bélyegkép|400px| bélyegkép|400px|
bélyeg|220px|Mária Antónia francia királyné kivégzése nyaktilóval 1793-ban bélyeg|220px|Rekonstruált vadnyugati kivégzőhely (Tombstone, Arizona) bélyeg|220px|Méreginjekciós kivégzéshez használt szoba az Amerikai Egyesült Államokban
A halálbüntetés a legsúlyosabb büntetési forma, a bűnösnek talált személy életének kioltása, az élettől való megfosztása büntetőeljárás keretében. A halálbüntetés jogossága vagy jogtalansága napjaink legvitatottabb jogi, etikai, teológiai és társadalmi kérdéseinek egyike.
A halálos ítélet végrehajtásának módja a kivégzés, ami alatt olyan, nem jogszerűen végrehajtott emberölést is értenek, amit tervszerűen hajtanak végre, és a legyilkolás előtt védekezésre képtelen állapotba hozzák az áldozatot.
Az őskortól fogva egészen a legújabb korig a legtöbb társadalom jogrendje tartalmazta a halálbüntetést, amit jellemzően kultúrától függetlenül az egyik legsúlyosabb büntetésnek tekintettek. Etikai vagy vallási okból az ókortól voltak példák a halálbüntetés eltörlésére, ez a második világháború vége óta globális jelenségnek tekinthető.
2010 óta a világ országai közül 97 egyáltalán nem alkalmaz halálbüntetést, 8 csak rendkívüli körülmények fennállása esetén, és 35 államban a büntetőjog része ugyan, de már legalább 10 éve nem alkalmazták. 58 államban továbbra is gyakorlat. 1987-ben 32 állam szüntette meg minden bűncselekményre, míg 18 a köztörvényes bűncselekményekre nézve, 16 ország nem alkalmazta, míg 110 államban alkalmazták.A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon (szerk. Dr. Horváth Tibor), Halálbüntetést Ellenzők Ligája, 1991, Miskolc
Története bélyeg|250px|Keresztény mártírokat végeznek ki vadállatok elé vetéssel, Jean-Léon Gérôme festménye, 1883 bélyeg|150px|Kerékbe törés a középkorban bélyeg|150px|Cesare Beccaria nagy hatású, 1764-es „Bűnökről és büntetésekről” című, halálbüntetést ellenző művének fedőlapja bélyeg|250px|Goya: Madrid védőinek kivégzése, 1814 bélyeg|250px|Egy külföldiekre támadó bűnöző lefejezése a Japánban lévő Jokohamában, 1865 bélyeg|250px|Golyó általi kivégzés Mexikóban 1914-ben
A halálbüntetés a legkorábban kialakult büntetési nem, amelyet a kezdetek óta ismertek és alkalmaztak. Az első kivégzések még emberáldozatoknak tekinthetők, melyeket a túlvilág megbékítése, a felbomlott egyensúly helyreállítása érdekében hajtottak végre. Fontos indok volt még alkalmazásában a közösséget ért sérelem megtorlásának gondolata.A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon, 21. o. Emellett a közösségből való eltávolítás is szerepet játszott: a közösség rendjét jelentősen veszélyeztetőt a táboron kívülre száműzték, s hogy ne tudjon visszatérni, gyakran egy fához kötötték. Ez szorosan kapcsolódott a földet és a fákat övező vallási felfogáshoz.Sáry Pál: Keresztre feszítés az ókorban, Szent István Társulat, Budapest, 2004, ; 11–14. o. A halálbüntetés harmadik alapja a Hammurapi törvényoszlopán is megtalálható talio-elv: szemet szemért, fogat fogért.Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés az ókorban
Ókor Közel-Kelet és Egyiptom A halálbüntetés első írásos megjelenése Hammurapi törvényoszlopának keletkezési idejére tehető, a Kr. e. XVIII. századra. A babiloni törvények 25 esetben rendelkeztek az elkövető halálra ítéléséről.
Kr. e. XVI. századi egyiptomi forrásban található az első írásos említés a halálbüntetés alkalmazásáról, amelyben egy nemes mágiahasználat miatti öngyilkosságra kényszerítéséről írnak. Egyiptomban elterjedt volt, hogy az elítéltet karóba húzták és hagyták lassan kimúlni a tűző napon.
A hettiták is ismerték a jogintézményt, Telipinusz törvényei tartalmaznak ilyen rendelkezéseket.
Távol-Kelet Kínában a Kr. e. XVI. században, a Sang-dinasztia idején már ismert volt a büntetési forma, amelyet az elkövetkező évszázadokban a Csou- és Csin-dinasztia is alkalmazott. A kínai uralkodók minden időszakban szükségesnek tartották a bűnözés visszaszorítása érdekében.Bin Liang, Hong Lu, Terance D. Miethe, Lening Zhang: Sources of Variaton in Pro-death Penalty Attitudes in China: An Exploratory Study of Chinese Students at Home and Abroad. The British Journal of Criminology, 2006/1. szám, 46. évf., 120. o.
Az ókori Távol-Keleten a buddhizmus hatására néhány esetben sor került a halálbüntetés ideiglenes megszüntetésére. Néhány buddhista államban, így Asóka király észak-indiai államában megszüntették a halálbüntetést. Kínában, a Tang-dinasztia idején, 747–759 között mindenfajta kivégzést megszüntettek.Charles Benn: China's Golden Age: Everyday Life in the Tang Dynasty, 2004, , 8. o. Azonban egy 759-es felkelés után ismét visszatértek annak alkalmazásához.Benn, pp. 209–210. Japánban 818-ban Szaga császár eltörölte a halálbüntetést, amit egészen 1156-ig nem alkalmaztak újra. Így 338 évig nem hajtottak végre kivégzést az országban.
Római Birodalom Rómában a kezdeti időktől alkalmazták a halálbüntetést, a tizenkét táblás törvények alapján kezdetben emberáldozati jelleggel, így például Ceresnek ajánlották az idegen vetés megsértőjét. A királykorban minden államellenes bűncselekményre halálbüntetést szabtak ki. A büntetés azonban a köztársasági kor végére egyre inkább visszaszorult. A büntetés végrehajtásának számos formája volt ismert, így például a keresztre feszítés, a tengerbe dobás (szülőgyilkosság esetén az elkövetőt egy kutya, egy kakas, egy vipera és egy majom társaságában zsákba varrták előtte), az élve eltemetés, a halálra verés, vagy a karóba húzás.
A Római Birodalomban a principatus idején azonban ha ki is szabták azt római polgárra, helyette száműzetésbe vonulásra hagytak lehetőséget az elítéltnek, azzal a feltétellel, hogy ha visszatér, végrehajtják rajta az ítéletet. Később ez úgy módosult, hogy a halálbüntetés helyett eleve száműzetésre ítélték az illetőt. Ez azonban nem tekinthető a büntetés teljes megszüntetésének, hiszen rabszolgákra és nem római polgárokra továbbra is szabtak ki halálos ítéleteket. A büntetés általános alkalmazását Septimius Severus római császár kezdte újra, akit követően újra széles körben elterjedt kiszabása.Zlinszky János: Római büntetőjog, Budapest, 1991, 82–83. o. A 438-ban kelt Codex Theodosianus már 80 esetben rendelte büntetésként alkalmazni a halálbüntetést. A késő császárkorban az államvallássá váló kereszténység élesen ellenezte a halálbüntetést.
Kereszténység A kereszténység történetében a halálbüntetés megítélése nem volt egységes: a különböző korszakokban a bibliaértelmezés, az állam és az egyház viszonya, valamint a büntetőjogi gyakorlat változása egyaránt befolyásolta. A keresztény hagyományban gyakran hivatkoztak azokra az ószövetségi helyekre, amelyek bizonyos bűncselekményekre halálbüntetést írtak elő, illetve a Rómaiakhoz írt levél azon részére, amely szerint a világi hatalom „nem ok nélkül viseli a kardot”. Más értelmezések viszont Jézus irgalomról, ellenségszeretetről és a megtérés lehetőségéről szóló tanításait emelték ki, ezért a keresztény gondolkodásban egyszerre volt jelen az állami büntetőhatalom elismerése és a halálbüntetés alkalmazásának korlátozására irányuló törekvés.
Az első keresztény századokban az egyház nem rendelkezett állami büntetőhatalommal. A Római Birodalom kereszténnyé válása után azonban a vallási egység kérdése egyre inkább közjogi jelentőséget kapott. A késő római császári jog a heterodoxiát nem pusztán belső egyházi fegyelmi kérdésként, hanem a közrend és az állami egység elleni cselekményként is kezelhette. A legsúlyosabb szankciók rendszerint nem az egyházi kánonokban, hanem a császári jogalkotásban jelentek meg; az egyházi fegyelmi gyakorlat a térítés, a kiközösítés, a vagyonjogi korlátozás vagy a száműzetés eszközeit ismerte, miközben a világi jogban a halálbüntetés is szerepelhetett.
Hippói Szent Ágoston álláspontja a donatistákkal folytatott vitában árnyalt volt. Korábban a meggyőzést részesítette előnyben, később viszont elfogadta, hogy a világi hatalom bizonyos kényszerítő eszközöket alkalmazhat az egyházi egység helyreállítása érdekében. Ez azonban nem azonos azzal, hogy támogatta volna az eretnekek kivégzését. Leveleiben többször kérte a római tisztviselőket, hogy a donatista erőszak elkövetőivel szemben is kerüljék az élet kioltását, és a büntetés célját inkább a javításban, mint a megtorlásban látta.
A középkori skolasztikus teológiában Aquinói Szent Tamás a közjó védelméből vezette le, hogy a törvényes világi hatalom bizonyos súlyos bűncselekmények esetén alkalmazhat halálbüntetést. A Summa Theologiae egyik helyén az eretnekséget a közösség lelki rendjét veszélyeztető bűnként tárgyalta, és úgy érvelt, hogy a megátalkodott vagy visszaeső eretnekeket az egyházi eljárás után át lehet adni a világi hatóságnak. Tamás érvelése a 13. századi jogi és politikai környezetben értelmezendő, amikor a vallási egységet sok európai társadalomban a közrend feltételének tekintették, és a modern vallásszabadság, illetve az egyház és állam elválasztásának fogalmai még nem léteztek.
A katolikus egyház hivatalos tanítása a modern korban jelentősen módosult. II. János Pál pápa Evangelium vitae kezdetű enciklikája szerint a halálbüntetéshez folyamodás csak akkor volna megengedhető, ha ez lenne az egyetlen lehetséges mód az emberi életek védelmére; az ilyen eseteket a pápa a korszerű büntetés-végrehajtási rendszerek mellett „nagyon ritkának, ha nem gyakorlatilag nem létezőnek” nevezte. Ferenc pápa jóváhagyásával 2018-ban a Katolikus Egyház Katekizmusa 2267. pontját úgy módosították, hogy az egyház a halálbüntetést az emberi személy sérthetetlensége és méltósága elleni támadásként „megengedhetetlennek” tanítja, és világszerte annak eltörléséért kíván dolgozni.
Középkor A középkori Európában a halálbüntetés története nem írható le egyetlen, egyenes vonalú fejlődésként. A kora középkori jogokban a vérbosszú, a jóvátétel, a száműzetés, a testcsonkítás és a pénzbeli elégtétel egymás mellett létezett. A 12–13. századtól a római jog és a kánonjog újjáéledése, az írásbeliség terjedése, valamint az uralkodói és városi igazságszolgáltatás megerősödése a büntetőjog átalakulásához vezetett. A központi hatalmak egyre több cselekményt minősítettek közügynek, és a közrend, a felségsértés, a pénzhamisítás, a rablás, a gyilkosság vagy a vallási egység elleni cselekmények szigorúbb üldözése sok helyen a halálbüntetés gyakoribb alkalmazásával járt.
A kivégzés módja az elítélt társadalmi helyzetétől, a bűncselekmény jellegétől és a helyi jogtól is függött. A nemesek esetében több térségben a lefejezés számított „ranghoz illőbb” kivégzési módnak, míg a közrendűeket gyakrabban akasztották fel. A legsúlyosabbnak tekintett bűncselekményeknél — például felségsértésnél, rablógyilkosságnál, pénzhamisításnál vagy eretnekségnél — súlyosbított kivégzési módokat is alkalmaztak, ideértve az égetést, a kerékbetörést vagy a felnégyelést. Ezeket a nyilvános kivégzéseket a hatalom demonstrációjának is szánták, ezért a büntetés nemcsak az elítélt fizikai megsemmisítését, hanem a közösség elrettentését és a rend helyreállításának szimbolikus bemutatását is szolgálta.
Az inkvizícióval kapcsolatban fontos különbséget tenni a középkori inkvizítori hivatal és a későbbi, intézményesült spanyol, portugál vagy római inkvizíció között. A középkorban nem létezett egyetlen központi, egész Európát irányító „Inkvizíció”; a pápák vagy a püspökök meghatározott területre és feladatra neveztek ki inkvizítorokat, akik többnyire domonkos vagy ferences szerzetesek voltak. A 13. században a dél-franciaországi és észak-itáliai eretnekmozgalmak, különösen a katarok elleni fellépés során alakultak ki azok az eljárási formák, amelyek később az inkvizítori gyakorlat alapjává váltak.