A Córdobai Kalifátus, előzőleg Córdobai Emírség szunnita muszlim államalakulat volt, amely az Ibériai-félsziget muszlimok uralta részén (arabul al-Andalusz) terült el. 756-ban alapította az Omajjádok dinasztiájának egy sarja, akinek utódai – kisebb megszakításokkal – 1031-ig birtokolták a területet előbb emíri, majd 929-től kalifai titulussal. A córdobai omajjád állam volt az első, az iszlám világ egészét uraló kalifátusról tartósan elszakadó fejedelemség. Hosszúra nyúló bukásával párhuzamosan, a 11. század elején a különféle arab és berber hadúri családok önálló államokat alapítottak, amelyeket táifáknak nevezünk.
Története A hódítás
Az Ibériai-félsziget muszlim meghódítása 711-ben kezdődött.
719-ben az arab-berber csapatok átkeltek a Pireneusokon, és benyomultak Galliába. A Narbonne környékén és attól északra számszerű többségben élő gallorómaiak — akárcsak hispániai rokonaik — örömmel, felszabadítóként üdvözölték a hódítókat, és megnyitották nekik városaikat. Ettől nyugatra azonban nem sikerült területet nyerniük: I. Odo (akit ettől fogva Nagy Odónak neveztek) akvitániai és baszk herceg 721-ben a toulouse-i csatában megfutamította őket.
A mórok a 720-as években egy sor erősséget — Narbonne, Montfrin, Avignon, Arles, Aix-en-Provence, Béziers, Nîmes, Agde — építettek ki az általuk elfoglalt területeken, és 732-ben új offenzívát indítottak északra, a Frank Birodalom ellen. Martell Károly azonban összefogott régi ellenségével, I. Odóval, és a poitiers-i csatában döntő vereséget mért az arabokra. Ezt a csatát sok történész az európai történelem egyik fordulópontjának tekinti. Károly ezután Septimania és Provence kivételével visszafoglalta a móroktól a gall területeket. A 736-ban visszafoglalta Provence-ot is, ahonnan a mórok kivonták csekély erőiket. Az emirátus 737-ben újabb nagy inváziót indított Gallia ellen, de Martell Károly a Berre menti csatában szétverte az arab hadat, majd végigdúlta Septimaniát, kifosztva Nîmes-et, Agde-ot, Béziers-t és Maguelonne-t. Narbonne ostromával azonban nem próbálkozott — a feltételezések szerint azért, mert Odo fia, Hunald fenyegette utánpótlási vonalait.
739-ben a provence-i gallorómaiak még egyszer fellázadtak a frank uralom ellen, de Martell Károly újabb súlyos vereséget mért a lázadók megsegítésére érkező mórokra.
Narbonne-t végül III. Pipin frank király hadai vették be hétéves ostrom után, 759-ben.
Az állam megalakítása
thumb|300px|Az utóbb keresztény katedrálissá átalakított córdobai nagymecset (Mezquita) a kalifátus korának egyik legjelentősebb építészeti emléke A központi muszlim területektől távol eső és elszigetelt térség megfelelő feltételeket biztosított az önálló államiság kialakításához, amire végül a damaszkuszi székhelyű Omajjád Kalifátus bukása (750) után került sor. Az Irakba áttelepülő új uralkodók, az Abbászidák kiirtották az Omajjád család nagy részét, ám Hisám kalifa (724–743) egyik unokája, Abd ar-Rahmán ibn Muávija el tudott menekülni Észak-Afrikába — előbb a mai Tunézia vidékén fekvő Ifríkijába, majd annak kormányzója elől a marokkói, berber törzsek lakta területre. Innen hű szabadosa, Badr átkelt Hispániába, ahol kapcsolatot teremtett a kormányzó, Júszuf ibn Abd ar-Rahmán al-Fihri ellenfeleivel, majd 755 nyarán átkelt Almuñécarba, és a hegyvidéki Torroxba ment. A helytartó úgy döntött, áttelelteti a csapatait, mielőtt szembeszáll az ellenfelével, ami hibás döntésnek bizonyult, mert közben Abd ar-Rahmán jelentős sereget gyűjtött. A trónkövetelő végül legyőzte al-Fihri csapatait, és 756. május 14-én bevonult Córdobába. Az egyébként helytartóknak kijáró emír címet felvevő Abd ar-Rahmán 788-as haláláig meg tudta tartani hódítását, ám csak azon az áron, hogy folyamatos harcot vívott ellenfeleivel: al-Fihri híveivel, a lázongó berberekkel, az Abbászidák támogatóival, a córdobai lakossággal egyaránt meg kellett küzdenie. Ebben legfőbb eszköze a korábbi arab hadsereget felváltó, illetve kiegészítő, felszabadított rabszolgákból felállított hadserege volt.
Abd ar-Rahmánnak a muszlim fennhatóság alatt álló terület északi határvidékét nem sikerült teljesen uralma alá hajtania. 760-ban a keresztény Asztúriára támadt, de vereséget szenvedett I. (Kegyetlen) Fruela királytól, aki ezek után apjának galiciai hódításait is kiterjesztette. Cassius gróf, Banu Kaszi táifa emírje elismerte őt hűbérurának, és ennek fejében megtarthatta félfüggetlen helyzetét, három korábbi kormányzó azonban Nagy Károly frank uralkodóhoz fordult segítségért. A frankok 778-ban átkeltek a Pireneusokon, és egyik seregük ünnepélyesen bevonult Barcelonába, a másik pedig feldúlta az emirátushoz tartozó, de baszkok lakta Pamplonát. A két hadoszlop Zaragozában találkozott, hogy Károly ott fogadja Szulajmán al-Arabi, Kasmin ibn Yusuf és Abu Szaur emírek hűbéresküjét, a lázadó emírek azonban meggondolták magukat, és Károly ellen fordultak. A város hosszú ostrom után elesett ugyan, de Károlynak ki kellett vonnia utánpótlás nélkül maradt hadait a félszigetről. A sereg utóvédjét és hadtápját a Pamplona kifosztásán feldühödött baszkok az első roncesvallesi csatában megsemmisítették.
A hadjárat kudarca után a Károlyt támogató ibériai keresztények tömegesen menekültek át a Pireneusoktól északra fekvő, frankok uralta területekre. Ennek köszönhetően Chorso toulouse-i gróf (vagy már herceg) 781-ben grófságába kebelezte a Pireneusok hegyláncai között fekvő Pallarsot és Ribagorçát. 785-ben a frank befolyás már Geronára és a hozzá közeli Besalúra is kiterjedt, majd nem sokkal később a teljes Urgell–Cerdanya régióra, amelyben a mór uralom már addig is többé-kevésbé formális volt. Ezeket a frank törekvéseket aktívan támogatták Septimania gót származású grófjai is.
Nagy Károly ezután fiára, Jámbor Lajosra bízta ezt a frontot, amíg ő birodalmának más határain hadakozott. Lajos 785-ben megszállta Geronát és kiterjesztette a frank hatalmat Észak-Katalóniára.
A hatalom megszilárdítása
thumb|300px|A Córdobai Emírség a kalifátussá alakuláskor, 929-ben
Az alapító harminckét évig tartó küzdelme ellenére utódainak helyzete sem volt biztos. A trónon nem legidősebb fia, a toledói Szulajmán követte, hanem a nála több mint tíz évvel fiatalabb (kereken harminc éves), méridai I. Hisám. A trónváltáskor Szulajmán és valenciai fivére, Abdalláh is fellázadt, de Hisám legyőzte és Ifríkijába száműzte őket. Hisámnak ezután több kisebb horderejű lázadással kellett szembenéznie, így például a hatalomváltás zűrzavarát kihasználva 788-ban fellázadt és emírré nyilvánította magát Zaragoza kormányzója, Huszajn ibn Jahja — de 789-ben Hisám ezt a felkelést is leverte. Ezekben a harcokban két, iszlámra áttért, vizigót származású főúrtól kapott komoly segítséget: Músza ibn Fortún ibn Kaszitól (a név jelentése: Cassius fia Fortún fia Músza), Banu Kaszi táifa urától és Amrúsz ibn Júszuftól (az Amrúsz minden bizonnyal az Ambrose név arabos alakja), egy tisztázatlan birtokú, de ugyancsak muvallad nemestől. Előtérbe kerülésük azt jelzi, hogy az Omajjádok a lesüllyedő arab családok helyeit az iszlámra áttért vizigót és hispano-római nemesekkel töltötték fel. A muszlim-keresztény közeledés egyértelmű jele, hogy Hisám örököse, al-Hakam anyja (Zuhruf — a.m. „Arany Ékesség")Zukhruf Meaning & Definition - Names - Hamariweb egy keresztény származású nő (valószínűleg frank nemesasszony) volt, akit akkor mutattak be neki, amikor Hisám apja, Abd-ar Rahmán találkozott Nagy Károllyal, hogy aláírják a békeszerződést.
Hisám restauráltatta Córdobában a Guadalquivir felett átvezető római kőhidat, amely a vizigót uralom alatt részben összeomlott. Ugyancsak ő rendelte el a Córdobai nagymecset felépítését.
791-ben átvette a kezdeményezést és megtámadta Asztúriát. Legyőzte I. Bermudo csapatait; a király ezután lemondott a trónról II. Alfonz javára. Alfonz lényegesen jobb államférfinak és hadvezérnek bizonyult elődjénél, és 794-ben, 811-ben, 812-ben, 816-ban és 825-ben is legyőzte a mórokat.
Az észak-hispániai muszlim vezetők folyamatosan lázadtak a córdobai fennhatóság ellen, és szívesen segítették a frankokat. Ezért a katalóniai front lassan, de biztosan dél felé haladt: 795-re már Osona és Urgell is elesett.
Hisám 796-ban meghalt, és a trónon fia, I. al-Hakam követte. A száműzött Szulajmán és Abdalláh ekkor visszatért, és ezzel négy évig tartó polgárháború kezdődött
Ugyancsak 796-ban Toledo zömmel iszlamizált bennszülött lakói elkergették a városból dölyfös kormányzójukat, Bahlúl ibn Marzúkot. A baszk származású Ibn Marzúk ezután Andalusz északi határvidékére ment, Zaragoza emírjévé nyilvánította magát, és hadat indított a központi kormányzathoz lojális Banu Kaszi és Banu Szaláma táifák ellen. A polgárháborúba bonyolódott al-Hakam apjához hasonlóan Amrúsz ibn Júszufot bízta meg a rend helyreállításával. Utóbbi néhány gyors és határozott akcióval letörte a lázadást, majd megerősítette a környék stratégiai pontjait. A siker után al-Hakam ezután Toledóba vezényelte, és Amrúsz a polgárok elégedetlenségét tőle szokatlan, nem várt kegyetlenséggel fojtotta el. Ezután újra északra kellett mennie, ahol éppen Banu Kaszi kelt fel a közeli Pamplona, Álava és Cerdanya keresztény grófjainak támogatásában bízva.
797-ben átmenetileg frank kézre került Barcelona, Észak-Ibéria legnagyobb városa, mivel Zajd, a város kormányzója fellázadt Córdoba ellen.
798-ban a polgárháború ismét a lázadók vereségével ért véget. Szulajmán elesett, Abdalláh viszont ügyesebbnek bizonyult, és időben belátta, hogy a hadi események a felkelők számára kedvezőtlenül alakulnak. Valencia és Zaragoza elvesztése után aacheni udvarában felkereste Nagy Károlyt, és szövetséget ajánlott neki, a frank uralkodót azonban nem tudta maga mellé állítani. Ezért al-Hakammal kezdett tárgyalni, és az ellenállás beszüntetésének feljben unokaöccse uralkodásának végéig ő lehetett Valencia kormányzója. A szerződést megerősítendő, két lányát feleségül adta al-Hakam egy-egy fiához. A két fiú egyike, Ubajd Alláh al-Hakam egyik legjobb tábornoka lett.
799-ben a mórok visszafoglalták Barcelonát. Ezután Lajos teljes seregével átkelt a Pireneusokon és 800-801 telén ismét elfoglalta a várost, ami ezután már végig keresztény kézen maradt.
Al-Hakam politikájával főleg a városi lakosság volt elégedetlen. 800-ban vezető córdobai hivatalnokok és jogtudósok egy csoportja titokban megpróbálta rábeszélni az emír Muhammad ibn Kászim nevű unokaöccsét, hogy lépjen fel al-Hakim ellen, és legyen ő az emír — Muhammad azonban visszautasította az ajánlatot és feladta a szervezkedőket. Az uralkodó 22 összeesküvőt végeztetett ki, köztük a híres jogtudóst, Jahja ibn Mudárt, aki a tudományt magától a nagy Málik ibn Anasztól, a málikita madzhab alapítójától tanulta. További összeesküvésektől tartva az emír egyrészt megerősíttette a főváros védműveit és helyőrségét, másrészt börtönükben kivégeztette két, elővigyázatosságból már korábban letartóztatott nagybátyját, Maszlamát és Umajját. 805-ben is többeket kivégeztetett, újjászervezte személyes testőrségét, amit 793-ban Narbonne-nál elfogott hadifoglyokkal és északról jött keresztény zsoldosokkal töltött fel. Legfőbb bizalmasává egy Rabí ibn Teodolfo nevű vizigót grófot tett: ő lett a testőrség és egyúttal a zsoldosok parancsnoka is.
809-ben elesett Tarragona, majd 811-ben a jól erődített Tortosa, az Ebro völgyének további erősségei — Lérida, Huesca és Zaragoza — azonban mór kézen maradtak. A frankoknak főleg a Llobregat folyó völgyében és Urgellben sikerült folytatniuk a hódítást. Végül az Ebro egész torkolatvidékét megszerezték, majd betörtek Valenciába, rákényszerítve ezzel (812-ben) I. al-Hakam emírt addigi hódításaik elismerésére.
813-ban a frank flotta Empúriai Ermengár parancsnoksága alatt legyőzte a mór hajóhadat. Ezzel frank kézre kerültek a Baleár-szigetek, és ezt a 815-ben kötött békében a córdobai emír is kénytelen volt elismerni.