A Magyar polip – A posztkommunista maffiaállam című, 2013-ban megjelent könyv a második Orbán-kormány tevékenységének a baloldali liberális értelmiségi ellenzék számos képviselője által megfogalmazott éles kritikáját tartalmazza. Kiindulópontja Magyar Bálint szociológus, a Szabad Demokraták Szövetsége egyik alapítója és egykori elnöke még 2001-ben megfogalmazott gondolata. Eszerint a Fidesz által akkor létrehozni szándékozott, és 2010 óta, a kétharmados többség birtokában egyre inkább meg is valósuló magyarországi hatalmi rendszer nem valamiféle „eltévelyedés”, hanem önálló, a nyugat-európai plurális demokráciától tudatosan eltérő társadalmi modell. Ennek lényege, hogy a Fidesz, de leginkább személyesen Orbán Viktor által vezetett politikai csoportosulás a politikai hatalom megszerzését a gazdasági hatalom meghódítására is felhasználja, és politikai eszközökkel egy új, hozzá hű polgári osztály mesterséges kialakítására, „feltőkésítésére” törekszik.
Ez a modell eltér attól a jelenségtől is, amikor az alvilági csoportok gazdasági erejük birtokában mintegy foglyul ejtik az államot és megszerzik a politikai hatalmat is, ugyanis nem egy „hagyományos” maffia szerzi meg a hatalmat, hanem a „szervezett felvilág”. Ugyancsak különbözik a haveri kapitalizmustól, ahol a többé-kevésbé egyforma erős gazdasági és politikai érdekcsoportok fonódnak össze a piacgazdaság manipulálása érdekében. Magyarországon egy régi személyes kapcsolatokra épülő csoport először a törvényhozó hatalmat szerezte meg, és ennek révén alapozza meg gazdasági erejét. Másrészt eltér ez az építkezés attól a fejleménytől is, amikor egy-egy országban a legerősebb gazdasági befolyással bíró oligarchák szerzik meg a politikai hatalmat. Ugyanis Magyarországon a rendszerváltás óta spontán módon megerősödött oligarchák a mai hatalom versenytársaiként manifesztálódnak, és amennyiben nem hajlandók a teljes behódolásra, akkor a kormányzat ellenfelekként kezeli őket.
A szerzők szerint ennek a társadalmi modellnek a párhuzama a posztszovjet térségben található meg, azzal a különbséggel, hogy ott a Szovjetunió felbomlásától egyenes út vezetett a politikai hatalmat gazdasági erővé konvertáló csoportosulások rendszerré szerveződéséhez. Magyarországon viszont a rendszerváltás után, a ma a Fidesz által „két zűrzavaros évtizednek” nevezett időszakban komoly esély volt arra, hogy az ország a környező volt szocialista országokhoz hasonlóan (Csehország, Szlovénia, Szlovákia, Lengyelország) a nyugat-európai plurális demokráciákhoz közel álló politikai rendszert alakítson ki, de a mai helyzet (2013) szerint ez a törekvés kudarcot vallott.
A könyvnek ezt a Magyar Bálint által a bevezető tanulmányban kifejtett alapgondolatát az azzal fő vonásaiban egyetértő népes szerzőgárda alkalmazza a társadalmi-gazdasági élet különböző területeire a 430 oldalas könyv további fejezeteiben. Az első részben Szelényi Iván, Ara-Kovács Attila, Pétervári Zsolt és Csepeli György államelméleti és történeti oldalról közelíti meg a témát. A második részben Fleck Zoltán, Krémer Ferenc, Bárándy Péter, Bihari István és Lattmann Tamás a mai jogrendszer visszásságait elemzik. A harmadik rész a gazdaságról és a szociálpolitikáról szól Laki Mihály, Soós Károly Attila, Csillag István, Becker András, Várhegyi Éva, Major Iván, Juhász Pál, Krémer Balázs tanulmányaival. A befejező, negyedik rész az egyházpolitikáról, a kultúráról és a Fidesz által alkalmazott politikai szimbólumokról tartalmazza Gábor György, Bozóki András, Vásárhelyi Mária és Kozák Márton írásait.
A könyv jelentős visszhangot váltott ki. példányban kelt el, ami ebben a műfajban kiemelkedőnek számít. Folytatásaként 2014 őszén megjelent a Magyar polip 2., majd 2015 őszén a Magyar polip 3. az eredeti és további szerzők újabb tanulmányainak sorozatával.
Magyar Bálint bevezető tanulmánya Magyar Bálint a kötettel azonos című, 80 oldalas bevezető tanulmányábanhttp://www.szilasblog.hu/magyarbalintamagyarpolip.pdf A bevezető teljes szövege részletesen kifejti a könyv alapgondolatát, azt, hogy a harmadik magyar köztársaság 2010-es összeomlása után egy új típusú társadalmi rendszer van kialakulóban Magyarországon, amit posztkommunista maffiaállamnak nevezett el. Posztkommunista azért, mert a kommunista diktatúra bomlásának talaján jöhetett csak létre, maffiaállam azért, mert az uralmi elit alapvetően családi, illetve a közös üzlet által megpecsételt fogadott családi rendszerben szerveződik.
A továbbiakban a szerző a fordulat előzményeit, okait, fő jellemzőit tekinti át részletesen.
A 2010-es fordulat előzményeinek és okainak áttekintése során többek között elemzi a magyar társadalom értékszerkezetét, és megállapítja, hogy egy húsz évet átfogó kutatás szerintKeller Tamás: Magyarország helye a világ értéktérképén. Budapest, 2009., TÁRKI a magyar társadalom értékítéletei alapján a keleti ortodox kultúrájú országokhoz, mindenekelőtt Bulgáriához és Moldovához, valamint Oroszországhoz és Ukrajnához jóval közelebb áll, mint a Lajtán túli szomszédokhoz. A demokratikus szabadságjogok iránti érdeklődés messze elmarad még szlovák vagy szlovén szomszédainktól is. Az SZDSZ 1991-es harmincezres tagságának is mindössze csak 5%-a képviselt következetesen liberálisnak tekinthető értékrendet. Idézi Kis Jánost, aki szerint a rendszerváltást követő húsz évet az egyaránt anakronisztikus jobb- és baloldal viaskodása töltötte ki, a Horthyt, Wass Albertet dicsőítő jobboldal láttán a baloldal, a gulyáskommunizmus iránt nosztalgiákat tápláló baloldal láttán a jobboldal tekinti igazoltnak saját téveszméit.
A rendszerváltás utáni privatizáció – mint a történelem során minden eredeti tőkefelhalmozás – szükségszerűen igazságtalan volt, és elkerülhetetlen módon széles körű elégedetlenséget váltott ki. A szocializmus utáni végletesen tőkehiányos gazdasági helyzetben tömegesen csak kétfajta új tulajdonosi réteg jelenhetett meg: a külföldi befektetők – a „multik” – és a vállalatok korábbi menedzsmentje – a „komcsik”. A Fidesz ifjú politikusai ebből kimaradván az általános elégedetlenségre építve magukhoz tudták ragadni a hatalmat, és a politikai hatalom megszerzése révén indították meg a gazdasági hatalom bekebelezését. A Fidesz és a jobboldal kisajátította ehhez a magyarság, a nemzet fogalmát is.
A szociálliberális koalíció bukásához hozzájárultak természetesen saját hibái is, például a korábban, még a rendszerváltás előtt is – legalábbis személyileg, ha rendszerszerűen nem is – viszonylag jól teljesítő szakapparátus fokozatos leépítése, a közigazgatási államtitkári rendszer megszüntetése, vagy a rendőrség irányításának áthelyezése az Igazságügyi Minisztériumba.
Az ellenzék 2006-ban megindított totális támadása nyomán az állam garanciális intézményei, így a köztársasági elnök, az alkotmánybíróság is meginogtak, csatlakozva a Fidesz által már korábban meghódított ügyészséghez, így gyakorlatilag kettős hatalom jött létre. A tandíjról és a vizitdíjról szóló népszavazás lehetővé tétele megadta a kegyelemdöfést a harmadik köztársaságnak.
A hatalomátvételhez szükség volt azonban a jól szervezett ellenzéki pártra, „politikai csúcsragadozóra”, a Fideszre is. A liberális, alternatív ifjúsági mozgalomból gyorsan egy centralizált párt jött létre. A 2002-es választási vereség után – némi hezitálást követően – Orbán Viktor tovább erősítette vezető szerepét. A korábbi kollektív vezetés maradványai eltűntek, a „Csapat” belső köreiből „száműzetésbe” került Szájer József, Deutsch Tamás, Áder János, Pokorni Zoltán, Stumpf István. Maradt a Keresztapa és jöttek az újak, a „papagájkommandó” ambiciózus tagjai.
A közhatalmi intézmények meghódítása után azok megszűntek döntéshozatali testületek lenni. Az új vezetés belső köreinek döntései saját politikai, hatalmi és vagyonosodási céljaikat szolgálják, a szakpolitikák ennek eszközeivé válnak. A parlament az önkényes döntések formába öntésére szolgál csupán. Sorozatban készülnek a személyre szabott törvények, mint a lex Szász, lex Borkai, lex Polt, lex Szapáry, lex Járai, lex CBA és mások.
A Fidesz a megszerzett hatalmat minden eszközzel igyekszik bebetonozni. A demokráciákban szokásos parlamenti egyeztetés teljes elhagyásával bevezették az egyfordulós választási rendszert és a 200 fős parlamentet, mely utóbbit addig, ellenzékben, megakadályoztak. A választási földrajz kreatív alkalmazásával olyan körzetbeosztást készítettek, amelynek alapján a Fidesz 1998 óta minden választást megnyert volna. Szavazati jogot adnak a határon túl élő, a magyarországi viszonyokat kevésbé ismerő kettős állampolgár magyaroknak, de akadályozzák a többnyire rendszerkritikus, külföldön munkát vállaló fiatalok szavazását. A kampánycsend eltörlésével és a forrásokban bővelkedő, Kubatov-listákkal felszerelt aktivista-hálózat révén lehetségessé és „törvényessé” válik majd híveik tömeges mozgósítása, az urnákhoz szállítása. A választási eljárást felügyelő szervekben minden szinten döntő többségben vannak a Fidesz képviselői.
1. rész. A maffiaállam rendszerszerűsége és történeti egyedisége Szelényi Iván: Kapitalizmusok a kommunizmus után Szelényi Iván elemzése szerint a rendszerváltás után a posztkommunista kapitalizmusok három különböző modellje alakult ki: az egyik Közép-Európában, a másik a posztszovjet államokban, a harmadik pedig Kínában és Vietnamban.
A rendszerváltás után minden volt kommunista országban megindult az eredeti tőkefelhalmozás – enélkül a kapitalizmus elképzelhetetlen. Ez a történelemben mindenhol durva folyamat volt. Szelényi kiemeli, hogy Karl Marx A tőke 26. fejezetében utolérhetetlen pontossággal írja le a korabeli folyamatot, és megdöbbentő, hogy az mennyire hasonlít a mostani fejleményekhez.
Magyarországon, csakúgy, mint a többi közép-európai volt szocialista országban, a rendszerváltás után általános volt az a neoliberális meggyőződés, hogy minél kisebb az állam szerepe a gazdaságban, annál jobb. (Az USA-ban ezt az – erősen jobboldali – irányzatot neokonzervativizmusnak nevezik.) Az itteni privatizációban a gazdasági erő gyorsan meghatározóvá vált, és az új tulajdonosoknak a piaci versenyben kellett megméretni magukat. Az eredeti tőkefelhalmozás nálunk is a „szürke zónában” zajlott, a tulajdonszerzést szabályozó törvények szándékosan homályosak voltak, hogy lehetővé tegyék a köztulajdon gyors konvertálását magánvagyonokká. E folyamat eredményeit a szerző szerint ma már jobb elfogadni, mint bolygatni.
Keleten, főleg Oroszországban ezzel szemben a korábbi politikai elit egy részének sikerült átmentenie hatalmát és az a helyzet alakult ki, hogy ők „nevezték ki” az új oligarchia tagjait. Putyin hatalomra jutásakor azonban nem fogadta el a korábban kialakult rendszert, és a Jelcin alatt tulajdonhoz jutott személyiségeket egyfajta lojalitástesztnek vetette alá. Aki ezen megbukott, az emigrációba kényszerült, vagy börtönbe került. Így szerezte meg, vagy vissza, Putyin a politikai hatalom ellenőrzését a gazdasági oligarchia felett.
Magyarország 2010-re már túljutott a privatizáció, az eredeti tőkefelhalmozás lezárásán, további privatizálható vagyon nem maradt. A Fidesz második hatalomra jutása után arra „kényszerült”, hogy – némiképp Putyinhoz hasonlóan – újraossza a lapokat és a tulajdonokat. Legalábbis egyelőre azonban nem nyúlt a nagytőkéhez, hanem kisebb méretekben folytatja ezt a gyakorlatot, a legtipikusabb példa erre a trafikpiac újrafelosztása. Az Orbán-rendszer saját milliárdosait nem más vagyonok elkobzása, hanem állami megrendelések és uniós pályázatok révén hozza helyzetbe.
Ara-Kovács Attila: Előképek és rémképek Ara-Kovács Attila tanulmányában Orbán Viktor politikai irányvonalát Silvio Berlusconiéval, a Kaczyński-fivérekével és Putyinéval hasonlítja össze.