A Magyar Pamutipar Rt. (rövidített nevén: MPI) Magyarország egyik legnagyobb pamutipari vállalata volt. Nevében az „Rt.” csak az államosításig szerepelt; utána „NV”, azaz Nemzeti Vállalat lett, majd egyszerűen csak „Magyar Pamutipar” néven jegyezték. 1887-ben alapította Újpesten egy magyar, német és svájci üzletemberekből álló részvénytársaság, egy korábbi, angol érdekeltségű textilgyár átvételével. Később megvásárolták az óbudai Kartonnyomógyárat is, és az így az MPI része lett.
Fénykorában, 1911–1912-ben, az akkori textilipari konjunktúra idején szezontól függően 800–1200 munkás dolgozott üzemeiben 30 ezer fonóorsóval és 600 szövőgépen. Működése során többször is átszervezték és 1948. március 25-én államosították az akkor száznál több munkást foglalkoztató vállalakozást. 1963-tól az iparági átszervezés után az itt készült termékeket BUDAPRINT márkanéven hozták forgalomba
Önálló vállalatként is 1963-ig működött, akkor több más pamutipari érdekeltséggel együtt az újonnan alapított Pamutnyomóipari Vállalathoz (PNYV) csatolták, és ennek részeként működött az 1990-es évekig, amíg a PNYV és gyáregységei tönkre nem mentek és ezután felszámolták őket. A vállalat működtetésének végét a belföldi piac zsugorodása, a külföldi olcsó dömpingáru beáramlása, valamint az egykori Szovjetunióba és a többi volt KGST-országba irányuló export megszűnése jelentette.
A kezdetek A Magyar Pamutipar Rt. megalapításáról 1887-ben döntött egy magyar, német és svájci üzletemberekből álló részvénytársasági közgyűlés, amely ezzel a felszámolás alatt álló, eredetileg Roger Tatham angol textilgyáros által 1882-ben alapított Első Magyar Pamutfonó- és Szövőgyár Rt. újpesti gyártelepének sorsáról hozott határozatot. A részvények többségét a német Süddeutsche Baumwoll-Industrie tulajdonosai birtokolták és ők adták az igazgatóság tagjainak nagy részét is. Mellettük Lederer Sándor, csetei Herczog Péter és gróf Szapáry István, a Magyar Országos Bank Rt. igazgatója vett részt a részvénytársaság vezetésében. A társaság célkitűzése pamutfonodák és -szövödék létesítése, pamutfonalak és -szövetek kikészítése és a gyártmányok értékesítése volt.
A gyár megalapítását követően fonóorsóval, cérnázóorsóval és 151 szövőgéppel kezdte meg működését. Az alapítás évének végén 200 munkás dolgozott az üzemekben, akik 12 órán át – közben egy másfél órai étkezési szünettel – hajtották a gépeket, rendkívül alacsony fizetésért. A következő években a gyár termelése fokozatosan növekedett ugyan, de ez igen gyenge termelékenységgel, igen magas rezsivel, magas kamatokkal, rossz hatásfokú tüzeléssel és – az összes gyártási költséghez viszonyítva – rendkívül magas munkabérhányaddal párosult (annak ellenére, hogy a fizetések a munkások legszűkebb megélhetését is csak alig-alig tették lehetővé). 1887 és 1892 között a cég folyamatosan veszteséges volt. Végül a német főrészvényesek 1893-ban eladták a Spitzer Gerzson és Társai magáncégnek, amely jelentős kékfestő üzemet működtetett, amivel akkoriban a Goldberger-féle üzemnek jelentős konkurense volt.
Tűzvész után korszerűsítés Egy 1894-ben bekövetkezett tűzvész a fonodát teljesen elpusztította és komoly károkat okozott a szövödében is. A kártérítés gyanánt kapott jelentős összegből – kiegészítve azt a Hazai Bank Rt. pénzügyi támogatásával – helyrehozták az épületeket és korszerű, új gépek vásárlásával jelentős beruházást hajtottak végre. 1894–95-ben 2,3 millió méter szövetet adtak el, köztük már tarkánszőtt szöveteket is. Ettől kezdve a gyár már jelentős nyereséget ért el és termékeinek minősége is nagyot javult. 1896-ban 400–500 munkást foglalkoztattak és az energiát ekkor már egy 500 lóerős gőzgép szolgáltatta. 1000 tonna fonalat és 160–200 ezer vég szövetet gyártottak, amelyek jó részét Szerbiába, Bulgáriába, Belgiumba, az Egyesült Államokba és Dél-Afrikába szállították.
A századforduló éveiben a vállalat helyzete némileg romlott. Az 1900–1901-es üzleti évet – a tulajdonosváltás óta először – tetemes veszteséggel zárták. Ennek okait a magas gyapotárakkal, a jelentős kölcsön-visszafizetési kötelezettségekkel, a tekintélyes kamatokkal, a nagy rezsiköltségekkel és az alacsony termelékenységi mutatókkal, az osztrák konkurens cégekkel, valamint az európai textilipart sújtó dekonjunktúrával magyarázták. 1902-ben a helyzet valamelyest javult és a vállalat ismét nyereséges lett, azonban óvatosságból a nyereség nagyobb részét tartalékolták, nagyon keveset költöttek fejlesztésekre, ezért erősen lemaradtak a rohamosan fejlődő hazai versenytársaik mögött.
A világpiacon fokozatosan emelkedő gyapotárak következtében a textilpiacon válság alakult ki, amit még súlyosbított, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia agresszív külpolitikája miatt 1908–1909-ben bedugultak a balkáni piacok. Noha a vállalat 1906–1907-ben még igen jól prosperált, a válság következtében jelentős veszteségeket szenvedett el.
1907-ben ismét tűzvész pusztított a gyárban és a kényszerű helyreállítást most is az üzem bővítése és a gépállomány felfrissítése kísérte. Növelték a fonóorsók számát, több száz új szövőgépet szereztek be és kibővítették a kikészítő üzemet is, ahova fonalfehérítő gépeket is telepítettek, mert ilyenekkel a gyár korábban nem rendelkezett. Munkáslakásokat is építettek a nagy arányú fluktuáció fékezésére. 1911–1912-ben, az akkori textilipari konjunktúra hatása alatt további bővítéseket hajtottak végre, így a szezontól függően 800–1200 munkás 30 ezer fonóorsóval és 600 szövőgépen dolgozott.
Az első világháború és az azt követő időszak 1914-ben, az első világháború kitörését követően nagymértékben megnőtt részben a hadsereg, részben a lakosság textiláruk iránti igénye. 1915-ben azonban már mutatkoztak a nyersanyagellátás – a pamutbehozatal – problémái, amelyek a rákövetkező években csak súlyosbodtak. A bevezetett intézkedéseknek megfelelően a pamutárukat csak katonai megrendelésre lehetett gyártani és ezeknek a termékeknek a minősége is egyre romlott. Ugyanakkor a Magyar Pamutipar Rt. – épp a hadseregnek történő szállításoknak köszönhetően – 1914-ben és 1915-ben igen jó gazdasági eredményeket könyvelhetett el. Ez részben annak is volt köszönhető, hogy a cég akkori igazgatója, Szurday Róbert volt a kereskedelemügyi minisztérium felügyelete alatt működő Pamutközpont elnöke. Ennek a szervezetnek a feladata volt a készletek számbavétele, a tartalékok és a rekvirált anyagok kiutalása, szétosztása, sőt az ármegállapítás is. Fellendült a hulladékok, rongyok, sőt pótanyagok (csalán, papír) textilipari hasznosítása. (Ennek a folyamatnak a hatására alapította meg Szurday 1917-ben a Magyar Vigognefonó Rt.-t, az első ilyen hazai vállalatot.)
A Tanácsköztársaság (1919. március 21.–augusztus 1.) idején lezajlott „szocializálás” során a Magyar Pamutipar Rt.-t a munkások kollektívája vette birtokába. A vállalat vezetője, „termelőbiztosa” Sinkó István volt, aki azonban jól együtt tudott működni a gyárvezetéssel. Jelentős, 30%-os béremelést is elértek és a munkaidőt 12-ről 9 órára csökkentették. A gyárat jelentős károk nem érték, a termelést folyamatosan fenn tudták tartani és végül a vállalat nyereségesen zárta az 1919-es évet.
A trianoni békeszerződés után kialakult új országterületen kevés textilgyár maradt, ugyanakkor a textiltermékek iránti kereslet igen nagy volt. Ez az MPI számára kedvező piaci helyzetet eredményezett. Szurday ismét átvette a vállalat vezetését. 1920 és 1925 között a kormány felújította az 1907. évi törvénnyel kezdeményezett iparfejlesztési politikát, aminek hatására számos vállalat, köztük 62 textilgyár kapott állami segélyt, kedvezményt. A háború alatt bekövetkezett áruhiány miatt a békeidőben óriásira nőtt a textiltermékek iránti kereslet is, így jelentős konjunktúra keletkezett. 1920 után normalizálódott a nyersanyagellátás, megszűnt az addig tapasztalható szénhiány. 1922-ben a vállalat ismét teljes kapacitással dolgozott. Az ezt kísérő, egyre rohamosabb infláció ellenére – az ennek megfékezésére 1925-ben bevezetett új pénzre, a pengőre átszámítva is – 1924-ben és 1925-ben is jelentős nyereséget könyvelhettek el, amit főleg ingatlanokba fektettek. A korábbi, Sas utca 25-ben működő központot átköltöztették a nagyobb, Arany János utca 31. sz. alatti, újonnan emelt épületbe, korszerűsítették a gyár mellett már korábban épített „Pamutházat”, amelyben 120 munkáslakást alakítottak ki. 1924-ben először csak kisebb gépbeszerzéseket eszközöltek, de 1925-ben megkezdték a géppark felújítását. Igazi nagy rekonstrukcióra 1927–1928-ban került sor, amikor összesen 5 millió pengő értékben felépítették egy-egy új fonoda illetve szövöde épületét, ezeket részben új, részben külföldről vásárolt, de korszerű használt gépekkel rendezték be, új turbinákkal és generátorokkal bővítették az áramellátást szolgáló erőművet, az új fonodában korszerű légnedvesítő berendezést helyeztek üzembe, korszerűsítették az üzemi helyiségek fűtését, bővítették a karbantartó és javítóműhelyeket. Egyes újabb épületeket Quittner Ervin tervezett.https://gallery.hungaricana.hu/hu/BudapestGyujtemeny/1050657/?list=eyJxdWVyeSI6ICJDSU1LRT0oaFx1MDBmMykifQMűvészeti Lexikon, II. kiadás, 339. o
Az 1929–1933-as világválság hatásai Az 1929–1933-ban lezajlott világválság súlyos következményekkel járt a magyar iparra nézve is (a válság mélypontján, 1931 és 1933 között a termelés értéke 20–30%-kal, a nehéziparban 50%-kal csökkent), de a textilipart kevésbé sújtotta. Ebben a nehéz időszakban, 1930-ban kezdett el az MPI vezetősége gondolkodni a munkások számára rendkívül előnytelen bérezési forma, a Bedeaux-rendszer bevezetésén. A több európai és Európán kívüli országban már alkalmazott rendszerrel szemben a munkásság nagy ellenállást fejtett ki, a munkásszervezetek mindenütt hevesen tiltakoztak ellene. A Magyar Pamutipar Rt. ennek ellenére elhatározta a rendszer alkalmazását, ami már a bevezetés hírére, 1930 végén (nem csak az MPI-nél, hanem az egész magyar iparban) a munkásság nagy ellenállásába ütközött és sztrájkokhoz is vezetett. 1931 januárjától mégis érvénybe léptették az ezzel kapcsolatos intézkedéseket, azonban az eredmények ellentmondásosak voltak, ezért az eredeti rendszer kisebb módosításával, a helyi adottságok figyelembe vételével módosították, ami valamelyest enyhítette munkások terheit.
A vállalat az 1931–1932-es években, épp a gazdasági válság mélypontján állt a legjobban. A korszerűsített és racionalizált üzem jól prosperált. A válság elmúltával azonban a konjunktúra alábbhagyott. 1935–1937-ben az eladási lehetőségek fokozatosan romlottak és a textiliparban újabb válság előjelei mutatkoztak. A textilfogyasztás csökkent, a gyártási kapacitások kihasználtsága romlott. Ehhez járultak az MPI-nél a túl nagy önköltségből, a nagy kamatterhekből adódó problémák, a főrészvényes Magyar Általános Hitelbank Rt.-vel kialakult ellentétek, a Goldberger Textilgyárral folytatott verseny.
Az MPI fő profilja a pamutfonal-gyártás volt. Mivel védjegye a Hunyadiak címeréből átvett, csőrében aranygyűrűt tartó fekete holló volt (hogy miért pont ez, ennek eredete nem ismert), különböző minőségű fonalait Corvin holló, Vörös holló, Arany holló, Rózsaholló néven forgalmazta. Emellett azonban különféle szövetek sokaságát is gyártotta közületi anyagok, ágyneműk, jacquard-szövésű asztalneműk, inganyagok, zsebkendők, konyharuhák, sőt női gyapjúruhaanyagok és hasonlók céljára.
A gyár már korábban is kapcsolatban állt az ugyancsak a Hitelbank érdekeltségébe tartozó Óbudai Kartonnyomógyárral (Kartonnyomó-ipar és Textilkereskedelmi Rt.). Ez a gyár korábban igen jól prosperált, azonban az 1920-as években már nem bírta a versenyt a konkurens Goldberger-gyárral és hanyatlásnak indult. 1932-ben meg is szűnt itt a termelés. 1933-ban az MPI bérbe vette a Kartonnyomógyárat (ekkor Kartonnyomó Ipari Rt.) és saját hatáskörében üzemeltette tovább. A gyár gépparkja és alkalmazott technológiája azonban nagyon elavult volt és a Magyar Pamutipar vezetősége nem sokat tett ennek feljavítására. Emiatt a vállalat folyamatosan veszteséges volt.
Új vezetés