Kempis Tamás vagy Thomas à Kempis (latinul: Thomas a Kempis), születési nevén Thomas Hemerken, Haemerken vagy Hammerken (Kempen, 1379 vagy 1380 – Zwolle mellett, az agnetenbergi kolostor, 1471. július 25.; régebbi forrásokban augusztus 8.) késő középkori latin nyelvű lelki író, ágostonos reguláris kanonok, másoló, prédikátor és a devotio moderna egyik legismertebb képviselője.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 14. kötet: „Thomas à Kempis”, Gale, 2003. A reguláris kanonok a középkori egyházban olyan felszentelt vagy papságra készülő közösségi egyházi személyt jelentett, aki Szent Ágoston regulája szerint, vagyonközösségben és liturgikus rendben élt; életformája a monasztikus szerzetesség szemlélődő fegyelmét és a kanonoki, lelkipásztori műveltséget kapcsolta össze. Nevét szülővárosáról, Kempenről kapta: a Thomas a Kempis alak jelentése „Kempenből való Tamás”.
Legismertebb műve a De imitatione Christi, magyarul Krisztus követése címen ismert áhítati könyv. A mű szerzősége körül a kora újkortól hosszú vita folyt, de a mai kutatás túlnyomórészt Kempis Tamás szerzőségét vagy végső szerkesztői szerepét fogadja el, elsősorban a 15. századi kéziratos hagyomány, a Windesheim-kongregáció lelkisége, Kempis ismert stílusa és a Kempishez kapcsolt 1441-es brüsszeli kódex alapján.Vincent Scully: „Thomas à Kempis”, in The Catholic Encyclopedia, 14. kötet, New York, Robert Appleton Company, 1912.„Imitation of Christ”, in The Catholic Encyclopedia, New York, Robert Appleton Company, 1910. A Krisztus követése a keresztény lelki irodalom egyik legtöbbet olvasott könyve lett; tömör, szentenciaszerű fejezetei a belső megtérésről, az alázatról, Krisztus követéséről, a szenvedés elfogadásáról és az Oltáriszentség iránti áhítatról szólnak.
Kempis Tamás nem egyetemi teológusként vagy vitairatíróként vált jelentőssé, hanem mint a késő középkori katolikus reformlelkiség gyakorlati szerzője. A 14–15. században a pestisjárványok, a nagy nyugati egyházszakadás és az egyházi fegyelem válságai sok hívőben erősítették a belső megújulás igényét. A devotio moderna mozgalom erre nem dogmatikai újítással, hanem személyes megtéréssel, lelki olvasással, közös élettel, önvizsgálattal, szerény munkával és Krisztus mindennapi követésével válaszolt. Bár egyes elemei — például a Szentírás olvasása, a belső jámborság és a laikusok lelki képzésének támogatása — később protestáns és katolikus reformmozgalmakban is visszhangoztak, Kempis és környezete alapvetően az Egyház szentségi, liturgikus és kanonokrendi hagyományán belül gondolkodott.Katharine Danyluk: Imitations of Christ: Ignatius of Loyola, Philip Neri and the influence of the Devotio Moderna, MTh dissertation, 2018.
Neve és történeti közege
A Kempis vagy à Kempis név helynévi eredetű, a mai Észak-Rajna-Vesztfália területén fekvő Kempenre utal. A családnévként használt Hemerken, Haemerken vagy Hammerken alak a forrásokban többféleképpen fordul elő. A régi magyar és latin irodalomban a „Kempis Tamás” forma honosodott meg, a német és holland szakirodalomban pedig a Thomas von Kempen, illetve Thomas van Kempen alak is gyakori.
Kempis életének szellemi hátterét a 14–15. századi devotio moderna adta. A mozgalom Geert Groote köréből indult ki a Németalföldön. Groote és tanítványai a késő középkori keresztény élet belső megújulását keresték: a külső rang, javadalom és pusztán formális vallásgyakorlás helyett a személyes megtérést, alázatot, lelki olvasást, közös fegyelmet és Krisztus mindennapi követését állították középpontba. A mozgalom két fő intézményi formája a szerzetesi fogadalom nélküli közösségekben élő Közös Élet Testvérei és Nővérei, valamint a Szent Ágoston regulája szerint élő, szorosabb szerzetesi kereteket követő Windesheim-kongregáció volt.
A Közös Élet Testvérei olyan közösségeket alkottak, amelyek tagjai rendszeres imádság, tanulás, könyvmásolás, oktatás és egyszerű közös élet révén törekedtek a lelki fegyelemre, de nem mindig tettek szerzetesi fogadalmat. A Windesheim-kongregáció ezzel rokon, de szabályozottabb, kanonokrendi forma volt. Kempis Tamás élete e két világ határán állt: ifjúkorában Deventerben a Közös Élet Testvérei között nevelkedett, majd az agnetenbergi ágostonos reguláris kanonokok közé lépett. A devotio moderna teológiai és lelki gyökerei
A devotio moderna („modern jámborság” vagy „új áhítat”) nem önálló dogmatikai rendszer volt, hanem a késő középkori katolikus lelkiség gyakorlati megújulási mozgalma. Geert Groote és követői nem új hitelveket akartak létrehozni, hanem a régi keresztény forrásokat — a Szentírást, az egyházatyákat, a monasztikus hagyományt és a misztikus lelkiséget — a városi, iskolai és közösségi élet mindennapjaiba akarták átültetni. Ebben az értelemben a mozgalom egyszerre volt reformáló és konzervatív: erkölcsi megújulást sürgetett, de nem szakított az Egyház tanításával és szentségi rendjével.R. R. Post: The Modern Devotion: Confrontation with Reformation and Humanism, Leiden, Brill, 1968.John Van Engen: Sisters and Brothers of the Common Life: The Devotio Moderna and the World of the Later Middle Ages, Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 2008.
A mozgalom elsődleges forrása a Biblia, különösen az evangéliumok és Szent Pál leveleinek elmélkedő olvasása volt. A devotio moderna közösségeiben a Szentírást nem elsősorban tudományos viták anyagaként, hanem a mindennapi megtérés útmutatójaként olvasták. Ez a gyakorlat a régi lectio divina hagyományához kapcsolódott: a szöveg olvasása, ismétlése, átimádkozása és személyes alkalmazása együtt alkotta a lelki képzés útját. Kempis műveinek tömör, biblikus mondatszerkesztése és gyakori evangéliumi utalásai ebből a közegből érthetők.
Erősen hatott rá Szent Ágoston belső emberről, kegyelemről, önismeretről és a szív Isten felé fordulásáról szóló hagyománya. A Windesheim-kongregáció ágostonos reguláris kanonokai nem véletlenül éltek Szent Ágoston regulája szerint: az ágostoni lelkiségben a közösségi élet, a közös tulajdon, a szeretet rendje és a belső megtérés szorosan összetartozott. A Krisztus követése önismeretre, alázatra és belső igazságra buzdító fejezeteiben gyakran felismerhető ez az ágostoni örökség.
A monasztikus és ciszterci hagyomány, különösen Clairvaux-i Szent Bernát Krisztus-szeretetre és affektív, vagyis az akaratot és a szívet megmozgató teológiára épülő lelkisége szintén fontos háttér. Kempis írásai nem az elvont spekulációt állítják középpontba, hanem azt, hogy a megismert igazság szeretetté, alázattá, türelemmé és Krisztus konkrét követésévé váljon. Ez nem anti-intellektualizmus: a tudást nem elveti, hanem az életszentség szolgálatába rendeli.
A rajnai-flamand misztika is hozzátartozik ehhez a háttérhez. Geert Groote kapcsolatban állt Jan van Ruusbroeck lelkiségi körével, és a 14. századi németalföldi jámborság ismerte Eckhart mester, Johannes Tauler és Heinrich Suso örökségét is. A devotio moderna azonban ezekből a spekulatívabb vagy misztikusabb irányokból főleg a gyakorlati, erkölcsi és aszketikus elemeket emelte ki: a belső imát, az önvizsgálatot, az alázatot, a fegyelmezett közös életet és az Eucharisztia iránti áhítatot.
A mozgalom a skolasztikus teológiával sem állt egyszerű ellentétben. Képviselői gyakran bírálták a hiú tudálékosságot és az öncélú vitákat, de nem vetették el az egyházi tanítást vagy a teológiai műveltséget. A hangsúlyeltolódás inkább abban állt, hogy a hit ismerete a szív és az élet átalakulásában teljesedik be. Ez magyarázza, hogy a devotio moderna hatott a későbbi katolikus reformlelkiségre, különösen a lelkigyakorlatos és eucharisztikus jámborságra, miközben egyes vonásai — a személyes Szentírás-olvasás és a belső megtérés hangsúlya — protestáns környezetben is befogadhatóvá váltak.
Élete
Családja és tanulmányai
Kempis Tamás 1379-ben vagy 1380-ban született Kempenben. Szülei Johann Hemerken és Gertrud Hemerken voltak; a hagyomány szerint apja kézműves, gyakran kovácsként említett mesterember, anyja pedig tanítással vagy iskolai neveléssel kapcsolatba hozott, jámbor asszony volt. Családja nem tartozott a városi elitbe, de a fiúk taníttatását fontosnak tartotta. Bátyja, János korábban indult el a szerzetesi pályán, és később az agnetenbergi kolostor perjele lett.
Tamás tizenkét-tizenhárom éves korában, 1392 körül Deventerbe került tanulni. Deventer ekkor a devotio moderna egyik központja volt. A város iskolai és lelki élete szorosan kapcsolódott Geert Groote örökségéhez és Florens Radewijns vezetéséhez. Kempis itt latin nyelvi, biblikus és erkölcsi képzést kapott, és kapcsolatba került a Közös Élet Testvéreinek közösségével. Florens Radewijns házában élt, ahol a tanulás, a közös imádság, az önvizsgálat és a kéziratok másolása mindennapi gyakorlat volt.S. Kettlewell: Thomas à Kempis and the Brothers of Common Life, 2. rövidített kiadás, London, Kegan Paul, Trench & Co., 1885.
A deventeri évek döntő hatással voltak rá. A devotio moderna számára a tanulás nem pusztán ismeretszerzés volt, hanem a jellem és a lelki élet formálása. A későbbi Krisztus követése gyakorlati, biblikus és önvizsgálatra indító stílusa nagyrészt ebből az iskolai és közösségi közegből érthető.
Agnetenberg és a Windesheim-kongregáció
1399 őszén Kempis Tamás felvételét kérte az agnetenbergi, vagyis a Szent Ágnes-hegyi kolostorba, Zwolle közelében. A közösség a Windesheim-kongregációhoz tartozó ágostonos reguláris kanonokok háza volt. A reguláris kanonokok papokból és papságra készülő közösségi egyházi személyekből álltak, akik Szent Ágoston regulája szerint közös liturgikus, tanuló és fegyelmezett életet éltek. A kolostor ekkor még új alapításnak számított: épületei, kertje és gazdasági alapjai nem voltak teljesen kiépítve. Ez magyarázza, hogy Kempist csak 1406-ban öltöztették be novíciusnak, majd 1407 vagy 1408 körül tett szerzetesi fogadalmat; a késedelem nem képességeinek hiányából, hanem az intézmény szervezeti állapotából fakadt.
1413-ban vagy 1414-ben pappá szentelték. Életének túlnyomó részét az agnetenbergi kolostorban töltötte, ahol a zsolozsma, a közös liturgia, a kéziratmásolás, a lelki olvasás, a prédikáció és a novíciusok oktatása határozta meg mindennapjait. Nem nagy nyilvánosság előtt működő reformer volt, hanem a csendes kolostori élet és a lelkiségi írás embere.
A korai életrajzi hagyomány alázatos, visszahúzódó és munkaszerető kanonokként ábrázolja. Gyakran említik könyvmásolói tevékenységét: kéziratokat, lelki olvasmányokat, misekönyvet és a Biblia teljes szövegét is másolta. A régi Catholic Encyclopedia szerint négy nagy kötetben fennmaradt teljes bibliai másolata is ismert volt. A kéziratmásolás a devotio moderna közegében nem csupán technikai munka volt: a könyv terjesztése, olvasása és lemásolása a lelki megújulás szolgálatának számított.
Szubprior, novíciusmester és krónikás
Kempis Tamást több időszakban szubpriorrá választották; a források 1425-öt és 1448-at különösen említik. A szubprior a perjel helyettese volt, a kolostori fegyelem, a napi rend és gyakran a fiatalabb szerzetesek képzése területén is feladatokat látott el. Kempis novíciusmesterként is működött, ami magyarázza, hogy több műve kifejezetten a kezdő vagy fiatal szerzetesek lelki nevelését szolgálta.
Egy ideig a közösség anyagi ügyeivel is foglalkozott, prokurátorként vagy gondnokként. Ezt a feladatkört azonban kevésbé tartották összeegyeztethetőnek visszahúzódó, szemlélődő hajlamával, ezért később inkább írói, másolói és lelki vezetői munkára tért vissza. A kolostori gazdálkodás tapasztalata mindazonáltal hatott egyik értekezésére, a De fideli dispensatore című írásra, amely a rábízott javak hű kezeléséről szól.
Kempis az agnetenbergi kolostor krónikása is volt. A Chronicon Montis Sanctae Agnetis nemcsak a közösség történetének forrása, hanem Kempis saját életének és környezetének egyik legfontosabb dokumentuma is. A krónikában a kolostor alapítását, nehézségeit, fejlődését és szerzeteseinek életét a devotio moderna eszményének megfelelően mutatta be.
Az 1429–1432 közötti száműzetés