A búr felkelés, amelyet egyes források a vezető után Maritz-felkelésnek, vagy Öt shillinges felkelésnek neveznek (búr nyelven Maritz-rebellie), Dél-Afrikában zajlott, a még 1902-ben leigázott búrok részéről. A második búr háborút követő békeszerződés megszüntette a búrok két államát és beolvasztotta őket a Brit Birodalomba. A háború okozta pusztítást követően a búrok angolok iránti ellenszenve a brit korona alatt létrejövő új állam, a Dél-afrikai Unió létrejötte után is megmaradt. Az ellenszenvet fokozta a miniszterelnök, Louis Botha és Jan Christian Smuts politikája. Az első világháború kitörését követően brit követelésre a Botha vezette kabinet hadat üzent a Német Birodalomnak és csapatokat küldött Német Délnyugat-Afrika elfoglalására. A búrok jelentős része azonban nem támogatta a németek elleni háborút és az angolok iránti ellenszenv miatt nyílt felkelés tört ki 1914. szeptember 15-én.
A felkelés vezetőjének, Manie Maritz ezredesnek a célja az 1902 előtti búr függetlenség visszaállítása volt, ami nem Oranje és Transvaal államokra oszlott volna, hanem egy egységes dél-afrikai búr köztársaságként (Dél-afrikai Köztársaság (1914–1915)) jött volna létre. A felkelőkhöz rövid időn belül több mint 12 000 ember csatlakozott, köztük több híres tábornok, mint Christiaan de Wet vagy Jan Kemp. A felkelők államuk kikiáltását követően megpróbáltak segítséget kérni a német csapatoktól, de a Dél-Afrikába betörő kis létszámú német alakulat visszavonulásra kényszerült. A felkelést a többszörös túlerőben lévő kormánycsapatok a következő év februárjáig leverték, ennek ellenére a bíróság csak enyhébb büntetéssel és pénzbírsággal sújtotta a felkelésben résztvevőket.
Előzmények A második angol–búr háború thumb|250px|Búr katonák Spion Kopnál A napóleoni háborúkat követően a Brit Birodalom 1815-ben megszerezte Dél-Afrika nyugati, Hollandia által gyarmatosított részét és hamarosan angol telepesek érkeztek a területre. Az akkor már ott élő holland telepesek (búrok) számára bár az új uralommal együtt néhány gazdasági előny is járt, rossz volt a viszony az akkor már ott élő telepesek és a felettük uralkodó britek között. A búrok neheztelése a britekkel szemben végül ahhoz vezetett, hogy sorra elvándoroltak (a nagy vándorlás- Great Trek).
A telepesek hamarosan, a zulukkal vívott harcokat követően megalapítottak több köztársaságot is, a két legfontosabb a Transvaal Köztársaság és az Oranje Szabadállam volt. A britek bár eleinte elismerték az újdonsült búr államok létét, 1880-ban hadat üzentek a két államnak. Az elkövetkező néhány hónapban több fontosabb ütközetre is sor került, amelyekből minden alkalommal a búr egységek győzedelmeskedtek. A Majuba-hegyi csatában elszenvedett döntő angol vereségtől egyenes út vezetett a O’Neil Cottage-i békéhez. A békeszerződés garantálta Transvaal és Oranje részleges függetlenségét, a búrok pedig a királynő nominális szabályait. A háborút követő években viszont sok gyémánt-lelőhelyet tártak fel a búrok államainak területén és az angol-búr viszony ismét egyre feszültebb lett.
Joseph Chamberlain 1899 szeptemberében ultimátumot adott a búroknak, hogy adják át a területeiket a Brit Birodalomnak, vagy megtámadják őket. Paul Kruger, a Transvaal Köztársaság elnöke is kiadott egy 48 órás ultimátumot, hogy a britek vonják vissza a csapataikat Transvaal határától, majd szövetségesük: az Oranje Szabadállam melléjük állt. A búr államokban ezután nem sokkal a megfelelő életkorú lakosok értesítést kaptak, hogy bármikor álljanak készen a bevonulásra és a harcvonalbeli szolgálatra.
A háború 1899 októberében tört ki. Eleinte a jó helyismerettel rendelkező, jobb taktikát alkalmazó búrok súlyos vereségeket voltak képesek okozni a briteknek, de a britek túlereje lassan leküzdte őket. Colensónál és Spion Kop-nál a búrok győztek, azonban a brit csapatok felmentették az ostromlott Kimberley-t és Ladysmith-set, majd a paardebergi csatában a Piet Cronjé transvaali tábornok 4000 emberével kénytelen volt megadni magát. A háború további szakaszára a búrok részéről a gerilla hadviselés volt jellemző. Ez által akadályozták a britek utánpótlását, szállítását. A háború 1902-ig elhúzódott. Addigra a brit számbeli, technikai fölény végképp felőrölte a búrok ellenállását, emellett a britek koncentrációs táborokba zárták a búr családokat. A két fél közötti vereeniging-i békét követően a két búr köztársaság beolvadt a Brit Birodalomba.
A Dél-afrikai Unió létrejötte és az ország belpolitikai helyzete a világháború kitörése előtt A második búr háború következtében a két független búr állam megszűnt. A búr hadseregtől leszerelő katonákat és gerillákat arra eskették fel, hogy a vereeniging-i békeszerződés által szabott feltételeket megtartják, ám egyesek, mint Deneys Reitz megtagadták mindezt, ezért száműzték őket. Sok búr szabadsága elvesztése után önkéntes száműzetésbe vonult, idővel többségük mégis visszatért és felesküdött a béke megőrzésére. Azokat a búrokat, akik feladták a harcot és aláírták a békét bittereinder-nek nevezték el, ami annyit tesz akik keserűen lezárták, s megadták magukat (ezt az elnevezést később azokra akasztották, akik a Maritz-felkelésben nem vettek részt). Sok búr angolok iránti ellenszenve még azután is megmaradt, hogy 1910-ben létrejött a brit korona alatt a független Dél-afrikai Unió. Az ország első miniszterelnöke a búr háború hős, veterán tábornoka, Louis Botha lett. Az állam létrejöttében oroszlánrészt vállaló politikus azonban nem mindenkinek váltotta be a reményeit. A miniszterelnök ún. „kétfrontos” politikát gyakorolt, azaz az angol párti, valamint a teljes függetlenséget követelő búr „nacionalisták”-nak egyaránt meg akart felelni. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy mindkét oldal elégedetlenné vált vele szemben (a legjobban persze a nacionalisták). A formálódó ellenzék vezéralakja Barry Munnik Hertzog lett, akit Botha azért távolított el a kormányából, mert egyre közelebb került a nacionalistákhoz. Hertzog ezt követően nyíltan támadásokat intézett a kormány tevékenysége ellen és híveivel megalapította a Nemzeti Pártot. 1914-re az ország már instabil politikai állapotba került, és Louis Botha kormányának politikája ekkorra már maga ellen fordította nemcsak a létrejövő Nemzeti Pártot, hanem a szakszervezeteket, a keményvonalas búr függetlenségpártiakat és a Munkáspártot is. Az ellenzéki támadások legjobban Jan Christian Smutst érték, aki több tárcát is betöltött a kormányban, továbbá harcias és autokratikus személyisége erős ellenszenvet alakított ki vele szemben. A zűrzavaros állapotok közepette A kormány kétszer volt kénytelen statáriumot bevezetni, miközben a radikálisabb búrok a Német Birodalomhoz kezdtek közeledni.
A második búr háborúban a búrokat fegyverszállítmányokkal támogatták az angolokkal Afrikában is rivalizáló németek, továbbá kb. 1500 német önkéntes is harcolt a búrok mellett. Németország a következő években is erőteljesen támogatta a búrokat erkölcsileg, és világháborút kitörését követően az erős brit-ellenes német agitáció is a búr felkelés kiváltó okai közé sorolható.
Az első világháború kitörése
1914-ben, Habsburg–Lotaringiai Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös meggyilkolását követő európai politikai krízis nyílt háborúba csapott át, és kitört az első világháború. A háború kitörését követően a Dél-afrikai Unió egy csapásra háborús területté vált, mivel a szomszédságában feküdt a Német Birodalom egyik legfőbb afrikai gyarmata, Német Délnyugat-Afrika (a mai Namíbia). A brit kormány követeléseket küldött a dél-afrikaiaknak, miszerint haladéktalanul támadják meg a németek délnyugat-afrikai gyarmatát és semmisítsék meg a helyi német katonai erő, a Schutztruppe egységeit. A britek követeléseinek Botha haladéktalanul eleget tett és a parlament nagy többségének támogatásával az ország belépett a világháborúba.
1914 augusztusában megkezdődött a hadsereg mozgósítása és a katonák ellátmányozásának megszervezése. A támadó erők legfőbb parancsnoka Louis Botha volt, tábornagyi (Field Marshal) rangban. Botha elképzelése az volt, hogy az alakulatoknak először a német gyarmat kikötőit és határátkelőit kell elfoglalniuk, majd a vasúthálózat birtokba vételével végérvényesen elvágják a német csapatokat az utánpótlástól. Ezt követően a dél-afrikai erők túlereje megfelelőképpen érvényesülni tud már és a német csapatok kénytelenek rövid időn belül megadni magukat, a víz és élelemhiány következtében. A németek ellen azonban az erősen németbarát búrok többsége nem akart harcolni és a hadsereg sorai között csakhamar elégedetlenség ütötte fel a fejét. 1914 szeptemberében ennek ellenére a brit és dél-afrikai csapatok megkezdték a hadműveleteiket, elfoglalták Lüderitz kikötőjét, a dél-afrikai katonaság és az észak-rodéziai rendőrség egységei közösen a Caprivi-sávot, továbbá dél-afrikai hadihajók súlyos károkat okoztak Swakopmund kikötőjében.
A felkelés A felkelés kitörése thumb|120px|balra|Koos de la Rey thumb|250px|Jan Kemp (balra), egy ismeretlen lázadó és Manie Maritz alezredes (jobbra), a felkelés kirobbantója Német Délnyugat-Afrikában a felkelés idején Amikor a dél-afrikaiak csatlakoztak a németek elleni háborúhoz, Christiaan Beyers búr nemzetiségű vezérkari főnök lemondott, mivel a háborúban a németek ellen a brit propaganda súlyos szavakkal él, eközben pedig az angolok saját, a búr háborúban elkövetett atrocitásaikról mélyen hallgatnak. Beyers Koos de la Rey-jel és számos egykori búr tiszttel szervezkedni kezdett, ebbe sikerült bevonni Christiaan de Wet illetve Jan Kemp parancsnokokat is. Szeptember 15-én Beyers és de la Rey Potchefstroomba mentek, ahol fegyverraktár és 2000 frissen kiképzett búr katona volt. A látogatás célja nem ismert, talán meg akarták nyerni maguknak az embereket, vagy pedig fellázítani őket és a fegyvereket megszerezni.
Útközben rendőrségi blokáddal találták szembe magukat. Valójában a rendőrség egy helyi bandát, a Fostereket akarta letartóztatni és tüzet nyitottak a közeledőkre, amelynek következtében de la Rey meghalt. De la Rey halála miatt a szervezkedés megakadt egy időre, de amint a lázadók megtudták, hogy nem lepleződött le a felkelés terve, folytatták a munkálatokat. De la Rey halála pedig csak olaj volt a tűzre, mivel a búrok azt hitték, szándékos gyilkosság áldozata lett. A fellángoló érzelmeket a hatásosan agitáló búr Siener van Rensburg is eredményesen szította rendkívül vitás prófétálásával.
Szeptember 15. így lett a felkelés kezdete. A Német Délnyugat-Afrikában állomásozó Manie Maritz alezredes megtagadta, hogy a németek ellen harcoljon. Felettesei megpróbálták felmenteni tisztségéből, mire október 9-én kiáltvánnyal élt, meghirdetve a felkelést: elutasította a britek faji egyenjogúságról szóló terveit és felszólított a búr szabadság visszaállítására egy új, egységes dél-afrikai fehér köztársaság formájában.
A Dél-afrikai Köztársaság thumb|200px|A búrok egyik történelmi állama, a Transvaal Köztársaság zászlaja alapján létrehozott lobogó. Ezt a zászlót használták a lázadók a maguk által kikiáltott Dél-afrikai Köztársaság hivatalos lobogójaként A Maritz által kirobbantott felkeléshez rövidesen csatlakozott Beyers, Christiaan de Wet, Jan Kemp és Bezuidenhout, akik mind régi vezetői voltak a búroknak. A búr ellenzékből Barry Hertzog angol–búr illetőségű politikust és Martinus Theunis Steynt is sikerült átállítani a búr felkelés oldalára.