Az Osl nemzetség (a középkori forrásokban Osl, Osul, Oschli, Osli, Oslu, Wsl -ként hivatkozott nemzetség) első név szerint ismert személye Oslu comes a csornai monostor – „Osl conventje” – feltételezett alapítója 1200-ban tűnt fel a Fertő vidékén. A nemzetségről a fennmaradt krónikák nem tesznek említést, így a magyar történetírás 19. századi időszakában a nemzetség származásáról több, egymásnak ellentmondó elmélet is született. Már a 13. század elején is népesnek tekinthető nemzetség szövevényes származásrendje további problémákat vetett fel, viszont a nemzetségből kivált ispáni családok története jól követhető. A nemzetség oldalágait már a 13. században az akkori lakóhelyükkel azonosították. thumb|jobbra|Az Osl nemzetség címere A középkor folyamán az Osl nemzetség főrendű családjai nemzetségi identitásukat mindvégig megőrizték. Az első ismert ispánjaik nevét több nemzedéken keresztül viselték, az összetartozás tudata birtokügyeikben is kifejeződött. A nemzetségi monostornak is tekinthető csornai monostort a fennállása alatt mindvégig jelentős adományokkal látták el, heraldikai emlékeik is egy közös nemzetségi címer használatára utalnak. A kezdetben valószínűleg határvédelmi feladatot ellátó nemzetség Kanizsai és Ostfi de Asszonyfalva oldalágai jelentős befolyással bírtak nem csak a térség, hanem az egész ország történelmére is.
A magyar nemzetségekről A magyar nemzetségek létezésének kétségbevonhatatlan bizonyítékait a krónikák és oklevelek őrizték meg. A rokon családoknak ezek a szoros szövetségei az Árpád-kort követő oklevelekben is megjelennek, de a székelyeknél még a 16. század elején is kimutatható a nemzetségek és az azokon belüli ágak továbbélése.
A keleti népek törzsszerkezete vérségi kapcsolatok rendszerére épült, a tisztségek és méltóságok örökség útján hagyományozódtak tovább és egyes előkelő családok birtokában maradtak. Így e népeknél alapvető érdek volt a közös származás gyökereinek és a családok ezen az alapon álló szoros szövetségének megőrzése. A nemzetségek okleveleikben „kijelentik közjussaikat a közös jószágokban; osztoznak egymással ezekben és mag-szakadás esetében az ág (familia) jusait törvényesen keresik a bírák előtt”.
Az államiság korai időszakában a vérségi alapokon szerveződött nemzetségeknél további összetartó erőt jelentett a sérelmekkel szembeni közös fellépés lehetősége. A nemzetségi közös osztatlan birtok, majd az abból eredeztethető, a nemzetségi tagokat megillető elsőbbségi jog a birtok megvételére még hosszú ideig fennállt. Ez a jog még a 14. század elején is oly erős volt, hogy a nemzetségi birtokot a nemzetségbeliek hozzájárulása nélkül nemzetségen kívüli személyek nem is merték megvásárolni. A férfiágon kihalt családok birtokai a legközelebb eső nemzetségi ágon belül öröklődtek, a szabad végrendelkezésre irányuló engedélyek csak a 13. században kezdenek megjelenni és még a 14. században is nagy ellenállással találkoznak. Az összetartozást fejezték ki és erősítették a nagy számban építtetett „nemzetségi monostorok” is.
A honfoglalás időszakában az államszervezet törzsekből és nemzetségekből, a nemzetségek pedig ágakból és nagycsaládokból álltak. Honfoglalás kori művében Konstantin bizánci császár hét plusz egy törzset, krónikáinkban: Anonymus hét törzset, Kézai Simon hét törzset és száznyolc nemzetséget, a Pozsonyi-krónika – Konstantinnal egyezően – hét plusz egy törzset, Thuróczi János pedig száznyolc nemzetséget említ.
A tribustribus: törzs - a nemzetségeket összefogó nagyobb rendszertani csoport illetve genusgenus: nem, nemzetség - a családok és a törzsek közötti rendszertani egység szóval jelölt honfoglaló nemzetségek számának meghatározására a korabeli oklevelek átvizsgálása révén tettek kísérleteket. A 14. század közepéig megjelent oklevelek átvizsgálása a nemzetségek számát 180 körülire teszi – kiegészülve a mintegy 27-30 idegen eredetű (indigena), valamint későbbi, már a kereszténység korában létrejött nemzetséggel. Az oklevelekből levont következtetések ellentmondásosak, a genus kifejezés keveredik a generatiogeneratio: nemzedék -val, a de generede genere: nemből, nemzetségből való jelzővel számos esetben nem nemeseket is illettek.
A de genere és a de generationibusde generationibus: ágakból származó jelzők használatát a honfoglaló nemzetségeknél az ősfoglalású földdel való rendelkezés joga alapozta meg. Az ilyen nemzetségek a nemzetség közös telepét, az ország első felosztásakor elfoglalt – ősfoglalású – területét örökös joggal (jure haereditario) bírták. Az ilyen haereditashaereditas: örökség, hagyaték ellenben a donatiodonatio: nemesi birtok adományozása -val csak árulás miatt volt elvehető. A magyar törzsi és nemzetségi rendszer a hadszervezésben és a közjogi élet más ágaiban is alapul szolgált.
A vármegyerendszer bevezetésével a nemzetségek politikai érvénye elveszett, azok megszűntek közjogilag is alkotó elemei lenni az államnak. Az ősi jogot, ősi birtokot és ezekkel együtt a nemzetségi nevet és címet egyes ágak, vagy éppen csak egyes személyek örökölték. A nemzetségek megszűntek létezni, helyüket a kiváltságokban részesített családok foglalták el.
Az első nyom, amely a nemzetségi birtok ősi jellegének a megváltozására utal, az 1222. évi aranybullában lelhető fel.
Ez a rendelkezés azonban csak átmeneti, az Anjou-kor elején teljes visszarendeződés figyelhető meg. A nemzetségi birtokok felosztása az 1231. évi első területosztállyalterületosztály: a nemzetségi birtok szétosztása területi elkülönítéssel indult, amely egyben a nemzetségekből történt családképződés kezdetének is tekinthető. 1343-ban a birtokosztályban megjelenik a telekosztály,telekosztály: a jobbágyporták szétosztása a nemzetségi birtokon belül ugyanekkor kerül bevezetésre egy privilégiális jellegű adományreform is. A nova donatio„nove nostre donationis titulo” – új királyi adományunk címén nem más mint az egyenesági öröklés bevezetése (exclusis omnibus fratribus et consanquineis – fivérek és atyafiak kizárásával) egyes kedvezményezett esetekben. De az aranybulla kritikus cikkelyének 1351. évi hatályon kívül helyezésével a nemesi birtok ősi, nemzetségi patriarchális jellege általános érvénnyel visszaállításra került.
Az 1360. évi utolsó ismert területosztály a nemzetségekből történt családképződés végének tekinthető. Az ezt követő birtokosztályokban már kizárólag csak telekosztállyal lehet találkozni.
A családképződés során kialakult nemesi („ispáni”) családok lényegében ugyanúgy patriarchális nemzetségeknek tekinthetők. Míg a korábbi nemzetségeket a közös származás tudata, a nemesi családokat már inkább az egyazon birtok feletti közös rendelkezés kapcsolta össze.
Az Osl nemzetség eredete A honfoglaló törzsek és nemzetségek neveit a településnevek őrizték meg. A 13. század elején feltűnt Osl nemzetség eredete és letelepedése így valószínűleg nem a honfoglaláshoz kapcsolódik.
A nemzetség első ismert birtokai mind az akkori nyugati határvidéken helyezkedtek el. A nemzetség ezen birtokai a Rábaközben, a Dráván túl Varasd-Toplicza mellett és az akkori Sopron-megye északnyugati részén – Kismarton és Nagymarton között – voltak. A nemzetség nevét Horvát István idegen eredetűnek, Nagy Iván viszont „törzsökös” magyar nemzetségnévnek vélte. Az Osl nemzetség elődei Nagy Imre szerint már a honfoglalás előtt is itt éltek és meghódolva a honfoglaló törzseknek, birtokaikat a honfoglalást követően is megtarthatták. Pór Antal a nemzetség nevét szláv eredetűnek vélte, szerinte az Osl nemzetség az ősi, Dráván túli birtokairól – mint vételes új birtokokra – költözött át Sopron-megyébe.
Az Osl nemzetséget kiterjedt Sopron megyei szállásbirtokai, népes ágazatai és előkelő kapcsolatai már a 13. század elején a főrendű nemzetségek közé emelték.
Pór Antal feltételezéseit Nagy Géza cáfolta. Az általa megvizsgált három szempont – a környező népelem, az Oslu név más népeknél való előfordulásai, a nemzetség más hagyományos neveinek előfordulásai – alapján felállított elmélete a jelen korban is elfogadottnak tekinthető. Nagy Géza szerint az a környezet, amelyből az Osl nemzetség kiemelkedett besenyő volt. Besenyő kapcsolatra utal az Oslu nemzetség- és személynév, valamint a nemzetségben gyakran előforduló Beled és Sur név is.
Nagy Géza elméletét Gombocz Zoltán támasztotta alá rámutatva, hogy valójában az Aslu besenyő-török név ómagyar nyelvű Oslu alakjáról van szó. A nemzetség nevének besenyő-török eredete a nemzetség besenyő eredetére utal. Anonymus tudósításából ismerjük, hogy a Sopron vidéki besenyők Solt fejedelem idejében telepedtek le.Anonymus szerint: "Dux vero Zulta (Zolta) post reversionem ... ... et in eodem confinio ultra lutum Musun (Fertő) collocavit etiam Bissenos (besenyőket) non paucos habitare pro defensione regni sui ..." Birtokaik a Fertőn túl, a Bécsi-medence területére is benyúltak, a 10. század közepén már a Rábaközben is azonosíthatók. A Sopron környéki besenyő népesség elhelyezkedéséből következik, hogy amennyiben az Osl nemzetség besenyő eredetű, ősi és eredeti szállásbirtokaik a Fertő tavon túl a Vulka medencéjében és a Fertőtől délre, a Hanságban és a Rábaközben keresendők.
Nagy Géza szerint a 12. század közepe táján, II. Géza uralkodásának derekán szerkesztett krónikából viszont az olvasható ki, hogy ezen Solt (Zoltán) nem Árpád fia volt, hanem a Salamon korabeli Fertő menti besenyőknek a fejedelme.
Györffy György úgy véli, hogy a nemzetségek az I. István idején birtokos nemzetségfőik neveit vitték továbbKálmán Király Dekrétomainak Első Könyve; 20. Fejezet a királyoktól adományozott birtokok örökléséről: a nemzetségnevükben. Így, Györffy gondolatmenete szerint, akiről az Osl nemzetség a nevét vette, az egy Szent István-kori, Oslu nevű nemzetségfő lehetett.
A Sopron vármegyei Osl nemzetség ágai bélyegkép|250px|jobbra|Az 1230. évi oklevél A nemzetség 13. századi ágainak azonosítása nagyrészt egy 1230. évi és egy 1250 körül kiállított oklevél alapján történt. A két oklevél alapján felállított nemzedékrendek közötti különbségek az oklevelek szövegének – latin kifejezéseinek – eltérő értelmezéséből és összevetésüknek hiányosságaiból adódtak. A nemzetségre vonatkozó első nemzedékrendet Pór Antal 1890-ben tette közzé, ettől eltérő eredményre jutott Karácsonyi János a magyar nemzetségekre vonatkozó 1901-ben megjelent könyvében. Pór és Karácsonyi tévedéseire Belitzky János mutatott rá az 1938-ban megjelent munkájában, Engel Pál 2001-ben e hibák figyelembevétele nélkül, a Karácsonyi által felállított nemzedéktáblát vette alapul, változtatásai csak az évszámokat érintik.
A nemzetség főága Az 1230. évi oklevél Oslu comes, fiai és vérrokonai (cognatus) beleegyezésével tett adományára vonatkozik. Az adományozott az a csornai monostor, amelynek első említése egy 1226. évi adásvételi szerződésből ismert. A csornai konvent1231-től tekinthető hiteleshelynek, első ismert oklevélkiadványa 1247 évi. pecsétjének felirata: "S(igillum) COVENTUS D. CHERNA OSLONIS" a nemzetséghez való erős kötődésre utal – már ekkor, 1230-ban fennálló „nemzetségi monostor”. A monostor alapításának pontos időpontja és körülményei nem ismertek. A premontrei prépostság kegyurai 1536-ig a nemzetség tagjai voltak.
Az 1230. évi oklevél szövege szerint Oslu ispánon kívül a további adományozók a bátyjaként említett Móric (Mauritius), a fiaiként nevezett Benedek (Magister Benedictus) és Tamás (Thomas), a rokonsági fok megjelölése nélkül említett Beled (Belud Comes) és Herbord (Serbortus) valamint a nagyécsi Bot és Beke, Pouka Sacerdos (Pouka pap), és Oslu ispán egy már elhalt szerviense.A dőltbetűs nevek az 1307 évi átírásnak megfelelő alakban kerültek közlésre. Az 1250 körüli oklevélAz oklevél a források alapján nem azonosítható. Osl (Oslu) ispán boldog emlékezetű fiának, Miklós (Nicolai) birtokainak öt részre történt felosztására vonatkozik. A birtokfelosztáson jelenlévő személyek, egyrészről Beled ispán fia Beled (Belud), másrészről pedig Osl ispán fiai Herbord (Herbordum), Tamás (Thomam), János (Johannis) és a fiatalabb Osl (Osl) fiai voltak.