Teles–Meneses Eleonóra portugál királyné

Teles–Meneses Eleonóra (a szócikkben, a továbbiakban: Eleonóra), (Trás-os-Montes e Alto Douro, 1350 körül – Valladolid, 1390–1405/1406A források adatai, teljesen eltérnek, mind Eleonóra halálozási időpontját, mind annak a helyét illetően. Van, amelyik szerint, már 1386-ban meghalt, Tordesillasban, és van, amelyik szerint, Valladolidban, 1390–1405/1406 között hunyt el. Ez utóbbi adatokra nézve, lásd a jelen szócikknek, az Eleonóra halálának az időpontjával kapcsolatos részeit, továbbá az irányadónak tekintett forrásmunkát (Isabel Maria Garcia de Pina, N. Baleiras, S. Campos: Leonor Teles, uma mulher de poder? I Volume, Universidade de Lisboa, 2008. – hozzáférés: 2022. október 6.).); a portugál nyelvben: Leonor Teles de Menezes/Meneses A portugál forrásokban, azért fordul elő, mind a „Menezes”, mind a „Meneses” családnév, mert a család kasztíliai eredetű volt, Meneses de Camposból származtak, és a „Menezes” a spanyol település névnek a portugál megfelelője. Eleonóra apai nagyapja, Afonso Martins Telo de Meneses (1280 körül–1340), Kasztíliából ment Portugáliába. Lásd: , , és – valamennyihez hozzáférés: 2022. október 6.); a Burgundiai-házból származó I. Ferdinánd portugál király feleségeként, Portugália királynéja. Leánya, I. Beatrix portugál királynő nevében, Portugália régensnője. I. Sancho portugál király hatodik generációs leszármazottja, apai ágú ükapjának a nagyanyja, Terézia infánsnő, a királynak a leánya volt.

Származása Eleonóra a Meneses-házból származott. Az apja Martim Afonso Telo de Meneses (?–1356), portugál nemes, Mária (1313–1357) kasztíliai királynénak, XI. (Bosszúálló, avagy Igazságos) Alfonz (1311–1350), kasztíliai király második feleségének, a háznagya volt; az édesanyja Aldonça Anes de Vasconcelos (?–?) portugál nemeshölgy. Eleonóra apját, más lovagokkal együtt, 1356. január 26-án, Toro városkában, I. (Kegyetlen, avagy Igazságos) Péter (1334–1369) kasztíliai király, XI. Alfonz királynak és Mária királynénak a fia, meggyilkoltatta.

Eleonóra életében, és királynéi, illetve régensnői uralkodásában, két időszak jól elkülöníthető. Az első időszak az első házasságának a megkötésétől (1365), a második férjének, I. (Szép, avagy Állhatatlan) Ferdinánd (1345–1383), portugál királynak a haláláig (1383); a második időszak pedig I. Ferdinánd király halálától magának Eleonórának a haláláig tartott.

Élete és uralkodása Az első időszak (1365–1383) Eleonórát, 1365-ben, feleségül vette João Lourenço da Cunha (1345–1400-as évek eleje), Pombeiro da Beira ura.

Eleonóra életében, 1371 táján, gyökeres fordulat következett be. Nővére, Maria Teles de Meneses (1337?–1379), I. Ferdinánd féltestvérének, Beatrixnak (1347–1381) infánsnőnek volt az udvarhölgye.Beatrix I. Ferdinánd apjának, I. (Kegyetlen, avagy Igazságos) Péter (1320–1367) királynak, és Inês de Castronak (1320/1325–1355) a leánya volt. I. Ferdinánd itt, a nővére udvarában, találkozott Eleonórával, és rögtön, annyira beleszeretett, hogy – 1371-ben megkötött megállapodástól elállva –, lemondott arról, Eleonóra (1360 körül–1416) infánsnőt, II. (Trastámara, avagy Testvérgyilkos) Henrik (1334–1379) kasztíliai király leányát vegye feleségül. I. Ferdinánd elérte azt, hogy Eleonóra első házasságát – a házastársak közeli rokonságára hivatkozással –, érvénytelenítették.Eleonóra első férje el is hagyta Portugáliát, Kasztíliába távozott. Van olyan adat, amely szerint később visszatért, és az 1400-as évek elején, a szülőföldjén halt meg. Állítólag, öngúnyként, a haláláig aranyszarvat viselt a fején. Lásd: – hozzáférés: 2022. október 6. Az I. Ferdinánd és Eleonóra közötti házasság terve ismertté vált, és mind a politikai elit, mind a polgárok jelentős részének ellenállásába ütközött, mondván, hogy „a királynak királylányt kell feleségül vennie”; sőt a fővárosban, Lisszabonban, 1371-ben, lázadás tört ki. A felkelők élére Fernão Vasques (?–1371) szabómester állt, az ő vezetésével vonultak a királyi palotához. I. Ferdinánd, ijedtségében, megígérte azt, hogy nem veszi el Eleonórát, és ezt – másnap – megismétli a Szent Domonkos kolostorban. Másnap azonban, a felkelők hiába várták a kolostornál a királyt: I. Ferdinánd és Eleonóra, az éjszaka folyamán, Santarémbe menekültek, majd tovább, Portoba. A felkelést, még 1371-ben, az uralkodó leverte, Fernão Vasquest és vezértársait, kivégezték.Lásd: és – mind a kettőhöz hozzáférés: 2022. október 6. Eleonóra és I. Ferdinánd 1372-ben kötöttek házasságot, Leça do Balio településen;Lásd: és – mind a kettőhöz hozzáférés: 2022. október 6. bár van olyan feltételezés, hogy – titokban – már 1371 második felében összeházasodtak, az 1372. évi, „hivatalos” esküvő, a házasságkötésnek, mintegy a nyilvánosságnak szóló, ünnepélyes „megismétlése” volt.Lásd: és – mind a kettőhöz hozzáférés: 2022. október 6. A házasságkötést I. Ferdinánd kegyence, Eleonóra nagybátyja, João Afonso Telo de Meneses (?–1381), Barcelos és Ourém grófja, támogatta, abban bízva, így még nagyobb befolyása lesz az uralkodóra. Eleonórának, mint királynénak a bemutatását, kínos affér zavarta meg. I. Péter királynak és Inês de Castronak a fia, Dénes (1354–1397) infáns (I. Ferdinánd féltestvére) nem csókolta meg a királyné kezét. Állítólag, I. Ferdinánd, ezért le akarta szúrni az infánst, de az udvaroncok ezt megakadályozták. Dénes, az esetleges megtorlás elől, Kasztíliába távozott, ott is halt meg.

A házaspárnak 1373-ban megszületett az első gyermeke,Lásd: és – mind a kettőhöz hozzáférés: 2022. október 6. Beatrix (1373–1420 körül) infánsnő, a későbbi portugál királynő.

Az uralkodói pár életében, szinte azonnal az esküvőt követően, nehéz évek következtek, ugyanis háborúhoz vezetve, kiéleződött a portugál-kasztíliai konfliktus. I. Ferdinándnak a képviselői, és John of Gaunt-nak (1340–1399), Lancaster hercegének a képviselői, 1372. júliusban, az észak-portugáliai Tagilde városában, szövetségesi szerződést kötöttek, aminek Kasztília ellenes éle volt.Ez a szerződés alapozta meg a több száz éven át tartó, portugál-angol kapcsolatot, a szerződést, angol részről, 1373-ban, a herceg apja, III. Edward (1312–1377), angol király megerősítette, Westminsterben. A herceg ugyanis a kasztíliai trónra tartott igényt, hivatkozva arra, hogy – 1371. szeptemberben – feleségül vette Konstancia (1354–1394) hercegnét, a néhai I. Péter királynak a leányát. II. Henrik király – I. Péter utóda – a szövetségkötésre gyors választ adott. A kasztíliai csapatok betörtek Portugáliába, 1373 elején már Lisszabon előtt álltak. Azonban a háború a tengeren dőlt el: 1373. március elején, Ambrosio Bocanegra (?–1374) tengernagy, a kasztíliai flottával, Lisszabon partjai előtt, nagy győzelmet aratott a Lançarote Pessanha (?–1384) tengernagy vezérelte portugál hajóhad ellen. Ezután, napokon belül, még 1373. márciusban, Santarémben, I. Ferdinánd és II. Henrik békét kötöttek. A két uralkodó a békekötést házasságkötésekkel „pecsételte meg”: II. Henrik öccse, Sancho (1342–1374), Alburquerque grófja, 1373-ban feleségül vette I. Ferdinánd féltestvérét, az előzőekben már említett, Beatrixet. II. Henrik házasságon kívül született fia, Alfonz Henrik (1355–1395), Noreña grófja, pedig, 1375-ben, feleségül vette Izabellát (1364 – 1435), Viseu úrnőjét, I. Ferdinándnak – a házasságon kívül született – leányát.

A béke még egy évtizedig sem tartott, ez alatt Eleonóra testvérének, Máriának az élete, tragikus véget ért – Eleonóra közrehatásával. A királyné ugyanis, szinte folyamatosan, aggódott amiatt, hogy az első házasságának az érvénytelenítését jogsértőnek fogják tartani, így leánya, Beatrix, törvénytelen gyermeknek minősül, és nem követheti apját a trónon. Eleonórának a Beatrix jövője miatti aggódását csak növelte az, hogy – a már korábban megözvegyült – Mária házasságot kötött, és a második férje János (1349–1387) infáns lett, I. Péter királynak és Inês de Castronak a fia (I. Ferdinándnak a féltestvére); aki – Beatrix származásának vitatása esetén –, a trón potenciális örökösének számíthatott. Mind ezeken túl, Eleonóra birtokvitába is keveredett a nővérével. A királyné ravasz tervet eszelt ki, amelybe az egyik fiútestvérüket, João Afonso Telo de Menesest (?–1385), Barcelos leendő grófját bevonta. Azt eszelték ki, és hitették el, mind a ketten, János infánssal, a felesége megcsalja őt, ezért nem csak joga, hanem kötelessége is az, hogy a feleségét megölje. A hiszékeny infáns lépre ment, és 1379-ben, az ártatlan feleségét megölte. János infáns a tettéért ugyan kegyelmet kapott az uralkodótól, azonban tartott Mária első házasságából született fiának, Lope Díaz de Sousának (?–?), és Gonçalo Teles de Menesesnek (?–1403), Neiva (São Romão de Neiva) grófjának (Mária és Eleonóra testvérének, aki az intrikában nem vett részt) a vérbosszújától, ezért – akárcsak testvére, Dénes infáns –, ő is Kasztíliába menekült, és ő is ott halt meg.

Amivel Eleonóra alaptalanul vádolta nővérét, a házasságon kívüli kapcsolat, az hamarosan az ő életében jelent meg. Még a kasztíliai uralom váltáskor (amikor I. Péter utóda II. Henrik lett) Portugáliába menekült Juan Fernández de Andeiro (1320 körül–1383), galiciai nemes úr, aki hamarosan I. Ferdinánd bizalmasa lett, többször követe volt az uralkodónak. Eleonóra és Andeiro románcáról azonban tudomást szerzett Gonçalo Vasques de Azevedo (1332 körül–1385) marsallnak, a királyné távoli rokonának a felesége, Inês Afonso (?–?), aki Eleonóra udvarhölgye volt. A királyné megtudta azt, hogy az udvarhölgye „fecsegett”, és megijedt: Attól tartott, hogy a rendkívül becsületes marsall, sőt ha a suttogás tovább terjed, akkor I. Ferdinánd becsületének védelmében, nem csak ő, hanem a királynak az egyetlen, még Portugáliában élő féltestvére, Avisi János (1357–1433) infáns is fellép ellene. (Avisi János infáns I. Péter király és Teresa Lourenço (1330-?) házasságon kívüli kapcsolatából származott, az Avis Lovagrend nagymestere volt, innen eredt az infáns előneve.) Eleonóra ezért, a marsallnak és a nagymesternek, a király elleni összeesküvéséről szóló, hamis levelet mutatott be a férjének, és rávette I. Ferdinándot a két nemesnek a bebörtönzésére (1382). A két nemesurat Évora várában vetették fogságba. Eleonóra, a király meghamísított aláírásával, parancsot küldött a várkapitánynak, hogy mind a kettőjüket le kell fejezni. A várkapitány azonban gyanút fogott, a parancs hitelességét illetően, ezért közvetlenül a királyhoz fordult, aki – nyilvánvalóan – semmilyen kivégzési parancsról sem tudott. Ekkor Eleonóra, rendkívül ügyesen, „irányt váltott”, a két foglyot szabadon engedték, és mind ezt úgy tüntette fel a királyné, hogy a szabadulásuk neki köszönhető.