Robert Walser (Biel, Bern kanton, 1878. április 15. – Herisau közelében, Appenzell Ausserrhoden kanton, 1956. december 25.) svájci német író, a huszadik századi német nyelvű svájci irodalom kiemelkedő alkotója volt. Jelentőségét csak halála után, a huszadik század második felében ismerte fel az irodalomkritika, a kiadói világ és az olvasóközönség. Ma – Friedrich Dürrenmatt és Max Frisch mellett – világirodalmi szempontból a legismertebb svájci prózaíró.

Élete és munkássága 1878–1897

Robert Otto Walser a második legifjabbként jött a világra szüleinek nyolc gyermeke közt. Édesapja, id. Adolf Walser (1833-1914) könyvkötő, papírkereskedő és képkeretező volt, édesanyja, Elisabetha (Elisa) Walser (1839-1894) pedig háztartásbeli.Katja Zellweger: Familie Walser. In: Lucas Marco Gisi (Hrsg.): Robert Walser-Handbuch. Leben – Werk – Wirkung. J. B. Metzler, Stuttgart 2015, S. 16. Legkedvesebb testvére, Karl Walser színpadtervező és festő volt, és az író számos könyvét illusztrálta. Robert Walser Bielben töltötte gyerekkorát, és kétnyelvű – német-francia – környezetben nőtt fel a svájci-francia határon. Bielben végezte el az elemi iskolát és az ún. „előgimnáziumot”, utóbbit azonban, mivel szülei képtelenek voltak viselni az iskoláztatás költségeit, nem tudta befejezni. Már korán megmutatkozott a színpadi iránti rajongása; kedvence Schiller Haramiák című darabja volt. Ma is ismerjük testvérének, Karl Walsernak azt az akvarelljét, amely Robert Walsert ábrázolja Karl Moor szerepében.

1894-ben meghalt Walser édesanyja, aki „melankóliában” szenvedett (így nevezték abban a korban a pszichikai megbetegedést), s akit addig egyik lánya, Lisa Walser (két lánya közül az idősebb) ápolt. A svájci germanista, Peter von Matt szerint Robert Walsernak anyjához fűződő szimbiotikus viszonya konstitutív jelentőségű az író alkotói pályáján. Walser 1892-től 1895-ig szülővárosában, Bielben az egyik berni banknál dolgozott tanoncként. Ezt követően rövid ideig Bázelban tevékenykedett, majd Stuttgartba költözött, ahol testvére, Karl Walser élt. Stuttgartban egy kiadóházban alkalmazták: írnok volt az apróhirdetések osztályán. Közben mellékesen, sikertelenül, megpróbálkozott a színészi pályával is, és a helyi színháznál, az egyik színésznő javaslatára, részt is vett egy meghallgatáson. A kudarcot követően aztán gyalog visszatért Svájcba, és ott – Zürichben – telepedett meg 1896 szeptemberének utolsó napjaiban. A következő esztendőkben – ha rendszertelenül és szeszélyesen váltakozó állásokban is – gyakran talált munkát, és többnyire hivatali alkalmazott vagy írnok volt. Az egyik első német nyelvű író, aki a hivatalnoki létet mint fontos toposzt bevezette az irodalomba.

1898–1912

1898-ban a berni napilap, a Der Bund (A szövetség) irodalomkritikusa és tárcarovatának vezetője, Joseph Victor Widmann közölte Walser hat költeményét. Ezt követően vezette be őt Franz Blei, aki felfigyelt a fiatal író tehetségére, a Die Insel (A sziget) írói körébe: Walser itt ismerte meg többek közt Frank Wedekindet, Max Dauthendeyt és Otto Julius Bierbaumot. A Die Insel hasábjain jelentek meg aztán a következő években az író versei, dramolettjei és kisprózájának egyes darabjai.Ifkovits, Kurt: Der Kreis um Die Insel. In: Lucas Marco Gisi (Hrsg.): Robert Walser-Handbuch. Leben – Werk – Wirkung. J. B. Metzler, Stuttgart 2015, S. 21-24

Walser leggyakoribb lakhelye – bérleteit sűrűn váltogatta – 1905-ig Zürich maradt, de közben lakott Thunban, Solothurnban, Winterthurban, Münchenben is, valamint nővérénél, Lisa Walsernél Täuffelenben. 1903-ban elvégezte a katonaiskolát, és nyártól fogva „segéd” volt a Zürich melletti Wädenswilben, Carl Dubler mérnök és feltaláló villájában (az épület a mai napig, lényegében változatlan formában, áll, és a Walser életművének értelmezésében fontos szerepet játszó Bernhard Echte tulajdonában van). Ez az epizód szolgáltatta aztán az anyagot az író Der Gehülfe (A segéd, magyarul A mindenes címen jelent meg) című regényéhez (1908). Walser első könyve, a Fritz Kocher dolgozatai 1904-ben jelent meg az Insel kiadó gondozásában.

1905 nyarának végén Walser Berlinben elvégzett egy ún. „szolgáló”-képző tanfolyamot (Diener), és ezt követően ősszel szolgálóként el is helyezkedett Felső-Sziléziában, a dambraui kastélyban. A szolgálat tematikája a következő évtizedekben erősen átszövi életművét, és különös jelentőséget nyer Jakob von Gunten című naplóregényében (1909). 1906 elején Walser ismét Berlinbe utazott, ahol testvére, Karl, aki már jó ideje ott él mint festő, könyvillusztrátor és díszlettervező, bevezette az írói, kiadói és színházi körökbe. Alkalmanként titkári munkát kap a Berliner Secession művészegyesületben. Ebben az időszakban ismeri meg a két jelentős könyvkiadót, Samuel Fischert és Bruno Cassierert, a nagyiparost és későbbi külügyminisztert, Walther Rathenaut, valamint a nagy színészt, Alexander Moissit.

Berlinben hat hét alatt megírja a Geschwister Tanner (A Tanner testvérek) című regényét, amely 1907-ben meg is jelenik. Második regénye, A segéd 1908-ban, míg a Jakob von Gunten 1909-ben lát napvilágot. Mindhárom regény Bruno Cassirer kiadójánál jelent meg, ahol Christian Morgenstern dolgozott lektorként. Az említett regények mellett ebben az időszakban kisprózai darabokat írt, s ezekben (nagy nyelvi leleménnyel és szubjektív nézőpontból) az ágrólszakadt csavargó (Flaneur) szemszögéből sokszor népszerű mulatóhelyek légkörét ábrázolja: feltűnik írásaiban például a korszak két híres-hírhedt szórakozóhelye, az Aschinger vagy a Gebirgshallen nevezetű mulató. Kisprózai darabjai, amelyeket ő csak, kedves svájcias kifejezéssel „Prosastückli”-knek nevez („prózaszilánkok”), szélesebb körben is ismertté tették a nevét. Prózaírói tehetségét olyan nagyságok emlegetik dicsérő hangon, mint Robert Musil vagy Kurt Tucholsky, és olyan rendkívül különböző alkotók nevezik őt kedvenc írójuknak, mint Hermann Hesse vagy Franz Kafka.

Említett rövidprózai darabjai újságok és folyóiratok hasábjain jelentek meg. Később aztán, ma már tudjuk, ez a rövid tárca-műfaj alkotja majd életművének törzsanyagát: az ún. Prosastückli, a rövid kroki, a „kis színes” Robert Walser összetéveszthetetlen, legeredetibb műfaja.

1913–1929

Robert Walser 1913-ban visszatért Svájcba, ahol eleinte nővére házában élt, aki Bellelay-ben dolgozik tanítónőként az elmebetegek helybeli intézetében. Ott ismerte meg Frieda Mermetet, akivel ettől fogva szoros barátságot tartott fenn, és folyamatos és bensőséges levelezést folytatott. Ezt követően rövid időre apjához költözött Bielbe, majd 1913 júliusában ugyanott kibérelt egy manzárdszobát a Blaues Kreuz (Kék kereszt) nevű szállodában. Ebben a tető alatti szobában élt 1920-ig. Közben, 1914-ben, meghalt az édesapja.

Az első világháború idején többször katonai szolgálatra hívták be. 1916 végén a waldaui elmegyógyintézetben meghalt Walser testvére, Ernst Walser, akit már hosszabb ideje pszichikai tünetekkel kezeltek. 1919-ben öngyilkosságot követett el Walser másik testvére, Hermann, aki földrajzprofesszorként dolgozott Bernben. Az író magánya ebben az időszakban, minthogy a háború amúgy is elszigeteli a németországi lehetőségektől, fokozódott, és külső életkörülményei is – noha rengeteget dolgozott és publikált – megnehezedtek.

Ezekben az években az író kisprózai darabjaival szinte elárasztotta a német és svájci sajtó hasábjait. Ezekből sorozatban jelentek meg kisebb-nagyobb válogatások: Aufsätze (Dolgozatok, 1913); Geschichten (Történetek, 1914); Kleine Dichtungen (Kis költemények, 1915, ez a kötet magyarul Elsüllyedt ösvény címen jelent meg); Prosastücke (Prózai darabok, 1917, ez a kötet magyarul Emlékszem, egyszer címen jelent meg); Kleine Prosa (Kis próza, 1917); Poetenleben (Költőélet, 1917); Komödie (Komédia, 1919); Seeland (Tóvidék, 1920.). E korszak egyetlen nagyobb lélegzetű műve a Spaziergang (Séta) címen megjelent hosszabb szöveg (1917).

Walser, aki mindig is lelkes sétagyaloglónak számított, ebben az időben rendszeresen hosszú-hosszú gyalogtúrákat tett a svájci tájakon, ezeket sokszor még éjszaka sem szakította meg; akik ismerték, nem egyszer „erőltetett menet”-ről beszéltek. A korszak tárcáiban az író hol a nyugtalan vándor szemszögéből ábrázolja az eseményeket, aki a közeli vidéken is idegennek érzi magát, hol pedig játékos hangvételű betéteket ír más írókról és művészekről. A bieli korszakban (1913-1921) figyelme a „régi új környezetre” terelődik, és írásaiban nyomatékos szerepet kapnak a természetleírások és idillek.

1921 elején Bernbe költözött, ahol néhány hónapra alkalmazást nyert mint „segédhivatalnok” a berni Állami levéltárban. Ebbe az időszakba esik a ma eltűntnek tekintett (vagy lappangó) mű, a Theodor keletkezése. Bernben rendkívül visszavonultan élt, és gyakorta váltogatott bútorozott szobákat bérelt: mindössze tizenkét év alatt 16 különböző helyen volt bejelentett lakása.

1929–1956 1929 elején Walser, akit már hosszabb ideje általános rettegési és hallucinatív tünetek gyötörtek, egy komolyabb lelki összeomlást követően (egy pszichiáter, valamint nővére, Lisa tanácsára) felvételt kér a Bern közelében fekvő waldaui elmegyógyintézetbe. Az orvosi jegyzőkönyv ezt rögzíti: „A paciens panaszkodik és elismeri, hogy hangokat hall”. A jelek szerint tehát önkéntes „beszállításról” aligha beszélhetünk. Az intézetben aztán néhány hét alatt normalizálódik Walser állapota: újra írni kezdett, sőt publikálta is szövegeit, még ha szünetekkel is, és összességében sokkal kevesebbet, mint az elmúlt esztendőkben. Az intézetben alakul ki sajátos – és önmaga által „ceruza-módszer”-nek („Bleistiftmethode”) nevezett – rögzítési szokása. Roppant apró német kézírásos betűvetést alkalmaz („Kurrentschrift”): a betűk nem nagyobbak, mint egy milliméter. A verseket, kisprózákat aztán egy második munkafázisban tollal tisztázza. Ezeket a műveket nevezzük ma Mikrogrammoknak. Az első intézeti korszakból nem maradt fenn sok vázlatos, tehát apró betűs anyag, inkább a tisztázatok és a publikált szövegek uralkodnak. Csak amikor aztán 1933-ban, akarata ellenére áthelyezik a születési kantonjában fekvő Herisau elmegyógyintézetébe – és a nemzetiszocialisták hatalomátvétele után lényesen csökkennek németországi publikálási lehetőségei –, akkor adja fel véglegesen az írói tevékenységet (noha az intézet igazgatója, Dr. Otto Hinrichsen, aki maga is nagy terjedelmű költői életművet hagyott hátra, egy „irodalmi tevékenység végzésére szolgáló szobát bocsát rendelkezésére”). Az intézetben egyébként, a többi ápolt személyhez hasonlóan, Walser is papírzacskók készítésével, valamint különböző takarítási munkákkal foglalkozott. Szabadidejében szívesen olvasott szórakoztató irodalmat.

A herisaui intézetben 1936-tól fogva látogatta Robert Walsert csodáló híve és későbbi gyámja, a svájci író és mecénás, Carl Seelig., aki évekkel később Wanderungen mit Robert Walser (Séták Robert Walserrel) címen publikálta az íróval folytatott beszélgetéseit. Carl Seelig az évek során fáradhatatlanul munkálkodott azon, hogy a már-már szinte elfeledett író művei iránt – a művek újabb és újabb kiadásai révén – felkeltse és elevenen tartsa az érdeklődést. Karl Walser halála (1943), majd Lisa Walser eltávozása (1944) után Seeliget nevezték ki az író gyámjának. Walser, akinek magatartását ugyan haláláig számos furcsaság jellemezte, később már egyáltalán nem mutatta a pszichikai betegség tüneteit, mégis ismételten elutasította azt a lehetőséget, hogy elhagyja a herisaui környezetet.

Szerette a hosszú, magányos sétákat. 1956 karácsonyának első napján távozott az élők sorából: szívroham végzett vele egy havas tájon séta közben, egy kis domb alján találták meg holttestét. A hóban heverő halott vándor fényképe kísértetiesen emlékeztet Walser első regényének, a Geschwister Tannernak egyik jelenetére. Ott is a hóban fekve találják meg holtan az egyik hőst, a költő Sebastiant.

Munkássága és fogadtatása

Általános jellemzés