Solothurn (franciául: Soleure, olaszul: Soletta, rétorománul: Soloturn, latinul: Salodurum) egy svájci város, az azonos nevű kanton székhelye. A város önmagában egy kerületet is alkot, melynek neve ugyancsak Solothurn. A „legszebb svájci barokk városnak”, a „követek városának” és „Szent Ursus városának” is nevezett település óvárosa 1520 és 1790 között nyerte el mai formáját, amelyben több korszak építészeti stílusa is megtalálható.
Földrajz Solothurn az Aare folyó két partján, a Jura déli lábánál 430 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik. Területe 6,29 km², ennek 22,6%-a mezőgazdasági terület, 2,7%-a erdősített és 69,6% beépített. A várostól mintegy 5 kilométerre északra magasodik Solothurn hegye, a Weissenstein (1395 m), amelyre csak 2009 óta lehet drótkötélpályás felvonóval feljutni. A településtől északkeletre torkollik az Aare folyóba az Emme. Topográfiai kutatások kimutatták, hogy az óváros a Rhône-gleccser egyik végmorénáján fekszik, amely a Würm-glaciális idejében keletkezett.
Szomszédos települések Solothurn szomszédai: nyugaton: Bellach északon: Langendorf, Rüttenen keleten: Feldbrunnen-St. Niklaus délen: Zuchwil, Biberist
Éghajlat Solothurn kontinentális éghajlati övezetben fekszik. Ennek ellenére, mivel az Aare folyó és a Jura-hegység közé ékelődik, gyakran ködfelhőbe burkolózik a település és környéke.
Történelem
Első települések Az óváros nyugati területén végzett 1962-1963-as és 1986-os ásatások során egy középső kőkorszaki település maradványait tárták fel. A Rhône-gleccser segítségével létrejött síkság kedvező körülményeket biztosított egy nomád életmódot folytató közösségnek, amely az újkőkorszak idejére azonban elhagyta ezt a pihenőhelyet.
Bronzkori, prerómai vaskori és a La Tène korszakbeli leletek alig találhatóak Solothurn területén. Ez alól csak a haeduusok fémpénzei képeznek kivételt.Solothurn 1990: 12-13. Annak ellenére, hogy a város neve vicus Salodurum formában már Kr. u. 219-ben a kelta lóistenség, Epona oltárán is feltűnik, régészeti kutatások eddig még nem igazolták egy kelta település meglétét.Schubiger 1994: 52.
Római kor thumb|180px|right|Szent Victor egy oltáron (Blumenstein Történeti Múzeum) thumb|180px|left|Szent Ursus (jobbra) ifj. Hans Holbein Solothurni Madonna című oltárképén (Solothurni Művészeti Múzeum)
A római települést Tiberius római császár idején Kr. u. 30 körül alapíthatták,Schubiger 1994: 52. amelynek köze lehet az Aventicum-Vindonissa (Avenches-Windisch) útvonalon épített hídhoz, és egy, az Aare folyón való hajózást megkönnyítő kis kikötő építéséhez is. A folyópart keménysége kiváló feltételeket biztosított egy híd és egy kikötő megépítésére. Kutatók a város nevének eredetét is erre vezetik vissza, ugyanis a pre-kelta sal (víz, hullám) és a kelta duron (ajtó, kapu) szavakból kialakuló „Vízikapu” megnevezés megfelel a hely adottságainak. Ezt a kelta megnevezést vette át a gall-római kultúra az újonnan létesített településhez, így lett az Salodurum.Kully 2003: 623–625.
Számos fennmaradt vagy dokumentált kőfeliratnak köszönhetően tudjuk, hogy Salodurum települést egy elöljároság („magistri”) vezette. A településen egy, a császári kultuszt felügyelő hatfős kollégium, egy Jupiter- és egy Apollo-templom is volt, amelyek mellett Epona kultusza is elterjedt volt. A feliratok többségét 1762-ben, a Szent Ursus-székesegyház újjáépítésekor, a régi templom alapjain találták. Ezeket ma a Solothurni Kőmúzeum őrzi.Solothurn 1990: 13-14.
A 3. század végéről keveset tudunk Salodurumra vonatkozólag, de a szomszédos római kori villák leleteiből kiderül, hogy gazdasági nehézségek és népességcsökkenés következhetett be. Nagy Konstantin uralkodásának idején a település maradéka egy castrum része lett.Schubiger 1994: 3. A 2-3 méteres vastagságú erődfalak által körülhatárolt 1,3 hektáros terület csak töredéke volt a korábbi településnek, amelynek maradványai, oszlopai a castrum alapjait erősítették.Solothurn 1990: 20-21.
A késő ókor idején, a castrumtól északra, Szent István tiszteletére szentelték fel a város első templomát. A legenda szerint 300 után a Thébai Légió két megkeresztelkedett legionáriusát, Ursust és Victort ezen a helyen fejezték le. Róluk kapta nevét a helyi székesegyház is. Egyes források szerint az 5. században Victor földi maradványait Sedeleuba burgundi hercegnő Genfbe vitette, így Szent Ursus kultusza vált erősebbé Solothurn életében. Az Usus-relikviák 1519-es megtalálásakor újra feléledt, azonban a templomban jelenleg is őrzött Victor-relikvia eredete ismeretlen.
Karolingok és Zähringerek kora thumb|upright=.8|120px|A Zeitglockenturm (Időharang torony, ritkában: Vörös torony) a középkori vár egyetlen megmaradt építménye. 1150 körül, a Zähringerek idején épült A 8. és 9. században Solothurn közigazgatásilag Waldgauhoz (ma Waadt kanton) tartozott, mely a Karolingok vezette Frank Birodalom része volt. Az első ismert solothurni érméket Gyermek Lajos keleti karoling uralkodó idején (900-911) verték. 932-ben Bertha, burgundiai hercegnő, II. Róbert francia király második felesége a mai Szent-Ursus székesegyház helyén egy apátságot alapított. Ekkor történt a város első bővítése a castrumtól keleti irányba.
A 11. században, az utolsó burgundi királyok uralkodása idején Solothurn több alkalommal is a Német-római Császárság országgyűlésnek a helyszíne volt. Emellett a Stefanskapelle (István-kápolna) koronázó templomként is működött.
Rajnai Rudolf halála után, 1080-ban új nemesi családok érkeztek a vidékre. Közülük a legjelentősebb a Zähringer család (Zähringeniek) volt, akik nem csak olyan új városokat alapítottak mint Bern és Freiburg (Fribourg), hanem számos meglévőt, köztük Solothurnt is, kibővítettek.
Solothurn szabad várossá válik 1218-ban, az utolsó utód nélküli Zähringer halála után Solothurn, akárcsak Bern, II. Frigyes német-római császártól szabad birodalmi város státust kapott (Freie Reichstadt). A hatalmat ettől kezdve a városbíró (Schultheiß) birtokolta. A továbbiakban bővülő szabadságjogok anyagilag is megerősítették várost, ami lehetővé tette a városfalak megerősítését és a település szépítését. Feljegyzések már 1230-ban megemlítik a folyótól délre létrejött külvárost, illetve 1296-ban az Aare-hidat. 1280-ban ferences szerzetesek telepednek le a városban, és 1299-re befejezték templomuk építését is. Ekkortájt épült fel a mai Szent Ursus-székesegyház elődje is. A gótikus stílusban épült templomot 1294-ben szentelték fel, tornyai azonban az 1356-os bázeli földrengés áldozatává váltak.
thumb|upright=.8|Solothurn 1318-as ostroma. (Karl Jauslin festménye) A 13. század a szabad birodalmi városok számára nem csak fellendülést, hanem nehézségeket is hozott. 1276-ban a várost Habsburg Rudolf császár újra megerősítette kiváltságaiban,Johann Friedrich Böhmer: Regesta Imperii VI. Die Regesten des Kaiserreichs unter Rudolf, Adolf, Albrecht, Heinrich VII. 1273-1313., 1. kötet, Wagner'sche Universitäts-Buchhandlung, Innsbruck 1898. ennek ellenére mégsem nőtt a gazdasági és politikai súlya, és mindinkább elmaradt a délen erősödő Berntől. Így Solothurn is csakhamar szövetségesek után kellett nézzen: néhány kolostorral (köztük a luzerni St. Urban kolostorral is)Fajth: 299. megkötött szerződés után sikerült a Berni Szövetséget is létrehozni, mely a város jövője szempontjából igen fontos volt. A közép-svájci államszövetség tagjai, akárcsak Solothurn és Bern is nem voltak hajlandóak III. (Szép) Frigyest uralkodójuknak elismerni. Az 1315-ös morgarteni csatában való részvétel miatt I. Lipót, III. Frigyes testvére ostrom alá vette Solothurnt. Az ostromlókat csak 400 berni katona segítségével sikerült visszaverni. Solothurn nagyobb feudális birtokokra nem tudott szert tenni, mivel kereskedelem hiányában szűkösek voltak anyagi forrásai, és terjeszkedése a gyarapodó szövetséges, Bern birtokaiba ütközött.
Belépés az Államszövetségbe 1393-ban Solothurn is aláírta Sempachi Levelet (Sempacherbrief) – amely az újonnan létrejövő szövetség katonai rendtartása volt -, és részt vett a Régi Konföderáció hadjárataiban és csatáiban. Ennek ellenére csak 1481-ben vált teljes jogú tagjává a szövetségnek, ugyanis korábbi tagok (főképp Bern) 1411-ben és 1459-ben is megvétózta Solothurn csatlakozását. Az újonnan létrejövő államalakulatban Solothurn jelentősége azzal is megnőtt, hogy a francia követ itt rendezte be székhelyét.
Az új kanton terjeszkedése A középkori Solothurn a Rüttenen, Feldbrunnen-St. Niklaus, nyugati Riedholz, Oberdorf, Langendorf, Bellach, Zuchwil, Luterbach, Biberist, Lohn, Derendingen és Messen települések fölött uralkodott. 1362-ben Unterleberberg, 1389-ben Grenchen és Bettlach, majd 1391-ben Bucheggberg is a város oltalma alá került. 1402 és 1427 között egy második terjeszkedési szakaszban Thal és Gäu kerületek, illetve Olten városa is Solothurnhoz került. Utóbbit Bázel adta zálogba, majd 1532-ben 1800 guldenért végleg megvásárolták. A gösgeni uradalom 1458-ban vált solothurni tulajdonná. Wasseramt megvásárlásával (1466), majd Dorneck és Thierstein 16. század eleji meghódításával a kanton elnyerte mai formáját.
15. századi városkép A hadviselés újításai miatt Solothurn védelmét is meg kellett erősíteni. Így 1453-ban elkezdődött egy kör alakú fal építése a Bázeli kaputól északra. 1454-ben a várfal a szögletes alaprajzú Nydeck toronnyal (vagy Riedholz torony), majd 1462-ben a Görbe toronnyal (Krummturm) egészült ki. Az 1480-as évek végére több kaput (Hürlig kapu, belső Berni kapu) is megerősítettek, később megépült a kör alaprajzú Bázeli kapu (1504-1508 között), a Burris torony (1534) és az új Riedholzi torony (1548). 1467-től megkezdődtek a városháza újjáépítési munkálatai. Ezt 1711-ben egy keletre néző, két toronnyal ellátott homlokzattal fejezték be. A Zeitglockenturmot 1545-ben egy csillagászati órával szerelték fel, amelyet a winterthuri Laurentius Liechti készített.
1418-as átutazásakor V. Márton pápa engedélyét adta az elővárosban megépítendő kórházhoz (Bürgerspital, magyarul: polgári kórház) és a hozzá tartozó kápolnához. A városkép meghatározó elemei a különböző alakokat ábrázoló kutak (Szent Ursus, Szent György, Szent Mór, Sámson, Justitia), amelyek a 16. században készültek.
thumb|180px|bal|Solothurn 1545 körül. (Johannes Stumpf krónikája) A Stumpf-krónika képének magyarázata: a felismerhető építmények között találjuk a mai Zeitglockenturmot, a városházát, a Bázeli kaput, a Burris tornyot és a Görbe tornyot. Már nem létező épületek: a régi Szent Ursus-székesegyház, a két Berni kapu, a délnyugati sarok György tornya és az északkeleti sarok Nydeck-Lőpor tornya (melyet 1546-ban egy villámcsapás okozta robbanás semmisített meg, és átmenetileg a Riedholz toronnyal helyettesítettek). A 17. század során ugyancsak bontásra ítéltetett a Péter torony, és a 19. században pedig a Hürlig torony, az Aaretól délre. Az északi erődfal három őrtornya viszont megmaradt. A kép készítésének idején a városban nem létezett piactér, a mai Temető tér (Friedhofplatz) azonban jól felismerhető. A folyótól délre eső „Schänzli” városrész mellett húzódó várárok évszázadokig vízzel volt feltöltve, amit az északi várfalnál nem sikerült teljes mértékben megvalósítani.
Reformáció és vallásháborúk thumb|180px|Wengi városbíró megakadályozza a felekezetek közötti vérontást. („Die Gartenlaube”, 1894) 1519 és 1533 között a reformáció megosztotta a város lakóit: a ferencesek templomában egy ideig még a berni prédikátor, Berchtold Haller is hirdette az új tanokat. A reformátusok későbbi felkelésekor a vérontást Niklaus von Wengi városbíró közbenjárásával sikerült csak megfékezni. Végül Solothurn katolikus maradt. Ekkoriban épült a városfal nyugati, illetve keleti oldalán a két masszív bástya, a Burris és a Riedholz torony is. 1530 és 1792 között itt rendezte be svájci hivatalát a francia követség, ezért is nevezik a várost a „követek városának”.