Az UNESCO Világörökség Bizottsága a 2012. június 22. – július 6. között Szentpéterváron tartott 36. ülésszakán a következő helyszíneket nyilvánította a világörökség részévé: 250px Vallónia főbb bányatelepei Kulturális (II)(IV) Védett terület: 118,07 ha, puffer zóna: 344,7 ha, hivatkozás: 1344 Az örökség négy helyszínt foglal magába, melyek Belgium 19. és 20. századi szénbányászatának legjobban megőrzött helyszínei. A megmaradt számos föld feletti és földalatti ipari emlék bemutatja a kontinens szénbányászatának folyamatát az ipari forradalom egyes szakaszaiban. A bányák a legkorábbiak és a legnagyobbak közé tartoznak Európában. A helyszínhez jelentős építészeti emlékek is tartoznak, például a Grand-Hornu szénbányához tartozó, a munkások számára épített lakóterületek, amelyeket Bruno Renard tervezett a 19. század első felében. Bois-du-Luc helyszínhez is számos 1838 és 1919 között emelt épület tartozik, ez Európa egyik legrégebbi szénbányája, ahol már a 17. században megkezdődött a kitermelés. Vallóniában egykor több száz szénbánya működött, legtöbbjük infrastruktúrája kisebb-nagyobb mértékben megsemmisült. A világörökségi helyszínhez azt a négy bányát választották ki, ahol végigkövethető az egész bányászati folyamat, jelentősek az ipari emlékek, a hozzájuk tartozó települések tervszerűen épültek ki, és amik emléket állítanak jelentősebb eseményeknek, köztük az 1956-os a Bois du Cazier bányában történt katasztrófának. 250px Gyöngyhalászati kultúrtájak Kulturális (III) Védett terület: 35 086,81 ha, puffer zóna: 95 876,44 ha, hivatkozás: 1364A világörökségi helyszínhez tartozik tizenhét épület Muharrak városban (tehetős kereskedők házai, boltok, raktárépületek és egy mecset), három osztrigatelep, a telephez tartozó tengerpart és a Muharrak sziget déli csücskén fekvő Qal’at Bu Mahir erőd, ahonnan a gyöngyhalászok csónakokkal az osztrigatelepek felé indultak. Ez a helyszín az utolsó megmaradt emléke az itteni tevékenységnek és a belőle felhalmozott vagyonnak. Már az ókorban is foglalkoztak gyöngyhalászattal a területen és kereskedelme meghatározó tényezője volt az Perzsa-öböl gazdaságának az i. sz. 2 századtól az 1930-as évekig, amikor Japánból tenyésztett gyöngyök kerültek a világpiacra. A kereskedelem fénykorát a 19. század végén és a 20. század elején élte majd az 1930-as években rövid idő alatt teljesen összeomlott. Murarrak épületein a piac összeomlása után csak kevés átalakítás történt, ez annak köszönhető, hogy az építkezésekhez a lehető legjobb minőségű alapanyagokat használtak, viszont statikailag már felújításra szorulnak ezért rendkívül sérülékenyek. Az osztrigatelepek, a tengerpart és az erőd nincs veszélyben. 250px Rio de Janeiro kultúrtáj Kulturális (V)(VI) Védett terület: 7 248,78 ha, puffer zóna: 8 621,38 ha, hivatkozás: 1100A kultúrtájhoz tartozik az 1961-ben alapított Tijuca Nemzeti Park hegyeitől az óceánpartig terjedő terület az 1808-ban létesített botanikus kerttel, a Corcovado-hegy a világhírű Krisztus-szoborral, az öböl melletti dombok, valamint a Copacabana öböl melletti terület a városlakók kedvelt szabadidős tartózkodási helye. A városképet erdővel borított hegyek egészítik ki az 1021 méter magas Tijuca-hegységben, ami a város fölé tornyosul. A botanikus kert meg tudta őrizni neoklasszicista jellegét, viszont pálmáinak egy része elpusztult és újra kellett ültetni. A területet legsűrűbben a hegy és az óceánpart közötti keskeny sávban építették be, jellemzőek a szabálytalan alakú fehér háztömbök, amik nem tartoznak az helyszín összesen 109 eleméhez, hanem a körülötte kialakított puffer zónában helyezkednek el. Rio de Janeiro többféle művészeti ágat (irodalom, költészet, zene) is megihletett, látképe a Megváltó Krisztus szobrával már a 20. század első felében ismertté vált. 250px Ounianga tavai Természeti (VII) Védett terület: 62 808 ha, puffer zóna: 4869 ha, hivatkozás: 1400A helyszín tizennyolc egymással kapcsolódó tóból áll. Ez a világ legnagyobb nem időszakos tórendszere sivatagi környezetben, összesen 62 808 hektáron terül el. A Csád északkeleti részén található tavak a Szahara egyik forró és rendkívül száraz vidékén találhatók, ahol az éves átlagos csapadékmennyiség 2 mm. A tavak egymástól 40 kilométerre elterülő két csoportot alkotnak, nagyságuk, mélységük, színük és kémiai összetételük változó. A tavak partján élő növényzet éles ellentétben áll a sivatagos környezettel. A medencét, ahol a tavak elhelyezkednek kevesebb mint tízezer évvel ezelőtt egy sokkal nagyobb kiterjedésű tó borította. A tavak egy része sós-, másik része édesvizű, utánpótlásukat talajvíz biztosítja. Az egyik csoport (Ounianga Kebir) négy tóból áll, közöttük a legnagyobb a 358 hektárt elfoglaló, 27 méter mély Yoan-tó, amelynek erősen sós vizében csak algák és mikroorganizmusok maradnak életben. A második csoport (Ounianga Serir) homokdűnékkel elválasztott tizennégy tóból áll. A legnagyobb, a Teli-tó 436 hektáron terül el, de csak tíz méter mély. Ezek a tavak édesvizűek, halban gazdagok, felszínük több mint a felét úszó nádas borítja, ami csökkenti a párolgást. 250px Grand Bassam történelmi városa Kulturális (III)(IV) Védett terület: 109,9 ha, puffer zóna: 552,4 ha, hivatkozás: 1322 Grand-Bassam volt Elefántcsontpart első gyarmati fővárosa, legfontosabb kikötője, kereskedelmi és közigazgatási központja. A világörökségi helyszín két részből áll, a történelmi városrészből, ami 19. század végén és a 20. század elején épült és N’zima halászfaluból. A várostervezés során külön negyedeket alakítottak ki kereskedelmi és adminisztrációs célokra, valamint a helyi lakosok és az európaiak lakóépületei számára. A tervezéskor növényzet is fontos szerepet játszott a település arculatának kialakításában. Az építkezések során igyekeztek az adott kor higiéniai követelményeinek megfelelni és alkalmazkodni a helyi klimatikus viszonyokhoz. Az épületek a városban a gyarmatosítók építészeti stílusát és módszereit tükrözik, a halászfaluban viszont a helyi bennszülött kultúra továbbélésének bizonyítékai. A Guineai-öböl mellett virágzó francia kereskedelmi központba az 1880-as és az 1950-es évek között Európából, a Közel-Keletről és Afrika többi részéről származó bevándorlók érkeztek. A városközpont épületeinek jelentős része jó állapotban maradt meg, néhányat azonban, főleg a középületeket már restaurálni kellett. 250px Nord-Pas-de-Calais bányavidéke Kulturális (II)(IV)(VI) Védett terület: 3 943 ha, puffer zóna: 18 804 ha, hivatkozás: 1360A bánya és a környező területek a két évszázadig tartó szénkitermelés emlékei. A teljes medence amiben a bányavidék fekszik 120 kilométer hosszú, a szénkitermelés a 18. század végétől a 20. század utolsó negyedéig tartott és rengeteg munkást foglalkoztatott. A helyszín összesen 109 különböző létesítményből áll, ezek több mint 120 000 hektáron szóródnak szét. Vannak közöttük bányászaknák (a legrégebbi 1850-ből való), liftszerkezetek, meddőhányók (ezek némelyike 90 hektárt is elfoglal és 140 méter magas is lehet), a szénszállító infrastruktúra egyes részei és vasútállomások is. Szintén a helyszín részei a munkásoknak épült bányászfalvak bennük iskolákkal, egyházi építményekkel, egészségügyi és közösségi létesítményekkel, városházákkal, a tulajdonosok és az intézők házaival és a bánya történetéhez kapcsolódó emlékhelyekkel. A 19. századtól ezeket a településeket úgy igyekeztek kialakítani hogy mintaként szolgáljanak hasonló létesítményeknek. A bányavidék egész Európa ipartörténetében jelentős szerepet tölt be. A fennmaradt elemek jó állapotban vannak, a terület meglehetősen homogén képet mutat. 250px Nyugati-Ghátok Természeti (IX)(X) Védett terület: 795 315 ha, hivatkozás: 1342A Himalájánál idősebb Nyugati-Ghátok egy hegyvonulat az indiai szubkontinens nyugati partvonala mentén. A hegylánc párhuzamosan fekszik a partvidékkel, 30-50 kilométerre az óceántól és Kerala, Tamil Nadu, Karnátaka, Goa, Mahárástra és Gudzsarát államokon halad keresztül. Mintegy 140 000 négyzetkilométernyi területet foglal el. A folyórendszer, amelynek vízgyűjtőjét képezi, India területének mintegy 40%-ának vizeit vezeti el. Magashegyi erdei ökoszisztémája befolyásolja az indiai monszunt és enyhíti a régió trópusi klímáját. A Nyugati-Ghátok átlagos kiemelkedése 1200 méter, egyharmadát erdő borítja. Egyike a világ nyolc nagy biodiverzitás-gyűjtőjének: több mint 5000 virágos növény faj, 139 emlősfaj, 508 madár- és 179 kétéltűfaj (65% endemikus), 157 hüllőfaj (62% endemikus), 219 halfaj (53% endemikus) otthona. Legalább 325 veszélyeztetett faj él a Nyugati-Ghatokban, ezek közül 129 faj sebezhető, 145 veszélyeztetett és 51 kritikusan veszélyeztetett. A helyszín összesen 39 részből áll köztük nemzeti parkok, állatrezervátumok, tigris menedékek és védett erdős területek. 250px Bali kultúrtája Kulturális (II)(III)(V)(VI) Védett terület: 19 519,9 ha, puffer zóna: 1 454,8 ha, hivatkozás: 1194A Bali szigetén 19 500 hektáron elterülő kultúrtáj öt rizsteraszból és a hozzá tartozó vízgazdálkodási rendszerből áll, amelyet a 9. században kezdtek el kiépíteni. A nedves trópusi klímának és a termékeny vulkanikus talajnak köszönhetően a térség ideális helyszíne a rizstermesztésnek. A vízgazdálkodás itt évszázadok óta közösségi feladat, a "szubaknak" nevezett vízelvezető rendszerek csatornákból, duzzasztógátakból állnak, középpontjuk a víztemplomok amelyeken keresztül a víz a termőföldekre folyik. A szubak vízelosztási rendszer jellegzetessége, hogy minden termelő egyformán részesül belőle, ennek köszönhető, hogy a Balin élő rizstermelők a szigetvilág legjobbjaivá váltak és nagyszámú népességet is el tudtak tartani terményeikkel. A kultúrtájon épült fel a 18. században a Pura Taman Ayum, a királyi víztemplom ami a sziget legnagyobb és leglátványosabb ilyen jellegű építménye. Balin összesen körülbelül 1200 ilyen szubak rendszer működik, ebből öt tartozik a világörökségi helyszínhez. Minden ilyen rendszer 50 – 400 rizstermelő földjét látja el vízzel. Ezek a hagyományos módszerekkel gazdálkodó termelők nem használnak műtrágyát és növényvédő szereket a földjeiken. 250px Gonbad-e Kábusz Kulturális (I)(II)(III)(IV) Védett terület: 1,47 ha, puffer zóna: 17,85 ha, hivatkozás: 1398Az ország északi részén, Golesztán tartományban található Gonbad-e Kábusz 53 méter magas tornyát 1006-ban Kábusz Vusmgír Zirájida emír építtette családi temetkezőhelynek a 14. és 15. századi mongol hadjáratok alatt később teljesen elpusztult Gurgán város, az egykor fontos tudományos és művészeti központ közelében. A torony tövében épült ma is létező települést a 20. század elején alapították. A máz nélküli téglákból épület torony alaprajza egy tízágú csillag, amit egy egyszerű kúp alakú tetővel fedtek le. Átmérője a torony tövében 17 méter, közvetlenül a tető alatt viszont már csak 15,5 méter. Oldalán és a tető alatt két kufi írás emlékezik meg az alapító emírről és az építkezés évéről. A torony a korai iszlám téglaépítészet egyik kiemelkedő és technikailag is nehezen megvalósítható alkotása, ami bizonyítja az iszlám világ első ezredforduló körüli matematikai és tudományos fejlettségét. Az épület hamarosan a térség torony-síremlékeinek és az emléktornyainak egyik prototípusa lett, ami az iráni civilizáció és a közép-ázsiai nomádok közötti szoros kulturális kapcsolatokra utal.