Az olasz labdarúgó-válogatott (röviden olasz válogatott) Olaszország nemzeti csapata, amelyet az Olasz labdarúgó-szövetség (olaszul: Federazione Italiana Giuoco Calcio) irányít. A csapat beceneve az Azzurri (azúrkékek) vagy a Squadra Azzurra (azúrkék csapat).
Olaszország története során négyszer hódította el a világbajnoki címet (1934, 1938, 1982, 2006), emellett kétszer játszott döntőt (1970, 1994), egyszer a harmadik (1990), egyszer pedig a negyedik (1978) helyen végzett. Az olasz válogatott emellett kétszeres Európa-bajnok (1968, 2020), kétszeres Eb-ezüstérmes (2000, 2012), valamint az 1936-os berlini olimpiai játékokon aranyérmet szerzett.
A csapat 1993-ban, majd 2007-ben is felért a FIFA-világranglista élére. Olaszország 2018 és 2021 között egyedülálló, 37 mérkőzésből álló veretlenségi sorozatot állított fel, amelyet Spanyolország csak 2026-ban tudott felülmúlni. Az olaszoknak ugyanakkor sem a 2018-as, sem a 2022-es, sem a 2026-os világbajnokságra nem sikerült kijutniuk, ami az eddigi leghosszabb távollétüket jelenti a tornák történetében.
A válogatott története Az első két világbajnoki cím (1910–1938)
Az olasz válogatott első mérkőzését 1910. május 5-én játszotta Franciaország ellen, Milánóban. A találkozót 6–2-re az olaszok nyerték. A csapat legtöbb játékosa az akkori legjobb klubcsapatból, a Pro Vercelliből került ki. Az akkori játékosok: De Simoni (kapus), Varisco, Calì (mindketten védők), Trerè, Fossati, Capello (mindhárom középpályás), Debernardi, Rizzi, Cevenini, Lana, Boiocchi (csatárok).
Az első nemzetközi siker az 1928-as amszterdami nyári olimpián jött el. Az elődöntőben ugyan kikaptak a későbbi győztes uruguayiaktól, ám a bronzmérkőzést meggyőző 11–3-as fölénnyel megnyerték Egyiptom ellen.
Két évvel később rendezték meg az első labdarúgó-világbajnokságot. Az 1930-as vb-ről – melyet Uruguay rendezett – Olaszország több másik európai válogatotthoz hasonlóan visszautasította a szereplést. Az 1934-es torna rendezési jogát az olaszok kapták meg. Az első mérkőzésen az Észak- és Közép-amerikai térségből érkező Egyesült Államok ellen léptek pályára. A végeredmény 7–1 lett a házigazdák javára. A negyeddöntőben megismételt mérkőzésen sikerült csak legyőzniük Spanyolországot. A győztes találatot Giuseppe Meazza szerezte. Az elődöntőben Ausztriát is sikerül legyőzniük, így bejutottak a torna döntőjébe. A fináléban Csehszlovákia ellen sokáig 0–0 volt a mérkőzés állása, majd Antonín Puč 76. percben szerzett góljával a közép-európaiak szerezték meg a vezetést. Öt perccel később Raimundo Orsi kiegyenlített. A győzelem végül a hosszabbításban dőlt el Angelo Schiavio találatával az olaszok javára.
1936-ban az olasz válogatott részt vett a berlini olimpián. Az elődöntőig gólt sem kaptak (1–0 Egyesült Államok ellen, 8–0 Japán ellen), majd Norvégiát hosszabbítás után sikerült legyőzniük. A döntőben Ausztria ellen szintén a rájátszásban nyerték meg a mérkőzést, ezzel megszerezve az olimpiai bajnoki címet.
Az 1938-as világbajnokságon ismét szembekerültek a norvégokkal és megint a rendes játékidőn túl tudták csak megszerezni a győztes gólt. A negyeddöntőben a vártnál könnyebben győzték le a házigazda Franciaországot, majd az elődöntőben Brazíliát. A döntőben az addig magabiztosan játszó Magyarországgal kerültek szembe. A mérkőzést Párizsban játszották közel 60 ezer néző előtt. A találkozó egy gyors gólváltással kezdődött, Gino Colaussi 6. percbeli góljára a 8. percben válaszolt Titkos Pál. A 16. percben Piola volt eredményes, erre azonban a magyarok nem tudtak felelni, sőt a 35. percben Colaussi második góljával megduplázta az előnyt. 3–1-gyel vonultak félidőre a csapatok. A második félidőben a magyarok valamivel jobb játékot produkáltak, ennek eredményeként a 70. percben Sárosi György góljával feljöttek egy gólra. Több gólt azonban nem szereztek, az olaszok viszont igen: Piola duplája révén végül az olaszok 4–2-re nyertek. A győzelem azt jelentette, hogy Olaszország megvédte világbajnoki címét. Ez egyébként azóta is csak Brazíliának sikerült. Az együttesben ekkor olyan játékosok szerepeltek mint Giuseppe Meazza, Luis Monti, Giovanni Ferrari, Silvio Piola vagy Virginio Rosetta. Az edző Vittorio Pozzo volt, az egyetlen akinek kétszer is sikerült edzőként világbajnoki címet szereznie.
A háború utáni időszak (1946–1966)
A II. világháború miatt elmaradt az 1942-es és az 1946-os világbajnokság. Az olasz válogatott a háború után meg sem tudta közelíteni azelőtti formáját. Ráadásul 1949-ben egy légi katasztrófában elhunyt 10 válogatott játékos. Az 1950-es brazíliai világbajnokságon a csoportból nem sikerült továbbjutni a Svédország ellen elszenvedett vereség után.
A Svájcban rendezett 1954-es világbajnokságon a csoportkör után búcsúzni kényszerültek: Anglia és Svájc mögött a 3. helyen végeztek. Az 1958-as világbajnokságra selejtezőiben csoportjuk második helyén végeztek, így nem vehetett részt a Svédországban rendezett tornán. A selejtezőcsoportban Észak-Írország előzte meg őket. Az 1962-világbajnokságra sikerült a kijutás, de a csoportkör ezúttal is a végállomásnak bizonyult. Az NSZK és a rendező Chile ellen nem sikerült nyerniük. Svájc ellen igen, de ez már kevés volt. Közben útjára indult az Európa-bajnokság is. Az 1964-es viadalon a legjobb 16 között a Szovjetunió válogatottja ütötte ki az olaszokat. Az 1966-os angliai vb örökké emlékezetes marad az olasz embereknek. Nem a győzelem miatt, hanem azért mert a válogatott vereséget szenvedett Észak-Koreától 1-0-ra. A torna előtt esélyesnek mondott olaszok ismét a csoportkör után utazhattak haza, miután a szovjetektől is kikaptak. Talán emiatt nagy változások kezdődtek az olasz labdarúgásban.
Európa-bajnokok és vb döntő (1968–1976) 1938 után az Azzurriknak 1968-ban sikerült újra nagy tornát nyerni. Hazai pályán, Olaszországban rendezték az Európa-bajnoki négyes döntőt. Az elődöntőt Olaszország Szovjetunió ellen játszotta. A rendes játékidőben és a hosszabbításban sem született gól, így a szabályok sajátosságainak köszönhetően pénzfeldobás döntött a továbbjutásról. A szerencse a hazaiaknak kedvezett, így készülhettek a Jugoszlávia elleni döntőre. Itt is döntetlen lett a végeredmény a hosszabbítás után, ezúttal 1-1. Mivel nem akarták még egyszer a vakszerencsére bízni a döntést, a döntőt újrajátszották két nappal később. Az újrajátszott mérkőzésen 2-0-ra az olaszok diadalmaskodtak, Luigi Riva és Pietro Anastasi góljaival.
Két évvel később, 1970-ben Mexikóban került sor a 9. labdarúgó-világbajnokságra. Az olaszok Európa-bajnokként utaztak el a vb-re. A csoportkörben megint gyengébben szerepeltek: mindössze 1 gólt sikerült szerezniük a 3 mérkőzés alatt, igaz az győzelmet ért Svédország ellen. Uruguay és Izrael ellen is 0-0-s döntetlent játszottak és a körbeveréseknek köszönhetően Olaszország csoportelsőként jutott tovább. A legjobb nyolc között a házigazda Mexikó volt az ellenfél. Az olaszok meglepően jól játszottak, és 4-1-re legyőzték ellenfelüket, Riva és Rivera góljaival. Az elődöntőben Nyugat-Németországgal kerültek össze. Ez a meccs az évszázad legizgalmasabb mérkőzéseként vonult be a történelemkönyvekbe. Hamar, a 8. percben Roberto Boninsegna góljával vezetést szereztek az olaszok. A németek sokáig gól képtelenek voltak, a 92. percben, az utolsó pillanatban azonban egy bedobás után Karl-Heinz Schnellingernek sikerült betalálnia. Jöhetett a hosszabbítás. A német bombázó Gerd Müller már a 94. percben betalált, megfordítva a mérkőzés állását. Az olaszok nem adták fel, Tarcisio Burgnich 4 perc múlva egalizált, Riva góljával a 104. percben olaszok visszavették a vezetést, Müller azonban 6 perc múlva újabb gólt lőtt: a 110. percben 3-3 volt az állás. Az olaszoknak nem kellett 1 perc a válaszhoz: Gianni Rivera lapos lövése utat talált Sepp Maier kapujába. Több gól már nem született: Olaszország a döntőbe jutott, ahol a nagyon erős Brazília várta őket ott. néző volt kíváncsi arra, hogy eldőljön ki viszi haza a Jules Rimet-kupát. Az a csapat, ugyanis amelyik háromszor elnyerte, az hazavihette örökre. Olaszország és Brazília ekkor egyaránt kétszeres győztesek voltak. A mérkőzést a mexikóvárosi Azték Stadionban rendezték. Brazília Pelé felhőfejesével vezetést szerzett a 18. percben. Bonisegna-nak egy szerencsés góllal sikerült egyenlítenie a 37. percben. A második félidőben azonban a brazilok jó teljesítményt nyújtottak, amivel az olaszok sem tudtak mit kezdeni. Gérson és Jairzinho 5 perc alatt lőttek 2 gólt, ezzel gyakorlatilag eldőlt a mérkőzés. Négy perccel a vége előtt Carlos Alberto egy bombagóllal állította be a 4-1-es végeredményt, így Brazília vihette haza a kupát végleg. Az olaszoknak nem volt okuk a kesergésre, hiszen a világ egyik legjobb csapatától kaptak ki. A nagyszerű olasz játékosok ezen generációja, mint Riva, Anastasi, Rivera, Fachetti, Mazzola, az ezt követő években nem tudták a világbajnokságon látott formájukat hozni. Az 1972-es Európa-bajnokságon nem tudták elérni a négyes döntőt. 1973-ban barátságos meccseken nagy sikerek születtek: Brazíliát egyszer, Angliát kétszer győzték le, ebből egyszer idegenben, Londonban. Ezen eredmények tükrében meglepetés volt, hogy az 1974-es NSZK-ban rendezett világbajnokságon ismét már az csoportkörben kiestek. A Lengyelország elleni vereség pecsételte meg az olaszok sorsát. Az 1976-os Európa-bajnokság selejtezői során is hamar búcsúzni kényszerültek.
A harmadik világbajnoki győzelem (1982)
Az 1978-as világbajnokságot Argentína rendezte. Ezen a tornán tűnt fel a olasz játékosok új generációja, Paolo Rossi nevével fémjelezve. A csoport, ahová az olaszok kerültek erős volt: a házigazda Argentína, Franciaország, és Magyarország társaságában. Olaszország jó teljesítményt nyújtott a csoportkör alatt, megverték a későbbi világbajnok Argentínát is és így 100%-os teljesítménnyel jutottak be a középdöntőbe. Itt Ausztria, Hollandia, és az NSZK voltak az ellenfelek. Nem sikerült bejutni a döntőbe, miután Hollandiától 2-1-es vereséget szenvedtek, viszont a bronzéremért megmérkőzhettek a brazilokkal. Nem sikerült visszavágni 1970-es világbajnoki döntőért, így ismét Brazília nyert és ők lettek a bronzérmesek. Az olaszok ezután 1980-ban megrendezhették az első Európa-bajnokságot, melyen nyolc csapat vett részt. A döntőbe nem sikerült bejutni, igaz csak kevesebb rúgott gól miatt. A belgák 3-at lőttek, az olaszok csak 1-et. Az győzelmet ért Anglia ellen. A bronzmeccsen megint vereség lett a vége, Csehszlovákia ellen tizenegyesekkel maradtak alul, 9-8 arányban.
Következett az 1982-es világbajnokság. A válogatott nagy nyomás alatt volt, mert ebben az évben volt a fekete-totó botrány, amiben több játékos is benne volt. Így utaztak el Spanyolországba, az első 24 csapatos vb-re. A csoportkörben megint nehezen ment a játék, csak nyögvenyelősen jutottak tovább Lengyelország mögött. Például Kamerun ellen csak 1-1-et játszottak. A középdöntőben így kerültek a halálcsoportba, Argentína és Brazília mellé. Itt valamilyen okból az olaszok teljesen megtáltosodtak. A Diego Maradonával felálló Argentínát sikerült legyőzniük 2-1-re, majd a továbbjutásról a Zico vezette Brazília elleni meccs döntött. Az olaszokat fűtötte a bosszúvágy. Az addig halovány Paolo Rossi mesterhármasával 3-2-re Olaszország nyert. Az elődöntőben Lengyelország volt az ellenfél. Rossi ismét két gólt szerzett. A végeredmény 2-0 lett, így készülhettek az NSZK elleni döntőre. A döntő Madridban volt a Santiago Bernabeu Stadionban, 90000 néző előtt. Az első félidőben nem esett gól, de az olaszok kihagytak egy 11-est, Antonio Cabrini révén.