A gályarabság egy brutális büntetésmód, amely a 14. század elejétől kezdve a Földközi-tenger környező uralkodóinak gyakorlata volt. A 16–17. század közötti Európában élte fénykorát, amikor a haditengerészeteknek óriási emberanyagra volt szükségük a hadigályák meghajtásához. A magyar történelemben a fogalom elválaszthatatlanul összeforrt az ellenreformáció korával, amikor protestáns lelkészeket és tanítókat kényszerítettek gályákra a hitük miatt.
A gályarab olcsó munkaerőnek számított, hiszen gazdájának pénzébe nem került, az állam pedig ilyen módon mentesült az általa elítéltek fogvatartásával járó költségektől. A késő középkorban és a kora újkorban az elítéltek és a hadifoglyok gyakran legénységet alkottak a gályákon, a berber kalózok pedig gályarabszolgává tették a foglyokat. A 18. és 19. században az ázsiai kalózok hasonlóképpen foglyokkal látták el gályáikat. thumb|300px|Egy velencei gálya makettje, rabokkal a belsejében Története Az ókori Földközi-tenger térségében a gályaevezősök többnyire szabad emberek voltak, a gályarabság nem volt elterjedt. Bár az elhúzódó második pun háborúban Róma és Karthágó bizonyos mértékig rabszolga evezősökhöz folyamodott, de csak bizonyos esetekben, és gyakran a győzelem kivívása utáni szabadság megadásával,Libourel, Jan M. (1973), "Galley Slaves in the Second Punic War", Classical Philology, vol. 68, no. 2, pp. 116–119 a közhiedelemmel (vagy a Ben Hur filmmel) ellentétben az ókorban még nem létezett tömeges gályarabság, a rabszolgák és elítéltek láncra verve történő evezése valójában a késő középkor és a kora újkor (15–17. század) szülötte.
A gályarabság intézménye a 14. századtól kezdett kialakulni, és kb. a 16–17. században virágzott a Földközi-tengeren a technológiai, gazdasági és politikai változások miatt.
Franciaországban IX. Károly 1562-ben az orléans-i rendelettel megparancsolta, hogy a cigányokat, ha két hónap leforgása alatt az összes családtagjukkal együtt (tous ceux qui s’appellent Bohêmes ou Egyptiens, leurs femmes, enfants et autres de leur suite) el nem hagyják a francia földet, „a bírák nyomban fogassák el, borotváltassák le szakállukat és hajukat s szolgáltassák valamelyik gályakapitány kezébe, kik három esztendeig tartsák őket a gályákon”. Nem sokkal később, 1564-ben a király meghagyta az összes törvényszéknek, hogy ezentúl senkit se ítéljenek 10 évnél kevesebb időre gályarabságra. Száz évvel később Colbert utasította a bírákat, hogy minél több embert ítéljenek gályákra, és aki odakerült, azt törvényes büntetési ideje leteltével sem engedték szabadon. Gyakori eset volt, hogy egy-egy erős ember háromszor-négyszerte több ideig raboskodott a gályákon, mint amennyire ítélték. Colbert 1670. évi rendelete szerint a gályarabság időhöz kötött vagy örökös; mindkét esetben ezzel együtt jár az időnkénti megkorbácsolás és a tüzes vassal való megbélyegzés. Minden gályarabnak jobb vállára a GAL (azaz galérien, gályarab) betűket sütötték, hogy ha megszökne, vagy ha kiszabadulása után újabb bűnt követne el, felismerhető legyen, hogy már büntetve volt. Öregeket, gyenge férfiakat és nőket nem ítéltek gályarabságra.
Itáliában és Spanyolországban, időnként Franciaországban is a gályarabok legnagyobb része valóságos rabokból, rabszolgákból került ki. Ezek között nagy számmal voltak muzulmánok, akiket áruként, mindig készpénzen vásároltak a nagyhatalmak. Állandó főpiacaik Konstantinápoly, Velence, Málta és Ceuta voltak. Egy-egy nagy háború után azonban kedvező árakon szerezhetők más helyeken is. Így a Buda visszavételekor elfogott török rabokat Dalmáciában adták el örök áron, aránylag igen olcsón, fejenként 140 livre-ért.
A 17. század gályarabjait különösen megszaporította a kor egyetemes reakcionárius iránya, amely Magyarországon a pozsonyi és eperjesi ún. vértörvényszékekkel, Franciaországban a nantes-i ediktum visszavonását követő rettenetes dragonnade-okban nyilvánult meg. Ekkor vette kezdetét a nyugati keresztény államokban a politikai és vallási okokból üldözöttek gályákra küldése. A gályarabokat ugyanis, miután vállukon megbélyegezték, szakállukat, bajuszukat s hajukat leborotválták, török ruhába vagy inkább rongyokba öltöztetve hatosával láncolták az evezőpadokhoz. Amint dalladzanak, vagyis vonják az evezőt: egyik lapát sem fölözi a másikat. A súlyos „dalevedző” minden rántásra majd kitépi karjukat, főképp ha az evezés hullámelőző (passe-vogue), vagyis midőn a hullámverésnél gyorsabb tempóban éri a víz színét a lapát. A dalladzás néha 15-20 óra hosszant tart naponkint, mialatt a „hóhérlópallér” – mint a magyar krónika nevezi az argousin-t, – bikacsökkel veri véresre az elaléló rabokat. Evezés közben a rabok száját fölpeckelték, hogy ne jajgathassanak. A pecek vagy fából vagy vasból volt. Ez utóbbit a banditáktól tanulta el a «rend» kormánya; azok használták a gyötrelmes körtét (poire d'angoisse), amely gömbölyű vas, a torkon kapott rab szájába nyomva, ott magától fölpattant s öblösre peckelte ki az illetőnek száját. «Etetés» idején a hajóstisztek kivették a rabok szájából a pecket és ecetes vagy vinkóba mártott kétszersültet tömtek a szájukba. Kikötőben vagy pihenés idején vályúban tálaltak fel minden evezőpad hat (néha öt) emberből álló személyzete elé egy kis korpát, kását vagy babot. Amikor a marseille-i gályák intendánsa néhanapján egy falat szalonnát kívánt adatni a raboknak: Colbert, a nagy miniszter, ezt a választ adta: «semmi sem ront meg egy-egy rabszolgát jobban, mint a kövérség és a nagy has». A kipeckelt szájú rabok úgyszólván elszoktak a beszédtől. A hajóra lépő idegent hu-hu-hu! kiáltással üdvözölték. Esténként, miután a jezsuita lelkiatya elvégezte a litániát, a lefekvés idejét kutyaszerű, egyhangú üvöltéssel jelezték. E szomori capistráng (couvre-feu) után az evezéstől és a folytonos ütlegeléstől elkínzottak kimerülten kuporodtak a pad alá, vagy (saját rondaságukat kikerülendő!) a padra, éjjeli álomra. Az emberfeletti munka, a hajón terjengő rettenetes bűz s a pogánynál pogányosabb bánásmód minél hamarább megszabadította a rabokat e «földi pokolból (infernum vivorum)». Aki kidőlt, arról hamarosan leverték a bilincseket és a tengerbe vetették holttestét. A gályarabokat főképp a szájfene vagy skorbut pusztította, amely a rossz táplálkozás miatt, mondhatni járványszerűleg dühöngött köztük. A legtöbb gályarab az «átkozott gályákról (maledictae galeae)» nem is menekült másképpen, mint a halál révén, bár a «rabszabadító» szerzetesek, a 17. századtól fogva dicséretes tevékenységet fejtettek ki megszabadításukban. Buzgóságuk azonban csak palliatív szer volt a gályák rendszerével szemben, amelynek iszonyatosságaitól csak a francia forradalom váltotta meg az emberiséget. 1791-ben eltörölték a gályarabságot és bevezették a bagno-rendszert, amely 1852-ig állt fenn, majd helyt adott a Cayenne-be való deportálás rendszerének. A napóleoni háborúk végéig a többi földközi-tengermelléki államban is megszüntették.
Történeti korszak / VetületA gályarabság általános történeteAz ellenreformáció és a magyarországi gályarab protestáns lelkészekKialakulása és fénykoraA 15. századtól vált tömegessé a Földközi-tengeren (főleg Franciaországban, Spanyolországban, Velencében), felváltva a középkori fizikai csonkításokat.Magyarországon a győri és pozsonyi vértörvényszékek (1673–1674) idején alkalmazták politikai és vallási nyomásgyakorlásra a Wesselényi-összeesküvés után.A büntetés jogi alapjaKöztörvényi bűnözőket, hadifoglyokat, csavargókat és politikai elítélteket ítéltek kényszermunkára (peine des galères).A lipóti abszolutizmus a protestáns lelkészeket felségsértéssel és a törökökkel való együttműködéssel vádolta meg koholt perekben, hogy megtörje a reformációt.Kikényszerített döntésekA raboknak esélyük sem volt a szabadulásra, kivéve, ha letöltötték az időt, vagy a hajó elsüllyedt.A vádlott lelkészeknek felajánlották a katolizálást, a lemondást a hivatásukról vagy az önkéntes száműzetést. Aki ezt elutasította, azt börtönbe, majd gályára vetették.Rubicon: A protestánsok elleni per kezdeteAz út és a logisztikaA fegyenceket láncra verve, gyalog hajtották a kikötővárosokba (pl. Marseille, Nápoly), az út során sokan meghaltak.41 protestáns prédikátort és tanítót gyalog hajtottak Lipótvárról és Kaposvárról Trieszten keresztül a Nápolyi Királyság kikötőibe (1675).Életkörülmények a hajónEmbertelen higiénia, éhezés, skorbut és állandó verés jellemezte a mindennapokat. A rabokat a padokhoz láncolták, ott ettek és aludtak.A nápolyi gályákra került magyar lelkészek közül a brutalitás és a betegségek miatt mindössze 30-an maradtak életben a szabadulásukig.Híres szabadítók / Nemzetközi visszhangRitkán fordult elő külső beavatkozás; a humanitárius szempontok a 18. századig háttérbe szorultak.A protestáns európai hatalmak (Hollandia, Anglia) felháborodtak. Michiel de Ruyter holland tengernagy 1676. február 11-én szabadította ki a túlélőket Nápolyban.A rendszer alkonyaA 18. század közepére a vitorlás hadihajók (sorhajók) kiszorították a gályákat; a büntetés szárazföldi kényszermunkává (börtönné) alakult.A gályarabok emlékét Magyarországon a debreceni gályarab-emlékoszlop őrzi, amelyet 1895-ben állítottak, és amelynél II. János Pál pápa is bocsánatot kért 1991-ben.ttre.hu: 30 éve járt Debrecenben Szent II. János Pál pápa
Magyar vonatkozások A keresztény hadifoglyokból lett gályarabok közt kevés volt a magyar, mivel a török (a keresztény hatalmakkal ellentétben) nem engedte gályákra hurcolni saját alattvalóit. A török hódoltsági magyar, vagy a török véduraság alatt álló erdélyi ember tehát, ha rabul is ejtették, megszabadult, mihelyt honosságát igazolta. Más dolog, ha a rabszíjra fűzötteket fegyveres kézzel, török elleni harcban fogták el. Azoknak jó, ha megengedték, hogy az önkényesen megszabott, igen magas áron kiválthassák magukat. A hadifoglyokból lett gályarabok közt legtöbb volt a lengyel és orosz, akikkel a tatárok Neszter-Fehérvárott vagy Krímiában ütöttek vásárt.
A Kemény Jánossal együtt 1657-ben tatár rabságba esett erdélyiek egy részét is Neszter-Fejérvárt adták el a gályákra, amint egy egykorú krónikás mondja: „Nyolcszázat hajtottak az Vörös-tengerre,|Mint ártatlanokat az veszedelemre.”
A pozsonyi vértörvényszék működése nyomán magyar prédikátorok is nagy számmal jutottak a nápolyi gályákra, akiknek sorsa méltán állítható párhuzamba az inkvizíció áldozataiéval.
Gályarabok, akik visszatértek a rabságból Kocsi Csergő Bálint református tanár, a magyarországi barokk gályarab-irodalom egyik jeles írója Séllyei István református püspök Ujvári János mezőörsi református lelkész
Gályarabok, akik nem tértek vissza a rabságból Edvi Illés Gergely malomsoki lelkész
Hivatkozások Magyar gályarabok és vándordiákok az ellenreformáció idején:
Jegyzetek
Források
Michiel de Ruyter holland admirális, a magyar gályarab prédikátorok megmentője A gályarabságra hurcoltak névsora, Sárospataki Füzetek, 1865 Borsos István: A pozsonyi rendkívüli törvényszék és a gályarabok története, Szentgotthárd, 1911 Marton Sándor: A gályarabok története, Budapest, 1896 Payr Sándor: A magyar protestáns gályarabok, Budapest, 1926 Tóth Endre: A gályarabság története, Pápa, 1906 A magyarországi gályarab prédikátorok emlékezete. Galeria omnium sanctorum; szerk. Makkai László, közrem. Fabinyi Tibor, Ladányi Sándor; Magyar Helikon, Budapest, 1976 A gályarabok emlékoszlopa Debrecenben, Szoborlap.hu Krisztusért megkötözve – A gályarab prédikátorok hitvallása és öröksége
Kapcsolódó szócikkek Bátorkeszi István Mezőörs
További információk Thury Etele: Adatok a magyar protestáns gályarab-lelkészek történetéhez; Athenaeum, Budapest, 1912 Gál Lajos: A magyarországi protestáns gályarab lelkészek utóélete, emlékük ápolása, a pozsonyi törvényszék főszereplői; Református Zsinat Iroda, Bp., 1982 (Theologiai tanulmányok) Vitetnek ítélőszékre... Az 1674-es gályarabper jegyzőkönyve; latinról ford., bev.., szerk. S. Varga Katalin; Kalligram, Pozsony, 2002