Ez a szócikk a Habsburg Birodalom részét képező Magyar Királyságról szól, így olyan földrajzi területeket is érint, amelyek ma már nem Magyarország részei.
260px|bélyegkép|jobb|Székesfehérvári barokk: a Hiemer-ház Városház téri homlokzata és a Szent Imre-templom harangtornya bélyegkép|jobbra|260px|A győri Apátúr-ház zárt erkélye bélyegkép|jobbra|260px|Festett homlokzatú copf lakóház a budai Bécsi kapu téren bélyegkép|jobbra|260px|Az Erdődy–Hatvani-palota udvara a budai várban
A barokk építészet Magyarországon a barokk művészet részeként a 17. század elejétől a 18. század végéig számos meghatározó építészeti emléket hagyott hátra, elsősorban templomok, kastélyok és lakóépületek formájában. Legfontosabb barokk városaink Győr és Székesfehérvár, de hasonlóan értékes barokk műemlékegyüttest találhatunk Budán, Veszprémben, Egerben, a határon túl pedig Kassán.
A barokk épületek többnyire könnyen felismerhetőek sajátos stílusjegyeikről. A magyar barokk templomokat egy-két hagyma- vagy gúlasisakos torony díszíti. A barokk épületek gyakran megtört vonalú homlokzatát vakolatsávozás, erőteljes párkányok, óriáspilaszterek és oszlopok tagolják. Gyakran feltűnő elem a különleges formájú, kör, ovális vagy lant alakú ablak. A kapukat gazdagon faragott kődíszek és oszlopok vagy szoboralakok (például atlaszok) veszik közre, amelyek általában kő- vagy vasrácsos erkélyt tartanak. Az épületek homlokzatát határozott főpárkány zárja le, felette tört vonalú, címerrel, órával vagy szobrokkal díszített oromzat emelkedik. A fedés jellemzően manzárdtető, gyakori elem a kupola vagy az óratorony. A barokkra jellemzőek a színes homlokzatok, a mélyvöröstől a sárgán át a szürkéig és a kékig. A belső tereket freskók, szekkók, stukkók és fából készült burkolatok kialakításával díszítették.
Mivel a barokk korszak magyarországi épületei többnyire német anyanyelvű, itáliai vagy osztrák származású mesterek munkái, a szakirodalom kerüli a „magyar barokk” fogalom használatát, helyette pontosabb a „magyarországi barokk”.
A magyar barokk történelmi korszaka bélyegkép|jobbra|260px|A szerzetesrendek 1782-es feloszlatását követően Kempelen Farkas tervei szerint kialakított budai Várszínház
A 17. század három részre szakadt Magyarországot köszöntött. A Magyar Királyság középső területei a törökök uralma alatt álltak. A Királyi Magyarország, azaz nyugati határvidék és az északi részek a Habsburg-család uralma alatt, pozsonyi központtal a középkori Magyar Királyság örököseként, Erdély a Partiummal együtt pedig önálló fejedelemségként működött.
1683-ban indult meg a keresztény seregek inváziója, amelynek célja a törökök kiűzése volt Magyarország területéről. A 17. század végére ez Savoyai Jenő vezetésével elérte célját, és a történelmi Magyarország területe teljes egészében a Habsburg Birodalom fennhatósága alá került és betagozódott a birodalomba, akárcsak a külön igazgatás alá kerülő Erdélyi Fejedelemség. Az 1718-ban megkötött pozsareváci békével helyreállították Magyarország történelmi határait; a déli részek azonban a bécsi udvar közvetlen fennhatósága alatt álló katonai határőrvidékként működtek tovább, egészen a 18. század közepéig. A visszafoglalt területek újraelosztását az Újszerzeményi Bizottság felügyelte; megkezdődtek a betelepítések, valamint az elsősorban a nemesség és a katolikus egyház nevéhez kötődő építkezések. Mivel számolni kellett a török ellentámadás veszélyével, ezért az ország déli vidékein megindult a védelmi rendszer újjáépítése. Ellentétben a gasztronómiával vagy a nyelvvel, a török-iszlám kultúra az építészetben hatás nélkül maradt Magyarországon. A hódítás hagyatékát az utókor tiszteletlenül kezelte; az épületek többségét elbontották, kisebb részét átalakítva használták tovább (pl. Szigetvár plébániatemploma).
A Rákóczi-szabadságharc leverését követően a Habsburg-ház uralma megszilárdult; miután III. Károly ígéretet tett a magyar nemesi alkotmány helyreállítására, a rendek 1723-ban elfogadták a Pragmatica sanctiót, azaz a Habsburg-ház tagjainak jogosultságát a magyar királyi címre. Az abszolutista rendszerben a Habsburgokhoz hű nemesi családoké, például a Batthyányaké, az Esterházyaké, az Erdődyeké, a Forgáchoké, a Károlyiaké lett a vezető politikai szerep, a katolikus egyház támogatásával.
Mária Terézia és II. József intézkedései, elsősorban az 1781-es türelmi rendelet, amely lehetővé tette a protestáns templomok építését, valamint a szerzetesrendek 1782-es részleges felszámolása beruházások sorát indította el. A budavári volt klarissza kolostort például Franz Anton Hillebrandt tervei alapján az Országgyűlés számára alakították át, bár ennek csak három alkalommal adott helyet, inkább bálteremként vált híressé. A karmeliták budavári Szent József temploma ugyancsak ekkor vesztette el eredeti funkcióját, 1784-ben Kempelen Farkas tervei alapján színházzá alakították, amely eredeti belső kiképzését egészen a 20. század elejéig megtartotta.
Periodizáció A legtöbb szakmunka történelmi eseményekhez köti a magyarországi barokk időbeli kiterjedését, és nagy vonalakban a 17. század közepe és a 18. század vége közötti periódust jelöli meg. Rados JenőRados Jenő: Magyar építészettörténet. III., bővített kiadás. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1975. a kor kezdetét a harmincéves háború kezdetével, 1618-cal, végét a magyar jakobinus mozgalom letörésével (1795) kapcsolta össze. Ezen belül a korai barokk időszakát 1630–1711 közé, az érett barokkot 1711–1760 közé, a klasszicizáló késő barokk, más néven copf periódust pedig 1760–1795 közé helyezi. A kor neves kutatója, Kelényi György kezdőpontként a bécsi béke évét, 1606-ot jelöli meg, a kora barokk időszak végét pedig 1688-hoz, a törökök végleges kiűzéséhez köti.
A legfontosabb építészei Magyarországon bélyegkép|jobbra|240px|Fellner Jakab szobra a tatai plébániatemplom előtt Johann Lukas von Hildebrandt (1668–1745) – Osztrák építész, a barokk építészet nemzetközileg is meghatározó alakja. Legfontosabb magyarországi művei a féltoronyi Harrach-kastély és Savoyai Jenő ráckevei kastélya, de ő tervezte a herceg promontori és bellyei birtokközpontját is. Anton Erhard Martinelli (1684 k.–1747) – Olasz származású osztrák építész. Magyarországi művei közé sorolható a magyarbéli Csáky-kastély, a süttöri vadászkastély (Eszterháza elődje), valamint legnagyobb munkája, a pesti Invadilus-palota. Mayerhoffer András (1690–1771) – Salzburgi születésű pesti építőmester. Az egyetlen, biztosan neki tulajdonítható mű a pesti Péterffy-palota, de tudjuk, hogy ő vezette a pesti Egyetemi templom kivitelezését, valamint neki tulajdonítják a kalocsai főszékesegyház és a kecskeméti piarista templom részbeni tervezését is. A legismertebb, művei közé sorolt épület a gödöllői Grassalkovich-kastély, ahol a lépcsőház Mayerhoffer által aláírt tervrajza árulkodik részvételéről. Franz Anton Pilgram (1699–1761) – Osztrák építész, alsó-ausztriai tartományi építőmester. Legfontosabb, Magyarországon emelt épületei a pápai Esterházy-kastély, a majki kamalduli remeteség, a szentgotthárdi ciszter és a jászói premontrei kolostorok. A legújabb szakirodalom neki tulajdonítja a hagyományosan Fellner Jakab munkájának tartott tatai és esetleg a pápai plébániatemplomok tervezését is.Kelényi György: A rokokó: Franz Anton Pilgram. In: Deák Zoltán (szerk.): Pannon Enciklopédia. A magyar építészet története. Urbis Könyvkiadó, Budapest, 2009. 315. o. Utolsó nagyszabású munkája, a váci székesegyház és püspöki palota együttese papíron maradt. Melchior Hefele (1716–1794) – Osztrák építész, elsősorban Pozsonyban és Bécsben dolgozott. Tervei szerint épült a pozsonyi prímási palota, a szombathelyi szeminárium és a püspöki palota, valamint a székesegyház. Franz Anton Hillebrandt (1719–1797) – Bécsi építész, 1757-től a magyar királyi udvari kamara építésze. Részt vett a pozsonyi és a budai királyi rezidenciák átalakításában, és tervet készített az esztergomi Várhegy átalakítására is. A nevéhez köthető a budai klarissza és jezsuita kolostorok átépítése, a pozsonyi Balassa-palota, valamint Nagyvárad püspöki székesegyháza. Fellner Jakab (1722–1780) – Morvaországi születésű, autodidakta építész, a magyar késő barokk kiemelkedő jelentőségű mestere. Legfontosabb munkái plébániatemplomok (Tata, Pápa) és a veszprémi püspöki palota. Részt vett az egri Líceum építésében is.
Városépítészet, urbanisztika Míg Nyugat-és Dél-Európa nagy városai, Párizs, Róma vagy az 1666-os nagy tűzvész után London a barokk korban jelentős, átfogó városépítészeti munkák helyszínei, Magyarországon ilyenről nem beszélhetünk.
A török seregek megkímélték Sopront, ám az 1676-os tűzvész után a teljes belváros újjáépítésre szorult. Az ekkor emelt polgárházakon, a késő reneszánsz erős hatása mellett, már feltűnnek a barokk elemei is. Ilyen az Eggenberg-ház (Szent György u. 12.), az Erdődi-palota (Szent György u. 16.), az Esterházy-palota (Templom u. 2.) vagy a Schillsohn-ház (Templom u. 6.). A soproni polgárházak stílusa számos magyarországi városban visszaköszön. Székesfehérvár, Győr, Veszprém, Buda, Eger, Kassa barokk épületállománya máig meghatározó, noha méretében és művészi kiképzésében elmarad az osztrák vagy német városokétól. A Felvidéken a Rákóczi-felkelést követően volt szükség nagyszabású helyreállításokra; a barokk polgári építészet első jelentős példái ekkor jelentek meg az itteni városokban, Lőcsétől Besztercebányáig. Kiváló példa a gazdagon díszített homlokzatú eperjesi Klobusitzky-ház, vagy a besztercebányai Herritz-ház.
Az építkezések általában a meglévő, középkori eredetű úthálózatot és telekrendszert figyelembe véve zajlottak; nagyobb, átfogó városrendezési törekvésre csak igen ritkán akad példa. Ezek közé sorolható a részben megépült pesti Invalidus-ház, Franz Anton Pilgram megvalósulatlan terve a váci székesegyházhoz, valamint az esztergomi Várhegy kiépítésének elképzelése, amelyből csak a tereprendezés valósult meg a kezdeményező Barkóczy Ferenc érsek életében.
Különleges településtípust képviselnek a telepesfalvak és városok, amelyek derékszögű utcahálózatát katonai mérnökök jelölték ki. Ezek elsősorban Magyarország déli részén, illetve a Bánátban jellemzőek, mint például Zsablya vagy Pitvaros.Bővebben ld.: Ihrig Dénes: Településeink a 18. században; a barokk városközpontok. In: Deák Zoltán (szerk.): Pannon Enciklopédia. A magyar építészet története. Urbis Könyvkiadó, Budapest, 2009. 270-273. o.
Világi építészet Középületek bélyegkép|jobbra|260px|Az egri líceum bélyegkép|jobbra|260px|Megyeháza, Eger A barokk korhoz köthető az első állandó színházépületek létrehozása Magyarországon. A pozsonyi országgyűlések alatt a 18. század első felében többször építettek színielőadások és operák előadására alkalmas, ideiglenes faépületeket. Az első állandó épület 1775-ben Csáky György kezdeményezésére valósult meg; a téglalap alaprajzú, egyemeletes, manzárdtetős színház belsejében több páholysoros előadótermet alakítottak ki, és kapott egy bálok rendezésére alkalmas toldalékszárnyat is. Pesten egy évvel korábban, 1774-ben alakították ki az 500 fő befogadására alkalmas, első állandó színházépületet a középkori erődítés egyik rondellájában (1815-ben bontották el). A helyszűke miatt azonban II. József kezdeményezésére hamarosan megszületett a Várszínház; a karmelita templomból Kempelen Farkas tervei szerint átalakított, páholyos, 1200 fős színházépületben 1790. október 25-én bemutatkozhatott az első magyar nyelvű társulat.