a székhelyét Rómából Bizáncba helyezte át a konstantinápolyi püspök (pátriárka) tekintélye is növekedni kezdett, de ugyanakkor a császár teljes kiszolgálója lett (ld. cezaropapizmus). Ezzel egyidejűleg a római püspök (pápa) helyzete is megváltozott. A római püspökök kezdtek úgy viselkedni, mint a Nyugat egyedüli és kizárólagos urai (nemcsak vallási, hanem ún. világi ügyekben is), akikre a hatalmat a császár ruházta át.Gecse Gusztáv: Vallástörténet
Később, a Nyugatrómai Birodalom bukása után a keleti és nyugati egyház közti különbségek mindjobban kiéleződtek. E különbségek jelen voltak a vallásos élet csaknem minden területén: a filozófiai alapvetésben, a dogmatikában, a liturgiában, a hitéletben, a misztikában, a művészetben – és nem utolsósorban az egyházszervezeti és politikai kérdésekben. A keleti és nyugati térség hitélete a kezdetektől különbözött, a birodalom kettészakadása azonban politikailag is izolálta a két térséget. Az ortodoxok leginkább abban különböznek a katolicizmustól, hogy a 4. század utáni zsinati értelmezéseket és teológiai újításokat nem fogadják el.
Az 1. évezredben az egyháznak – a birodalom tagoltságának megfelelően – öt központja volt: (Róma, Konstantinápoly, Jeruzsálem, Alexandria és Antiochia). Ezek közül Róma vitathatatlanul élvezett bizonyos tiszteleti elsőséget, ezt azonban csak a katolikus értelmezés tekinti egyértelműen joghatósági jellegűnek. A más alapon álló egyháztörténelmi szemlélet szerint az elsőség csupán tiszteletbeli volt; a római egyház (és püspöke, a pápa) nem az egész kereszténység vezetője, legfeljebb primus inter pares: első az egyenlők között. A második legfontosabb egyház Konstantinápoly volt. Ez – egységesen a másik három keleti egyházzal – határozottan visszautasította Róma egyeduralmi törekvéseit. Az ellentétek végül az 1054-es nagy egyházszakadásban konkludáltak, amikor is a keresztény világ két felének vezetője kölcsönösen kiközösítette a másikat.
A 11-12. században magyarországon a "Türkiai Metropolitanátus" keleti ortodox egyházmegye (eparchia) létezett, miután Zsombor gyula 952 körül Konstantinápolyban felvette a keresztséget.
A szakadást csak mélyítette az 1204-es IV. vagy latin keresztes háború, amelynek során a keresztes lovagok az eredeti cél, Jeruzsálem felszabadítása helyett Konstantinápoly ellen vonultak, lerombolták és kirabolták a várost, és létrehozták a Latin Császárságot.
Az oroszországi ortodox egyházon belül az ortodox ,,óhitűek" és az ,,újhitűek" elvei között is hatalmas szakadás következett be, mivel a 17. században a frissen megválasztott Nyikon pátriárka – Alekszej Mihajlovics cár segítségével a vallást megreformálta. A megreformált vallás tulajdonképpen visszatérés volt az eredeti bizánci keresztény dogmákhoz. Az óhitűek egyik szónoka Iván Nyeronov, a másik Avvakum protopópa volt, elveikhez csatlakozott Pavel kolomnai püspök is. Az óhitűek ragaszkodtak az olyan hagyományokhoz, mely szerint például a keresztvetés két összezárt ujjal történjen. A győzedelmes újhitben, mely az üldöztetések, vérontások és máglyán való önégetéseket követően terjedt el, a keresztvetés a homlok és a szív után jobbról balra irányban történik úgy, hogy 3 összefogott ujjukkal érintik meg a vállukat, valamint elterjedt a nagyböjti ima alatti meghajlás is.
Teológia thumb|200px|right|Vlagyimiri Istenszülő (12. század). Jelenleg a Tretyakov Képtárban található Az ortodox történelemértelmezés szerint a kereszténységnek eddig hét egyetemes zsinata volt. Az ortodoxia teológiai alapját mind a mai napig az e hét zsinaton definiált hittételek alkotják. (A katolikusokkal ellentétben, az ortodoxok saját zsinataikat sosem nevezték egyetemesnek, mivel úgy tartják, hogy egyetemes zsinat csak az egyházszakadás megszüntetése után tartható.) Mivel a keresztény hit alapvető kérdéseit e zsinatokon tisztázták, a legtöbb dogmatikai kérdésben kelet és nyugat között nincs lényeges eltérés. Így az ortodoxia – a katolicizmussal közösen – vallja a Szentháromságot, Jézus feltámadását és kettős (isteni és emberi) természetét (krisztológia), a Szentírás sugalmazott voltát, a hét szentséget, az utolsó ítéletet, a szentek tiszteletét, különös tekintettel Máriára, akit ők Istenszülőnek neveznek. (→ ortodox szentek listája)
Az ortodox hit összefoglalása a (Filioque betoldás nélküli) Nikaia–konstantinápolyi hitvallás.
Az ortodoxiában a Biblián és a hét egyetemes zsinat határozatain túlmenően az egyházatyák és a szentek írásainak is a hitet meghatározó tekintélyt tulajdonítanak. Az ortodox teológia és misztika egyik kulcsfogalma a theoszisz (átistenülés), amely szerint az isteni természet radikálisan átalakítja a hívő emberi természetét, és a szentekben magának Istennek a dicsősége ragyog, és mind írásaik, mind ábrázolásaik az isteni jelenlét hordozói. Ezért kiemelt szerep jut mind a liturgiában, mind a személyes hitben az ikonok tiszteletének.
Az egyetemes zsinatok mellett fontos része az egységes ortodox teológiai gondolkodásnak az Szent Atyák egyetértése (Consensus Patrum). Eszerint az Istenhez közel álló, istenismerő, szentéletű tanítók, habár mint egyének nem tévedhetetlenek, de az Egyházon kétezer éven keresztül átívelő közösségük, és a tanításaikban megnyilvánuló egységes nézetek a Szentlélek által az igaz hit hordozói, és mint ilyenek a hitélet, a teológia és az egyházi gyakorlatok forrásai és hivatkozási alapjai. Az Atyák konszenzusa az ortodox "szóbeli" hagyomány egyik legfontosabb része, és az egyetemes zsinatok döntéseivel együtt az Egyház Szentlélektől származó kollektív bölcsességének és tévedhetetlenségének megnyilvánulása.
Szentségek Az ortodox egyházban a szentségeket hivatalosan "szent titkoknak" nevezik. Hét szentséget különböztetnek meg: a keresztséget, a bérmálást, a szent áldozást, a bűnbánat (gyónás) szentségét, a szent kenetet, a házasságot, s a papi rendet.
A szentségek megkülönböztetésének gyakorlatát az ortodox egyház a római katolikusoktól vette át. Ez nem tartozik az Egyház ősi gyakorlatához, és bizonyos fokig félrevezető is lehet, mert úgy tűnhet, hogy csak hét külön rítus van, amelyek "szentségek", és az Egyház életének összes többi megnyilvánulása alapvetően különbözik ezektől. Az ortodox egyház legősibb és leghagyományosabb gyakorlata az, hogy mindent, ami az Egyházon belül van és történik szentnek és misztikusnak tekint.
A keresztség Az Egyházban a keresztség a Sátán elutasításával és Krisztus elfogadásával kezdődik. Mielőtt valakit megkeresztelnek, a személy – vagy nevében támogatói, keresztszülői – nyilvánosan elmondja a keresztény hitvallást, a Hiszekegyet. Mivel a keresztszülő a gyermek nevében beszél, támogatja belépését az Egyházba és a keresztvízből "befogadja" a gyermeket az Egyházba, a keresztszülőnek magának is az Egyház tagjának kell lennie.
A hit megvallása után a pap imádkozik a keresztvíz fölött és megáldja azt, mint Isten teremtésének és jóságának jelét. A megkeresztelendő személy fölött is imát mond és megáldja szent olajjal. Majd az Alleluja ("dicsérjétek az Urat") ünnepélyes eléneklése után háromszor vízbe meríti az Atya és Fiú és Szentlélek nevében.
Az alámerítés által a megkeresztelt személy meghal a világnak és újjászületik Krisztus feltámadásában az örök életre.
Ősi időkben ez a körmenet a keresztelőkápolnától a templomig vezetett, ahol az újonnan megkeresztelt részesült a Szent Eucharisztiában a Liturgia folyamán, mivel a keresztelőt általában a Húsvéti Liturgiával kötötték össze. Ma a Húsvét éjjeli körmenet a templom körül nem más, mint emlékezés arra, hogy meg vagyunk keresztelve.
A bérmálás A bérmálás szentségével megkapja a hívő a "Szentlélek ajándékának pecsétjét". A keresztség személyes részvétel a húsvétban, Krisztus halálában és feltámadásában; a bérmálás pedig ugyanolyan részvétel a pünkösdben, a Szentlélek eljövetelében.
A bérmálás szentségét konfirmációnak is szokás nevezni, de az ortodox egyházban mindig a kereszteléssel együtt végzik, mely után a megkeresztelt (általában csecsemő) azonnal áldozhat, azaz részesülhet a szent eucharisztiában.
Az ortodox egyházban úgy szolgáltatják ki a bérmálás szentségét, a Szentlélek ajándékát, hogy a test minden részét megkenik egy különleges olajjal, amelyet szent kenetnek hívnak. Ezt az olajat, miront (mirrhát) az egyház püspökei készítik el nagycsütörtökön.
A szent eucharisztia Az ortodox hagyományban a szent eucharisztiát a "szentségek szentségének" is nevezik.