Szmirnai Polikárp vagy Polükarposz (ógörögül: , latinul: ), egyházi nevén Szent Polikárp (69 körül – Szmirna, 155 vagy 156 körül, hagyományosan február 23.) a 2. század egyik legfontosabb kis-ázsiai keresztény püspöke, Szmirna egyházának vezetője, apostoli atya, egyházatya és vértanú. A katolikus, ortodox, orientális ortodox, anglikán és evangélikus hagyomány egyaránt szentként tiszteli.
Polikárp jelentősége elsősorban abban áll, hogy a keresztény emlékezetben az apostoli nemzedék és a későbbi patrisztikus kor közötti egyik legfontosabb összekötő alak lett. Szent Iréneusz tanúsága szerint Polikárp olyan személyekkel állt kapcsolatban, akik még ismerték az apostolokat, és tanítását az apostoli hagyomány hűséges továbbadásaként értelmezte. A róla szóló források közül különösen fontos saját A filippiekhez írt levele, Antiochiai Szent Ignác levelei, Iréneusz visszaemlékezései, valamint a Szent Polikárp vértanúsága című szmirnai egyházi levél, amely a keresztény irodalom egyik legkorábbi önálló vértanúaktája.
A modern kutatás Polikárpot nem rendszeralkotó teológusként, hanem az apostoli hagyományt őrző és továbbadó egyházi vezetőként vizsgálja. Fennmaradt levele rövid, alkalmi és pásztori jellegű, mégis fontos tanúja a 2. század eleji keresztény hitnek, erkölcsi tanításnak, krisztológiának, egyházi rendnek, vértanúság-eszménynek és az újszövetségi iratok korai használatának.
Élete
Források
Polikárp életéről viszonylag kevés közvetlen adat maradt fenn. A legfontosabb forráscsoportok: Antiochiai Szent Ignác levelei, különösen a Polikárphoz és a szmirnaiakhoz írt levelek; Polikárp saját levele a filippiekhez; Iréneusz közlései az Adversus haereses című műben és Florinushoz írt levelének Euszebiosznál fennmaradt részleteiben; továbbá a szmirnai egyház levele Polikárp vértanúságáról.
A későbbi hagiográfiai hagyomány, különösen a Jacobus de Voragine nevéhez kapcsolt Legenda aurea, Polikárp alakját gazdagabb elbeszélő részletekkel adja tovább, de ezek történeti értéke eltér az elsődleges 2. századi forrásokétól. Célszerű ezért különbséget tenni a korai forrásokból nagyobb valószínűséggel rekonstruálható történeti adatok és a későbbi jámbor hagyomány között.
Kapcsolata az apostoli nemzedékkel
Polikárp születési éve nem ismert. A hagyományos 69 körüli dátum abból a vértanúaktában szereplő mondatból következik, amely szerint halála előtt nyolcvanhat éve szolgálta Krisztust. Ez a kijelentés értelmezhető életkorra, de akár a keresztényként eltöltött évekre is; ezért a születési dátumot csak hozzávetőlegesen lehet megadni.
Iréneusz szerint Polikárpot apostolok tanították, és sok olyan emberrel beszélt, akik látták Krisztust. Ugyancsak Iréneusz írja, hogy Polikárpot az apostolok tették Szmirna püspökévé. A későbbi hagyomány ezt különösen János apostolhoz kapcsolta. A kutatásban ugyanakkor óvatosabban szokás fogalmazni: Polikárp apostoli hagyományhoz való közelsége erősen tanúsított, de az, hogy pontosan melyik Jánoshoz és milyen formában kapcsolódott, vitatott kérdés.
Iréneusz személyes visszaemlékezése különösen értékes. Florinushoz írt levelében azt állítja, hogy fiatalkorában hallotta Polikárpot, és később is élénken emlékezett arra, hol ült, hogyan beszélt, milyen volt életmódja és külseje, valamint hogyan idézte fel Jánossal és más, az Urat látott személyekkel való kapcsolatát. Iréneusz számára Polikárp nem csupán tisztelt idős püspök volt, hanem az apostoli hagyomány élő tanúja.
Szmirna püspöke és Antiochiai Ignác kapcsolata
Polikárp Szmirna püspöke volt, amikor Antiochiai Szent Ignácot római kivégzése felé kísérték. Ignác több levelét Szmirnában írta, és külön levelet intézett Polikárphoz. Ebben az idősödő vagy már tekintélyes püspököt arra buzdította, hogy gondoskodjék a közösség egységéről, viselje el a gyöngébbeket, legyen állhatatos, és pásztori tisztségét nagy gonddal gyakorolja.
Ignác leveleiből kitűnik, hogy a 2. század eleji kis-ázsiai egyházakban már kialakulóban volt a püspök, presbiterek és diakónusok hármas rendjére épülő egyházi vezetés. Polikárp saját levele ugyanakkor elsősorban presbiterekről és diakónusokról beszél, és nem fejti ki olyan hangsúlyosan az egyetlen helyi püspök szerepét, mint Ignác. Ez nem feltétlen ellentmondás: a két szerző más műfajban, más helyzetben és más céllal írt.
A filippiekkel való kapcsolat
A filippi keresztények Ignác átvonulása után kapcsolatba léptek Polikárppal. Kérték, hogy írjon nekik buzdító levelet, továbbítsa levelüket Antiochiába, és küldje el nekik Ignác nála lévő leveleit. Polikárp válasza, A filippiekhez írt levél, e helyzetből született.
A levél fontos tanúja annak, hogy a korai keresztény egyházak között élénk levelezés, szövegcsere és közösségi kapcsolat működött. Polikárp nem önálló tanrendszert akar alkotni, hanem a filippieket buzdítja a hitben való állhatatosságra, a szeretetben és igazságosságban való életre, a presbiterek és diakónusok iránti tiszteletre, valamint az eretnek vagy erkölcsileg romboló tanításoktól való elhatárolódásra.
Római útja és a húsvéti vita
Polikárp élete végén Rómába utazott, ahol Anicétosz római püspökkel tárgyalt. A legismertebb vitapont a húsvét ünneplésének időpontja volt. A kis-ázsiai egyházak egy része a zsidó naptár niszán hónapjának 14. napjához kötötte a húsvéti ünneplést, függetlenül attól, hogy az a hét melyik napjára esett; a római gyakorlat ezzel szemben a vasárnapi ünneplést követte.
Iréneusz későbbi levelében, amelyet Viktor római püspöknek írt a húsvéti vitában, Polikárp és Anicétosz találkozását a békés különbözőség példájaként idézte fel. A két püspök nem tudta meggyőzni egymást, de eucharisztikus közösségben maradtak, Anicétosz pedig tiszteletből Polikárpra bízta az eucharisztia vezetését. Ez az epizód a későbbi egyháztörténetben gyakran az apostoli hagyományok különbözősége és az egyházi egység közötti egyensúly példája lett.
Találkozása Markiónnal és a hamis tanítások kérdése
Iréneusz szerint Polikárp római útja során többeket visszatérített a markionita és valentinianus tanításoktól. Egy híres történet szerint amikor Markión megkérdezte tőle, felismeri-e őt, Polikárp így válaszolt: „Felismerlek: a Sátán elsőszülöttjét.” A mondás polemikus hangvétele a 2. századi hitviták világát tükrözi, és nem modern vitakultúra szerinti párbeszédként értendő.
A kutatásban vitatott, hogy A filippiekhez írt levél 7. fejezetében említett hamis tanítót közvetlenül Markiónnal kell-e azonosítani. Charles M. Nielsen szerint az azonosítás mellett és ellen is vannak érvek, de döntő bizonyíték nincs. Otto Linderborg újabb elemzése inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy Polikárp levelében a bűn, a hamis tanítás és az egyházi rend megbontása még nem különül el olyan későbbi fogalmi tisztasággal, mint a fejlettebb dogmatörténeti korszakokban.
Vértanúsága
Polikárp vértanúhaláláról a szmirnai egyház levele számol be, amelyet a filomélioni egyháznak és más keresztény közösségeknek címeztek. A beszámoló szerint a keresztények elleni szmirnai megmozdulás során a nép Polikárp elfogását követelte. A püspök hívei kérésére előbb vidékre vonult, de amikor elfogói rátaláltak, nem menekült el. Vendégként fogadta őket, ételt és italt adatott nekik, és időt kért az imára.
A stadionban Statius Quadratus prokonzul előtt hallgatták ki. Felszólították, hogy esküdjön a császár szerencséjére, átkozza meg Krisztust és áldozzon az isteneknek. A vértanúakta szerint Polikárp ekkor mondta híres válaszát:
A tömeg előbb vadállatok elé akarta vettetni, de mivel a játékok rendje szerint erre már nem volt lehetőség, máglyahalálra ítélték. A beszámoló szerint a tűz nem emésztette meg testét, ezért végül tőrrel döfték át, majd holttestét elégették. A keresztények összegyűjtötték csontjait, és olyan helyen temették el, ahol évente megünnepelhették vértanúságának emlékezetét.
Halálának dátuma
A hagyományos dátum 155. február 23., de a pontos évszám a kutatásban vitatott. A Szent Polikárp vértanúsága utóirata szerint Polikárpot Xanthikosz hónap második napján, a márciusi kalendae előtti hetedik napon, „nagy szombaton”, Statius Quadratus prokonzulsága idején végezték ki. William H. Waddington érvelése nyomán a 155. február 23-i keltezés sokáig széles körben elfogadottá vált, de más kutatók 156-ot vagy későbbi dátumot is javasoltak.
Euszebiosz krónikája későbbre, Marcus Aurelius korára helyezte a vértanúságot, de a korábbi, 155/156 körüli dátum jobban illeszkedik Polikárp Anicétosszal való római találkozásához és az apostoli nemzedékhez fűződő hagyományhoz. Enciklopédikus összefoglalásban ezért a legóvatosabb megfogalmazás: Polikárp valószínűleg 155 vagy 156 körül halt vértanúhalált Szmirnában, hagyományos emléknapja február 23.
Fennmaradt írásai és a róla szóló művek
A filippiekhez írt levél
Polikárp egyetlen teljes egészében, saját neve alatt fennmaradt műve A filippiekhez írt levél. Eredeti görög szövege csak részben maradt fenn; a teljes szöveg latin fordításból ismert, a 9. és 13. fejezet fontos részeit Euszebiosz is idézi.
A levél címzése szerint Polikárp és presbitertársai „Isten Filippiben levő egyházának” írnak. A mű alkalmi levél: válasz a filippiek kérésére, kísérőlevél Ignác leveleinek elküldéséhez, és egyben pásztori buzdítás a közösség erkölcsi és hitbeli rendezésére.
A levél fő témái közé tartozik Krisztus szenvedése és feltámadása, a kegyelemből való üdvösség, az igazságosság, a szeretet, a pénzsóvárgás elutasítása, a presbiterek és diakónusok kötelessége, az özvegyekről és szegényekről való gondoskodás, a hamis tanításokkal szembeni óvatosság, valamint a vértanúk és üldözöttek iránti tisztelet.
A modern kutatásban vita tárgya, hogy a levél egységes mű-e, vagy két rövidebb Polikárp-levél későbbi egybeszerkesztése. A kérdés oka főként az, hogy a levél egyes részei mintha Ignác halálát már megtörténtként említenék, a 13. fejezet viszont még hírt kér Ignác sorsáról. A vita ellenére a levél alapvető történeti értékét a kutatók többsége elismeri.
Szent Polikárp vértanúsága
A Szent Polikárp vértanúsága nem Polikárp saját műve, hanem a szmirnai egyház levele. A szöveg a keresztény vértanúság teológiájának egyik legkorábbi dokumentuma. A mű szerint az igazi vértanúság „az evangélium szerint” történik: a vértanú nem keresi önhatalmúan a halált, de ha elérkezik az óra, Krisztus példáját követve hűséges marad.
A szöveg különbséget tesz Polikárp magatartása és a Quintus nevű keresztény példája között, aki önként jelentkezett vértanúságra, de a vadállatok láttán megtagadta hitét. A levél ezért nem dicséri az önkéntes, provokatív vértanúságkeresést; a vértanúságot Isten akaratában elfogadott tanúságtételként mutatja be.
Paul Hartog elemzése szerint a mű krisztológiája nem merül ki abban, hogy Polikárp Krisztust utánozza. A szöveg Krisztust Fiúként, Megváltóként, örök főpapként, tanítóként, választóként, királyként és a császári hatalommal szemben valódi Úrként mutatja be.
Elveszett levelek és hagyományozott írások
Iréneusz több Polikárp által írt levélről tudott, amelyeket közeli egyházakhoz vagy egyes keresztényekhez intézett buzdítás és megerősítés céljából. Ezek közül ma csak a filippiekhez írt levél maradt fenn. A többi levél elveszett, de Iréneusz közlése arra utal, hogy Polikárp tekintélye saját korában szélesebb körben is ismert volt.
A későbbi Vita Polycarpi, amelyet Pseudo-Pionius nevéhez szokás kötni, sokkal későbbi és történetileg kevésbé megbízható. A modern kutatás ezért főként a korai forrásokat használja: Iréneuszt, Euszebioszt, Ignác leveleit, Polikárp saját levelét és a vértanúságáról szóló szmirnai levelet.
Tanítása és teológiai jelentősége
Apostoli hagyomány és egyházi folytonosság
Polikárp legfontosabb dogmatörténeti szerepe az apostoli hagyomány továbbadásában áll. Iréneusz Polikárpot kifejezetten azokkal állítja szembe, akik titkos vagy új tanításokra hivatkoztak. Szerinte Polikárp azt tanította, amit az apostoloktól kapott, amit az Egyház továbbadott, és amit a kis-ázsiai egyházak tanúsága is megerősített.