Lengyelország a Jagellók korában azt a lengyel történelmi időszakot jelöli, ami az 1386-os krevai egyezmény aláírásával, ezáltal Hedvig lengyel királynő és Jagelló litván nagyfejedelem házasságával kezdődött, és 1572-ig, az utolsó Jagelló-házi lengyel király, II. Zsigmond Ágost haláláig tartott. Lengyelország a korban a Litván Nagyfejedelemséggel alkotott perszonáluniót, majd az 1569-es lublini határozattal reálunióvá vált, megalakítva ezzel a Lengyel–Litván Nemzetközösséget.

Előzmények

1370-ben meghalt az utolsó Piast-király, III. (Nagy) Kázmér. A Nagy Kázmér és Károly Róbert között megkötött szerződések értelmében, Kázmér halála után Károly fia, Lajos lett az új király, utána pedig a Lajos lánya, Hedvig. Ő ment férjhez Jagelló litván fejedelemhez (1386), aki ekkor felvette a keresztséget és államában is bevezette azt. Így jött létre a lengyel–litván perszonálunió.

II. Jagelló Ulászló thumb|left|140px|II. Jagelló Ulászló Jan Matejko képén thumb|300px|Lengyelország és a Litván Nagyfejedelemség 1385-ben

thumb|left|140px|Vitold litván nagyfejedelem grünwaldi csatában Jan Matejko képén Az első probléma, amellyel szembe kellett néznie II. Ulászló lengyel királynak,Az „Ulászló” (Władysław) nevű királyok számozása újra kezdődik Łokietek Ulászlótól, aki 1. számot kapott – ennek ellenére, hogy előtte már 3 Władysław volt. saját litvániai ellenzékének legyűrése volt. A litván nemesség attól tartott, hogy a lengyel–litván unió a gyakorlatban Litvánia bekebelezése lesz Lengyelországba, ezért fegyveresen ellenszegült. Az ellenzék vezetője Vitold litván nagyfejedelem volt, Jagelló unokatestvére, akit a Német Lovagrend támogatott Szamogitia területének átengedéséért cserébe.

Jagelló Vitold megnyerése érdekében kinevezte őt a helytartójává, cserébe Vitoldnak abba kellett hagynia az együttműködést a Lovagrenddel. Ettől fogva Vitold keletre igyekezett kiterjeszteni az államát, de elvesztette a háborút az orosz vidékeket uraló tatárok ellen. A lengyel nemesség örült ennek, mert nem akarta, hogy Vitold túlságosan megerősödjön.

Amint Jagelló helyreállította a rendet Litvániában, Hedvig hadjáratot szervezett Halicsi Oroszországba. Az Anjou Lajos uralkodásától fogva, Halicsi Oroszország magyar uralom alatt maradt, ami ellentétes volt a Nagy Kázmér és Károly Róbert közötti szerződésekkel. Hedvig hadjáratának eredményeképpen Lengyelország magához csatolta Halicsi Oroszországot. I. Péter moldvai fejedelem hűbéri esküt tett Jagellónak (Lviv, 1387 ősze), és katonai szövetséget kötött Jagelló Ulászlóval (1389).

A Lengyel Királyságból és a Litván Nagyfejedelemségből létrejött állam a legnagyobb lett az akkori Európában. Jagelló elkezdett tehát készülni a Német Lovagrend problémájának megoldására. A Lovagrend addigra nagy területeket hódított meg a Balti-tenger mellékén: Ó-Poroszországot, Kelet-Pomerániát és a litván Szamogitiát. A háború 1409-ben kezdődött el, elsőként a Lovagrend támadott meg és foglalt el néhány lengyel határ menti várost (többek között Bydgoszczot).

1410. július 15-én, Grunwald falu környékén, (Olsztyntól keletre) került sor a nagy csatára, amelyben részt vett a Lovagrend, Brandenburg és Luxemburgi Zsigmond magyar király hadserege az egyik oldalon, a lengyel, litván, orosz, tatár és moldvai seregek a másikon. A csata a lovagrendi hadseregek szétzúzásával és Ulrich von Jungingen nagymester halálával ért véget. A lengyel győzelem megállította a Lovagrend állama további terjeszkedését, ami Lengyelországot és Litvániát fenyegette. A küzdelem során Luxemburgi Zsigmond hadseregei elpusztították Újszandec környékét. A háború 1411-ben fejeződött be a toruni békével, amely kötelezte a Lovagrendet Kujávia és Szamogitia egy részének visszaadására, a hadifoglyok kiadására.Jerzy Wyrozumski, Historia Polski do roku 1505, PWN, Warszawa 1987, 195–198. oldal

A győzelem jelentősége főként abban állt, hogy megnövekedett a Lengyelország és Litvánia presztízse Európában, a Lovagrend államának helyzete pedig véglegesen meggyengült. Luxemburgi Zsigmond megszakította kapcsolatát a Lovagrenddel és Lengyelországgal kötött szövetséget (1412). II. Jagelló Ulászló az egyezmény részeként mintegy 7,5 tonna ezüstpénzt kölcsönzött Zsigmond magyar királynak, cserébe zálogba kapott 13 várost a Szepességben. A pénz soha nem került vissza Lengyelországba, a városok pedig egészen 1769-ig lengyel igazgatás alatt maradtak.

Lengyelország és Litvánia erői egyesítése révén az addig legyőzhetetlen Lovagrend hadserege vereséget szenvedhetett. Ez ösztönzést jelentett a Lengyel–Litván Unió továbbfejlesztésére, egy új egyezmény megkötésére (Horodłói unió, 1413), ami létrehozta az önálló litván nagyfejedelem intézményét, akit a lengyel király nevezett ki litván és lengyel nemesek tanácsa alapján és tudomásukkal (az első nagyfejedelem Vitold lett). Ezenkívül a horodłói unió létrehozta a lengyel és litván nemesség közgyűléseit, a szejmeket (sejmy) meg a vajda (wojewoda) illetve a várispán (kasztelan) hivatalait Litvániában, valamint egyenlő szintre hozta a litván nemességet a lengyellel.

Jagelló Ulászló élete vége felé megjelent a trónöröklés problémája. A király úgy vélte, hogy az ő fiának van joga a lengyel koronához, de főurak úgy gondolták, hogy a Piast-dinasztia kihalása után újra életbe lépett a királyválasztás szabálya. Kétségbe vonták Ulászló apaságát is a legfiatalabb fiaira vonatkozóan (születésükkor a király mintegy 70 éves volt). A lengyel trón iránt Luxemburgi Zsigmond is nagyon érdeklődött: felvetette, hogy koronázzák Vitoldot litván királlyá. Ez ellentétet keltett Jagelló és testvére között, aminek nyomán Vitold megszakította a kapcsolatokat Lengyelországgal és lengyelellenes szövetséget kötött a Lovagrend államával; azonban 1430 októberében Vitold meghalt, Litvánia pedig Jagelló öröksége lett.

A király, a horodłói unió döntései ellenére, önhatalmúan választott litván nagyfejedelmet az öccse, Švitrigaila (Świdrygiełło) személyében. Ő azonban saját dinasztia létrehozására gondolva, szövetséget kötött a Lovagrenddel és a moldvai fejedelemmel, ezzel kiváltott egy rövid háborút Lengyelországgal. 1432-ben végül Jagelló megszerezte a nemesség támogatását fia megkoronázására, amire rögtön a király halála után kerülne sor. A nagyravágyó Švitrigaila problémája pedig úgy oldódott meg, hogy a litván nemesség megdöntötte a fejedelmet (valószínűleg a lengyelek rábeszélésére) és az utódjává Zsigmondot (Zygmunt Kiejstutowicz, azaz Kiejstut (Kęstutis) fia), Vitold öccsét választotta ki; Jagelló megkötötte vele az új uniót. A polgárháború Litvániában mégis tovább tartott még egy ideig, mert Švitrigaila tovább harcolt az orosz nyelvű nemesség, a Lovagrend és Havasalföld támogatásával. Véglegesen csak 1437-ben adta meg magát, már a Jagelló halála után.

II. Jagelló Ulászló 1434 júliusában halt meg. A lengyel uralkodók közül ő ült a trónon a leghosszabb ideig, több mint 48 évig. Uralkodása idején a lengyel nemesség sok privilégiumot kapott, cserébe fia trónöröklési jogának elismeréséért (a legfontosabb privilégium a nemesek személyi sérthetetlensége volt – tilos volt nemesembert letartóztatni bírósági ítélet nélkül).

III. Ulászló thumb|left|140px|III. (Várnai) Ulászló Jan Matejko képén Jagelló Ulászló utódja a legidősebb fia, szintén Ulászló lett, a lengyel trónon a III. Ulászló nevet viselte. Kései gyermek volt, 10 éves korában került trónra, a hatalmat a kormányzói tanács gyakorolta az ő nevében.

1437-ben meghalt Luxemburgi Zsigmond német-római császár, Csehország és Magyarország királya. A lengyel főurak érdeklődni kezdtek a magyar korona iránt. A két ország királya azonban Habsburg Albert osztrák herceg lett, mert III. Ulászló túl fiatal volt ahhoz, hogy szembeszálljon a délről fenyegető törökökkel. De Albert már 1439-ben meghalt. Ekkor a lengyelek hivatalosan bejelentették Ulászló jelöltségét a magyar trónra, amit a magyar nemesek nagy része támogatott. 1440 májusában Ulászló lett a magyar király, de Luxemburgi Erzsébet (Albert özvegye) hívei ezzel szembeszálltak. Az özvegy királyné megszülte a fiát, Utószülött Lászlót, akit Székesfehérvárott koronázták meg. Ulászló hívei törvénytelennek tartották a koronázást.

III. Jagelló Ulászlónak nem sikerült elfoglalnia Csehországot, amely két részre oszlott: katolikusra és huszitára. Ott elméletben Utószülött László volt király, de Podjebrád György egyesítette kormányzóként az országot és László korai halála után, 1458-ban őt koronázták Csehország királyává.

Ulászlót hívei I. Ulászló magyar király néven egy alkalmi koronával megkoronázták, ami polgárháborúhoz vezetett Magyarországon. A Jagelló-ellenes ellenzék élen egy huszita hadvezér állt, Jiskra János, aki támogatta Erzsébetet, Ulászlót viszont többek között Hunyadi János segítette. A polgárháború 1442 decemberéig tartott, de döntő eredményt nem hozott; a két fél kimerült és fegyverszünetet kötött.

1443-ban Ulászló hadjáratot kezdett a törökök ellen, amely az ő győzelmét hozta, és 10 éves fegyverszünetet kötöttek Szegeden. De a pápai legátus, Giuliano Cesarini rábeszélésére a király megszakította a fegyverszünetet és 1444-ben újabb, ezúttal rosszul előkészített hadjáratot indított, ami kezdeti sikerek után a vereséggel és Ulászló halálával végződő várnai csatához vezetett. A csata után a lengyelek „Várnai Ulászlónak” (Władysław Warneńczyk) nevezték el a királyt.

IV. Jagelló Kázmér thumb|left|140px|IV. Kázmér Jan Matejko képén III. Ulászlónak nem voltak gyerekei, ezért utódja az öccse lett, Kázmér. Már 1440-től ő volt a litván nagyfejedelem, miután Zsigmondot (Zygmunt Kiejstutowicz) meggyilkolták. Kázmér megkoronázása sokáig húzódott a politikai viták miatt. Azért is halogatták ezt, mert sokak szerint Várnai Ulászló csodálatos módon megmenekült a vesztes csatából (soha nem találták meg a király testét).

1444–48 között Kázmér, még litván nagyfejedelemként, háborút folytatott Moszkvai Nagyfejedelemség ellen a Vjazma folyó mentén fekvő területekért. Ez a háború kapta meg a lengyel nemesség támogatását, ezért Kázmérnak békét kellett kötnie. Kázmér ettől kezdve a nyugati politika felé fordult, ami azt okozta, hogy Litvánia sok keleti területet elveszített, amelyeket Moszkvai Nagyfejedelemség és az Oszmán Birodalom hódított meg.

IV. Jagelló Kázmért 1447. június 25-én koronázták lengyel királlyá. Kázmérnak, mint litván nagyfejedelemnek a megkoronázása lengyel királlyá csak a perszonáluniót állította vissza, az 1386. évi állapotnak megfelelően. A két állam intézményei külön maradtak, a horodłói unióban foglalt megállapodások nem érvényesültek. Uralkodásának első évei nehéz politikai küzdelmek között teltek. A király megtagadta főuraktól kiváltságaikat. Legfőbb ellenfele Zbigniew Oleśnicki volt, a hatalmas krakkói érsek, aki a litván ellenzéket is és bujtogatta a király ellen.M. Bogucka, Kazimierz Jagiellończyk, Warszawa 1978, 41. oldal Oleśnicki befolyása korlátozásának érdekében IV. Kázmér erőfeszítést tett, hogy megszerezze főkegyúri jogot az Egyház fölött. Abban az időben (1447-49) Rómában két jelölt küzdött a pápai trónért, V. Miklós, az 1447-ben törvényesen megválasztott pápa, és V. Félix, 1440-től ellenpápa. IV. Kázmér Miklóst támogatta, Oleśnicki pedig Félixet. Így, amikor Félix véglegesen elvesztette a küzdelmet, Kázmér szerzett erősebb pozíciót, és lehetősége nyílt a lengyel püspökök kiválasztására.M. Bogucka, Kazimierz Jagiellończyk, 134. oldal De az Oleśnickivel való politikai harc csak az érsek halálával (1455) szűnt meg végleg. Kázmér rákényszerült a nemesek kiváltságainak megerősítésére is 1453-ban, amikor szüksége volt a támogatásukra a Német Lovagrend elleni háborúban.

IV. Kázmérnak a lengyel királyok sorában utoljára sikerült eredményeket elérnie Szilézia visszaszerzésében: 1454-ben az utolsó oświęcimi herceg hűbéri esküt tett a királynak, majd el is adta neki a hercegséget.

Tizenhárom éves háború

thumb|left|300px|Poroszország a toruni béke után: világrózsa – Királyi Poroszország, sraffozott – Rendi Poroszország (majd – Porosz Hercegség)