A korlátlan tengeralattjáró-háború a tengeri hadviselés – azon belül is a tengeralattjáró-háború – egy olyan módja, melynek során a hadviselő fél a tengeralattjárói tevékenységét nem korlátozza a nemzetközi jogban foglalt zsákmányjog előírásainak megfelelően és azok előzetes figyelmeztetés nélküli támadást hajtanak végre kereskedelmi hajók ellen. A célja egy ország gazdaságának döntő módon való meggyengítése (Nagy-Britannia, Japán) vagy egy hadszíntérre irányuló ellenséges utánpótlás meghiúsítása, mint pl. Norvégia és Észak-Afrika esetében.
Az első világháborúban a központi hatalmak közül Németország és Ausztria-Magyarország, míg a második világháborúban a tengelyhatalmak részéről Németország és Olaszország, illetve a szövetségesek részéről Nagy-Britannia (a Skagerrakban majd a Földközi-tengeren) a Szovjetunió (a Balti-tengeren) és az Egyesült Államok (a csendes-óceáni térségben) folytatott korlátlan tengeralattjáró-háborút.
A kifejezés (németül: uneingeschränkter U-Boot-Krieg) az első világháború idején vált ismertté, mikor Németország és Ausztria-Magyarország 1917-ben korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdetett az antanthatalmak – és a velük kereskedelmi kapcsolatot létesítő hajóforgalom – ellen. Az általánosan elterjedt értelmezés már az 1915 februárja és májusa közötti brit vizeken folytatott német tengeralattjáró-hadjáratot is korlátlan tengeralattjáró-háborúnak tekinti, bár azt a semleges hajók veszélyeztetettségét is tartalmazó kihirdetése után még a megkezdése előtt módosították úgy, hogy a bizonyíthatóan semleges államokhoz tartozó hajókat megkímélték. A teljes hajóforgalom felszámolását célul kitűző német flottavezetés szemében ezért nem számított korlátlannak.
Az első világháborús német korlátlan tengeralattjáró-háborúval kapcsolatban általánosan elterjedt tévhit, hogy ez okozta volna az Egyesült Államok hadba lépését az antant oldalán. Ehhez még az 1917-es hadjárat megindítása sem szolgáltatott kellő okot. Az amerikaiak hadba lépése valójában gazdasági kényszer volt, mivel nem hagyhatták, hogy az irányukba eladósodó Nagy-Britannia és Franciaország vereséget szenvedjen. A német tengeralattjáró-hadjárat mindössze az egyik ürügyül szolgált ehhez a lépéshez.
A korlátlan tengeralattjáró-háborút folytató országokról elmondható, hogy Németország és Ausztria-Magyarország tengeralattjárósai a szigorú utasítások mellett is a lehetőségekhez képest rendszerint törekedtek az emberéleteket megkímélve fellépni és gyakran továbbra is a zsákmányjog szerint eljárni (spórolva ezzel a nagy értékű torpedókat is), ellenben a szovjetek balti-tengeri tevékenysége a civil menekülteket is célpontnak tekintette, az Egyesült Államok Japán elleni korlátlan tengeralattjáró-háborújára pedig az embertelen brutalitás volt jellemző, ami nem egy esetben a hajótöröttek lemészárlásával járt együtt.
Az új fegyvernem megjelenése A 19. század végén megjelentek a katonai alkalmazásra használható tengeralattjárók. Az új fegyverek alkalmazását külön nem szabályozták, azokra ugyanazok a nemzetközi törvények vonatkoztak, mint a felszíni hadihajókra. Ekként vonatkoztak rájuk az 1856-os párizsi deklarációban foglaltak is. Eszerint egy blokádban részt vevő hadihajónak – adott esetben a tengeralattjárónak is – előbb megállásra kellett felszólítania a kereskedelmi hajókat és át kellett vizsgálnia azok rakományát, hogy eldönthesse, van-e közötte tiltott áru (kontraband). Amennyiben igen, a hajó lefoglalása vagy elsüllyesztése indokolt lehetett, de a személyzetét biztonságba kellett helyezni. Elhelyezésük mentőcsónakokban nem számított biztonságos elhelyezésnek, az embereket a fedélzetére kellett vennie, vagy partra kellett tennie, esetleg egy harmadik hajón kellett elhelyeznie. Ezen eljárás nem illette meg azokat a hajókat, melyek a felszólítás ellenére nem álltak meg vagy aktívan ellenálltak az ellenőrzésnek.
Első világháború Előzmény – a brit blokád A tengeralattjárókat az első világháborúban kimagasló jelentőséggel a központi hatalmak használták a kereskedelmi háborújukban, amit az antanthatalmak által – a nemzetközi törvényeket sértő módon – felállított blokád váltott ki. A tengeralattjárók alkalmazási módját nagyban befolyásoló, főként Németországgal szemben foganatosított törvénysértő brit lépések a következők voltak:
1913. március 26-án (még a háború kitörése előtti évben) a brit parlamentben az admiralitás első lordja, Winston Churchill bejelentette, hogy az admiralitás a brit hajótársaságokat felszólította arra, a legmodernebb utasszállítóik egy részét fegyverezzék fel, hogy egy esetleges konfliktus esetén az ellenséges hatalmak gyors segédcirkálóival szemben védekezni tudjanak, ugyanakkor a felfegyverzésük ellenére ők maguk ne kapjanak segédcirkálói (azaz hadihajói) státuszt. A rendelkezés következtében 1914 januárjára már 29 brit gőzhajó rendelkezett tatlövegekkel. Ezzel szemben 1914. augusztus 5-én a brit kormányzat azt az álláspontot fogalmazta meg, hogy minden felfegyverzett ellenséges kereskedelmi hajó hadihajónak tekintendő. 1914. augusztus 4-én az Egyesült Királyság hadat üzent Németországnak és ezzel egyidőben blokádot hirdetett ellene. A blokádot azonban nem a német partok előtt állították fel, úgy ahogy azt a nemzetközi törvények engedélyezték (Párizsi deklaráció 4. pontja), hanem a Shetland-szigetek és Norvégia között valamint a La Manche-csatornánál lezárták az Északi-tengert (távoli blokád). A tiltott áruk közé vették az összes élelmiszert is, annak ellenére, hogy azt kizárólag abban az esetben lehetett volna ily módon kezelni, ha egyértelműen a fegyveres erők ellátására szánták. Ez az intézkedés a német polgári lakosságot vette célba. 1914. október 2-án a brit admiralitás bejelentette, hogy a La Manche keleti végét egy nagy kiterjedésű aknamezővel zárja le. A hajóforgalom számára csak egy, a brit felségvizeken áthaladó szűk sávot hagyott szabadon. Ezzel a nyílt vizeken való aknatelepítés tilalmára vonatkozó nemzetközi egyezményeket sértette meg. 1914. november 2-án a britek háborús övezetté nyilvánították az Északi-tengert. 1915. január 31-én a brit admiralitás felhatalmazta a brit kereskedelmi hajókat a semleges államok zászlaja alatt való hajózásra abból a célból, hogy ezzel a német tengeralattjárókat megtévesszék és elbizonytalanítsák.Busuttil 117. o. 1915 február 1-én egy brit yachtról tűz alá vettek egy német tengeralattjárót.Scheurer 34-35. o. Ez volt az első alkalom, hogy civil tengeri jármű támadást indított egy német tengeralattjáró ellen. (Az eset önmagában nem volt hatással a hadjárat meghirdetésére.)
A brit kormányzat a távoli blokád felállítását azzal igyekezett magyarázni, hogy az 1856-os párizsi deklarációban foglaltak időszerűtlenné váltak, mivel a szoros blokád fenntartását az ellenséges partok előtt az új fegyverek (tengeri aknák, torpedók) megjelenése valamint a hadihajók nagy szénfelhasználása nem tette kivitelezhetővé. Az 1907-es londoni deklarációban foglaltak betartását azzal utasították vissza, hogy azt bár aláírták, de nem ratifikálták, így végrehajtását sem lehet számon kérni az Egyesült Királyságon. Ezekkel a lépésekkel Nagy-Britannia lényegében minden nemzetközi törvényen felül helyezte magát, ugyanakkor jórészt elvárta, hogy ezeket a törvényeket az ellenségei betartsák.
A Nagy-Britannia körüli háborús övezet kihirdetése
A britek távoli blokádja a német felszíni flottát – amennyiben ezt hasonlóképpen meg kívánta torolni – olyan feladat elő állította, amely megoldására nem volt felkészítve. A hátrányos földrajzi fekvés miatt a német hadihajók számára elérhetetlenek voltak az Atlanti-óceán kereskedelmi útvonalai, melyeken keresztül Nagy-Britannia a nyersanyagai döntő többségét beszerezte.Scheer (angol), 227 o.
Ugyanakkor a háború elején az eredetileg defenzív feladatban bevetni tervezett német tengeralattjárók egyre nagyobb távolságokat tettek meg és 1914 októberében már egyedi esetekben ellenséges kereskedelmi hajókat is elfogtak a zsákmányjog előírásainak megfelelően, de ekkor még nem került szóba az ellenséges hajóforgalom elleni tervszerű offenzívájuk. 1915. február 22-ig 19 hajót fogtak el összesen hajótérrel.Tarrant 148. o.
1914 novemberében a flottaparancsnokság, látva a tengeralattjárók eredményes alkalmazhatóságát az ellenséges kereskedelmi hajókkal szemben a következő javaslatot terjesztette az "Admiralstab" (a flotta vezérkarának) vezetője, Hugo von Pohl tengernagy elé:
A katonai vezetés által javasolt megoldás a korlátlan tengeralattjáró-háborút fogalmazta meg. Von Pohl tengernagy a javaslatot elfogadta és a politikai vezetés elé vitte, de célszerűségét a politikusok kétkedve fogadták. A birodalmi kancellár, Theobald von Bethmann-Hollweg az "Admiralstab"nak december 27-én küldött válaszában azt írta, hogy a hadjárat megindításának nem látja jogi akadályát, ellenben tart attól, hogy a kereskedelmi hajók ellen figyelmeztetés nélkül végrehajtott támadások elidegenítenék a semleges államokat, főként az Egyesült Államokat Németországtól. Véleménye szerint egy ilyen hadjáratot csak azután lehetett volna megkockáztatni, ha a szárazföldi csapatok már sikeresen megvívták a harcukat és ezután már Anglia lehetett a célpont.
Hosszas viták után a politikai vezetés végül beleegyezését adta a Nagy-Britannia elleni megtorló tengeralattjáró-hadjárat megindításához és a kormányzattal egyetértésben megfogalmazott közlemény 1915. február 4-én lett leközölve a birodalmi közlönyben (a Deutscher Reichsanzeigerben):
Az "Admiralstab" az intézkedésről szóló közleményének magyarázataként a szövetséges, semleges és ellenséges hatalmakhoz még ezt a nyílt emlékiratot címezte:
A kormányzat által az érintett országoknak elküldött memorandumban egyértelműen jelezték, hogy a közlemény a tengeralattjárók használatára céloz. A megfogalmazáskor a brit partok egészét érintő blokád kifejezést szándékosan kerülték, mivel a blokádnak a nemzetközi törvények szerint teljes mértékben hatásosnak kellett volna lennie, ami a rendelkezésre álló csekély számú tengeralattjáróval nem lett volna kivitelezhető. (Ebből a megfontolásból a britek is eleinte a Skócia és Norvégia közt felállított blokádjukat is „hadihajók soraként” emlegették.) Az egyes partszakaszok és kikötők blokád alá vételét azért vetették el, mert az nem lett volna elrettentő hatással a hajóforgalomra és hatásosabban lehetett volna az ellene való védekezést is megszervezni. A háborús övezet kijelölésekor a brit mintát vették alapul.Scheer, angol kiadás 226. o.
A tengeralattjárók a kereskedelmi háborújuk vezetéséhez a következő instrukciókat kapták:
A német bejelentés fogadtatása és hatása a hadjáratra Azon német számítások, hogy a semleges államok a német bejelentést a britekéhez hasonlóan erőteljes tiltakozás nélkül tudomásul fogják venni, nem jöttek be. Az Egyesült Államok, mely az antanthatalmaknak exportált fegyverszállítmányok révén a konfliktus fő haszonélvezője volt, erős kifogásokat támasztott és még fenyegetéseket is tett. A britek által hangoztatott érvelést, miszerint az új körülmények új szabályozást igényelnek, az amerikaiak nem utasították el, azonban véleményük szerint az „emberiesség parancsszava” (dictates of humanity) határt kellett szabjon az új szabályok megalkotásakor, a tengeralattjáró pedig nem megfelelő eszköz az emberéletek megóvásához. A diplomáciai nehézségek miatt a német vezetésnek vagy le kellett mondania kijelölt háborús övezetről, vagy azt megtartva meg kellett kímélnie a semleges államok hajóit. A közlemény második pontjának megfogalmazása némi mozgásteret biztosított annak magyarázatához, így az amerikaiaknak, akik úgy értelmezték, hogy a németek az összes hajót el kívánják süllyeszteni a háborús övezetben, a német kormányzat azt a választ adta, hogy a legális hajóforgalmat nem fenyegeti veszély. Ezzel pedig a tengeralattjárók fokozott alkalmazását pártoló tengerésztisztek megítélése szerint a hadjárat kudarcra lett ítélve.